Fél hétkor szomorkás reggelre kelt a társulat. Az éjszakai vihar nyomai nem múltak el nyomtalanul. Hatalmas víztócsák mindenütt, a felhők teljesen beburkolták a környező hegyek csúcsait, és az időjárás előrejelzésre sem mondhattuk, hogy ne lett volna bizonytalan. Délelőtt 9-től szemerkélő esőt jósolt, kevés napsütéssel felváltva. Vakartuk a fejünket, de legalább hideget nem mondott, ennek legalább örültünk.

A szokásosan elhúzódó összepakolás és a szálláshely kidzsuvázása után egy órás buszozás várt ránk Meranon át Pratoig. Közben szerencsénkre szépen kisütött a nap, ami a kedvünket és a lelkesedésünket is alaposan felcsigázta. Végül Prato előtt három kilométerrel Oris településen álltunk meg és dobáltuk le a bringákat. Kicsit tempósabban ment, mindenki segített, ahogy tudott a másiknak, így flottabbul sikerült a bringák felkészítése az útra. Sokan hamar elkészültünk, ezért többek között én is az elsőkkel elindultam. Két túratársunk a körforgónál úgy gondolta a Stelvio helyett inkább a Reschenpass felé veszi az irányt :D Pedig ki volt táblázva nagy betűkkel, hogy Stilfser Joch balra. Egy darabig tök egyedül tekertem, majd láttam, hogy érkeznek mögöttem, így kényelmes tempóra váltva inkább bevártam az élbolyt és négyen öten folyamatosan együtt haladtunk úgy 10-el. Az út eleje nem volt túl meredek, 6-7%-os, és olyan tipikus hegyi útnak mondanám, viszonylag széles nyomtávú burkolat, sűrű erdő a távolban pedig magasodtak a hegycsúcsok, hol jobb, hol bal oldalon a patak hangos morajlással zúgott le Prato felé. Néhány galéria és pár kilométer után elkezdett szurkosodni az út, de nem volt annyira látványos. Hamarosan elértük Trafoi települést, ahonnan kezdődött a hágó érdemi mászó része. Elértük az első számozott kanyart a 49-est, már csak ennyi volt hátra a csúcsig :D Az emelkedés szöge az olykor nagyon szűkké vált szerpentines úton szinte már sosem ment 9% alá, csak a visszafordítók lapos részeinél, és amikor felnéztél akkor leesett az állad, hogy Jézusom de meredeknek néz ki! Nincs mit szépíteni rajta, mert az volt, mármint meredek és gyönyörű is, ahogy 1700-1800 m környékén a fenyvesben kanyargott felfelé az út. Lőttük a fotókat, nyomtuk magunkba az utánpótlás energiát a táj és az út is mesés volt. A forgalom annak ellenére, hogy vasárnapi napot írtunk egyáltalán nem volt vészes, sőt, bántóan kevés más bringás jött fel velünk egy irányba, szemből pedig jó ha tízen érkeztek. Vajon ők mikor indulhattak, reggel hatkor? Hangos Ciao után száguldottak tovább a mélységbe. Olaszország és klassz szerpentines út révén nem maradhattunk híján csodajárgányoknak. A Ferrari, Maserati, Lambo errefelé teljesen megszokott látvány, azért fura volt, ahogy a meredek visszafordítóknál előre dudáltak, mert kis ívben ezeket lehetetlen bevenni. Nem véletlen, hogy a hágón 10m-es hosszkorlátozás van érvényben, mert ezeket a visszafordítókat csak igen nagy ügyességgel lehet bevenni, ha pedig szemből jönnek, már ki is alakult a dugó.

