Szóval fél nyolckor már irányba állt a buszunk, hogy cirka negyven kilométer megtétele után elérjük az aznapi célpontunkat. A megérkezés előtt még volt egy olyan kósza ötlet, hogy bemelegítésnek sem lenne rossz a mai napon ez a rész, hiszen egyrészt lejt 500 métert a két pont között az út, másrészt valami eszméletlen panoráma nyílt mindkét oldalra.

Jobb-balról várak, erődítmények minden buckán, de olyanokon amit a középkorban az bizisten meg nem rohamoztam volna, mert ezekhez a várfalakhoz képest a derékszög laposnak tűnt. Először nem is értettem, hogy a túróba lehet oda felmenni, aztán a következő pillanatban megpillantottam a felvonót. Érdekes lehet ezzel menni a Tescoba, ó pardon Carrefourba. Ez a völgy kicsit hasonlított az Aosta völgyére ami a várakat illeti, de sokkal szűkebbnek tűnt. Az is biztos, hogy ha biciklivel mentünk volna, úton útfélen megállhattunk volna fényképezgetni, mert látványosságból aztán van bőven.

A buszsofőr sem nyomta szigorúan, lehet ott elől is tátva maradt néhány száj, bár a tapasztaltabb szemnek ez már olyan, mint a hivatásosnak az előjáték. Ahogy körbenéztem a buszban azért láttam a fejeken, hogy megy az élvezkedés a csendet csak a szervező kérdése törte meg. 15 perc után biztos ami biztos megkérdezte, hogy mindenki megvan-e.

Bő fél óra alatt megérkeztünk Saint Michel de Maurienneba. Ahogy az Alpokban megszokott a völgy kiszélesedésénél szinte egy tűt sem lehetne leejteni annyira beépítették. A falvak itt is egymás követték, körülöttünk meg rengeteg híres-neves hágó kiindulópontja. Csak a teljesség igénye nélkül: Galibier, Col de la Croix de Fer (Glandon), egy kicsit távolabb jobb kéz felé a Madeleine, de a 2015-ös Tour egyik hegyi befutóját is itt rendezik. A szerpentinező vonalvezetésű Col de Chaussy-ra kell feltekerniük a profiknak. Aki szereti gyűjtögetni a szinteket annak ez és a szomszédos völgy ahova tartottunk maga a mennyország.

Az említett hágók közül a Galibier felé fordítottuk a kormányunkat, észak felől közelítettük meg a legendás emelkedőt. Az indulás előtt a benzinkút vécéjének forgalmát alaposan fellendítettük, majd lehetett nyeregbe pattanni. Szűk fél kilométer után már csavartunk is jobbra fel, a nap első emelkedőjére az 1566 méter magas Col du Télégraphera, amelyet már jól ismertem a Tour közvetítéseiből. Alig tettem meg néhány száz métert egy kanyar után tűzoltó villogás, mondom nofene. Közelebb érvén láttam, hogy egy szemből jövő robogós kissé kiegyenesítette az utolsó kanyarját, szépen berongyolt a fák közé. A járgánya finoman szólva szarrá volt törve reménykedtem benne, hogy az illetőnek nem lett komolyabb baja. Amint ezen elmélkedtem a franciák tudatosították bennem, hogy a bringázókra itt aztán figyelnek, mit figyelnek, szinte félistenként tekintenek rájuk kis hazánkhoz képest. Ahogy mentem fel a 8%-os kaptatón, valami fura szürke bádogdobozt pillantottam meg az út szélén. Hatalmas bringás kuka, amibe menet közbe ki tudtad dobni az elhasznált cuccaidat. A túlsó felére L alakban még valami palánk szerűség is fel volt hegesztve, hogy aki nem rendelkezik Jordan szintű lyukérzékkel az is beletaláljon a 2 méter szélességű alkotásba. Nem mellesleg még az is rá volt írva, hogy hány kilométer múlva van a legközelebbi. Most láttam ilyet először, ezért majdnem lecsokiztam a bokám, hogy ilyen létezik.

Az első kilométerek mind 8%-osak voltak. Teljesen jó bemelegítésnek tűnt a Galibierre. Ugyan még 9 óra sem volt, de a fák között betűző nap már alaposan megizzasztotta a kerekeseket. És, hogy miért a többes szám? Túratársaimon kívül fogalmam sincs hogy hány náció szavajárására lettem figyelmes, de kb. megállapítottam, hogy hollandokkal és oroszokkal is együtt tekerek. Néha kialakult egy-egy kisebb grupetto, pár szót váltottunk is egymás között mosolyogva, bár nem voltam benne biztos, hogy értjük egymás szavát, de helyeseltünk. Némileg árnyalta a képet, hogy elég hosszú szakaszon útfelújítás zajlott, az aszfalt fel volt marva. A kavicsokon nem volt túl jóféle tekerni, de hát ez van, lehet azóta vadi új burkolatot kapott az emelkedő. Forgalom elég gyér volt, a hőség már elviselhetőbb, mert közben a kaptató árnyékosabb részére értem. Nem volt már messze a hágó teteje, amúgy sem egy