2000 méter környékén szépen lassan elmaradozott a növényzet. Annak ellenére, hogy már ilyen magasságban jártunk egyre melegebb lett. Bal oldalról az Ortler felől ki-kisütött az eddig ismeretlen égitest és csak lestem amikor az órám 23 fokot mutatott. A hegyoldalból források csörgedeztek alá, mormoták hangos füttye hallatszott és megérkeztünk a 22-es kanyarhoz, ahonnan teljesen rá lehetett látni az út hátralévő részére. Egyszerre volt félelmetes, látványos és felemelő érzés. Légvonalban hatalmas távolságnak tűnt és úgy magasodott felénk a hegy hátralévő része, mintha ránk akarna dőlni. Ebben a kanyarban kicsit megpihentünk a kísérő autó mellett, a segítség profi volt. Elfogyasztottunk pár szelet "Stelvios-kenyeret", ami nem más volt, mint finom teljes kiőrlésű kenyér, pástétomba tunkolva. :D Nagy flesh volt, még egy pár fotó és húztunk felfelé. Kb. ekkor találkoztunk az első olyan bringással, aki nem a mi társaságunkból volt. Egy idősebb, 50 feletti helyi fickó lehetett, mert úgy porolt felfelé, hogy pár kanyarral később már csak messziről lestük a rikítóan vörös mezét. Pár kanyarral később jött a fotós srác, elég unottan ült a székében, nem volt túl nagy kapás látszott rajta. Kezembe nyomta a bilétát, hogy ha van kedvem 20€-ért megvehetem a képet. Na persze :D Nyolc kanyarra a vége előtt bejött az előrejelzés, zuhogó esőben fordultunk még két kanyart, aztán jobbnak láttuk megállni, és felvenni az eső cuccokat, mert nem akaródzott neki abbahagyni. Sietni nem siettünk, már csak azért sem, mert az esőben baromira lehűlt az idő és a mellettem pedálozó szólt, hogy neki ilyenkor szokott légszomja lenni. Az utolsó kanyarok sem kegyelmeztek, már ami a meredekséget illeti, hiszen az utolsó rész átlag 11%-os. Az esőtől az aszfalt úgy gőzölgött, mintha valami finn szaunából léptünk volna ki. A hágóra felérve elképedtünk mennyi kerekes van fent, már csak azért is volt fura, mert mi alig találkoztunk valakivel. Aztán az időjárás mellett kiderült, hogy Bormioból valamiféle csúcstámadó versenyt rendeztek, a hangosbeszélőnek úgy olaszosan pörgött a nyelve. Minden résztvevő kapott érmet, jó magyarosan volt hozzá pofánk, hogy mi is kérjünk emlékbe :D A hágótáblához elég nehezen fértünk oda, mert a szervező, hangosítók autója eltakarta az odautat, de ha már itt vagyunk ezt semmi pénzért nem hagyom ki mondtam és már törtem az utat előre. Megkértem egy kedves társaságot, hogy fotózzon le minket együtt illetve külön-külön, cserébe én is megtettem ezt nekik. Gracie :)

Hatan voltunk fent ekkor a hágón, beöltöztünk a guruláshoz, mert tudtuk, hogy a többiek még a 14-es kanyarnál ünnepléssel köszöntik jóbarátjukat. Az irányt Bormio felé vettük, majd azon keresztül a cél Mazzo di Valtellina. A Stelvioról való legurulás előtt be is izzítottam a sisak kamerámat. Néha megálltunk egy-egy fotót ellőni a déli oldalról is, aztán elértük az alagutas részt, ami élőben még félelmetesebb, mint amikor az ember a Giron látja a profikat. Az olaszok dudálással jeleztek előre a beláthatatlan, kivilágítatlan alagútban, amely sokszor még be is ázott. Ez a rész is egyszerre volt hátborzongatóan félelmetes és eszméletlen fasza. Bormio előtt bevártuk a gurulásban szerényebb sebességet megválasztó társainkat, majd így hatan Bormion keresztül az irányt délnek vettük. A forgalmas városban nem sokat mentünk, mert az eső ismét leszakadt így bemenekültünk előbb egy galériás lakóépület elé, majd tíz perc várakozás után egy pizzázóba. Délután és szieszta révén kaja szinte nuku, mindössze vékony pármai sonkát sajttal szolgáltak fel, én maradtam egy piccolo sörnél.

A kajától és a sörtől bódult társaság nehézkesen indult neki a további 25 km-nek. Az út Bormio után elágazott. Az autók a hegy gyomrába vezető nagyon hosszú alagútban mentek, de mi bringások onnan ki voltunk tiltva. Mondjuk ha fizetnének se mentem volna be oda, nem hiányzik az a szmog amit ott lehet nyelni, nem is beszélve a veszélyről. Helyette egy forgalomtól teljesen elzárt úton haladtunk. Ez lehetett a régi út az SS38 mellett, amely természetesen felment Sant Antonio Morignonel a hegyre, néhol 8-10%-os emelkedővel lassan 2000 m szintemelkedésnél jártunk a mai nap folyamán. A mindössze 250m-es szintemelkedés után az út egy kili hosszú totál elhagyatott alagútban folytatódott, amely végig volt pingálva grafitikkel. Érdekes látvány volt, talán csak a csövesek hiányoztak a képből :) Az alagút végén, míg a többiek érkeztek könnyítettem magamon, majd jöhetett a gurulás. Pár kanyar után elérkeztünk a kerékpárút kezdetéhez, de talán meséljen erről az alábbi videó.

Miután leértünk az aljára továbbra is meredeken és nyíl egyenesen vezetett a mellékút a célunk felé. Volt, hogy a 10%-os lejtőn simán repesztettem 70 felett. Az út maradék része, a végső 15 km igazi örömbringázásba ment át. Kis olasz falvakon keresztül, szűk sikátoros utcákon, nagyon enyhe lejtős útszakaszokon csapattunk Mazzoba, valami fantasztikus feelingje van ennek a völgynek ezekkel az ékszerdobozként díszelgő falvakkal. Az időjárás azonban gondoskodott róla, hogy ne érezzük magunkat annyira tökéletesen, hiszen amikor megérkeztünk a megbeszélt helyre a Mortirolo felől óriási esőtömeg látszódott. Az érkezés célpontja természetesen nem volt véletlen, időnk volt bőven, délután 3-ra járhatott. A busz még sehol (utólag kiderült a Gavian keresztül jött), így aki még szeretett volna egy alapos tisztító kúrán átesni felmászhatott szakadó esőben a bringások körében kultikus helynek számító Passo del Mortirolora, ráadásul a legmeredekebb kaptatón. 12,6 km, 1300 m szint, 6 fokban szakadó esőben, nem tűnt túl bizalom gerjesztőnek, bármennyire szent helynek számít. Lejtmenetben 20%-os részeket esőben érdekes lett volna tángálás nélkül megúszni. Három droid mégis nekivágott a lehetetlen küldetésnek, de kettejüknél 1200m-en győzött a józan ész, míg egy őrült csak felmászott 1852 méterig. Közben megérkezett a kísérő autónk, elővettük a nápolyit és egy lépcsőház nyitott előterében jót dumáltunk. A buszra összesen vártunk vagy négy órát, ha nem lett volna pocsék az idő belefért volna a Mortirolo, kár érte. Este hat körül szálltunk buszra és 220 km-t kellett utaznunk a következő szállásunkig Airunoig. Ne is mondjam szintén baromi későn, este tíz után érkeztünk, a szállást is nagyon nehezen találtuk meg, ráadásul ránézésből max. 15 főre volt tervezve nem 23-ra, így kialakult a hering effektus. Ismét fáradságos pakolás, helykeresés a szálláson, ráadásul egy nem túl örömteli logisztikai átbeszélés is borzolta a kedélyeket. Igaz ami igaz, az úgy nem járta, hogy pihenésre szinte semmi időnk nem maradt, mert az egész pakolás mizéria elvett az időnkből 2-2 órát reggel és este. Ráadásul másnap ismét koránkelés, mert a célunk Aosta és a Nagy Szent Bernát hágó megmászása.

Az előző naphoz hasonlóan szintén 84 km-t tekertünk, de ezúttal 2000 méter szint fölé jutottuk.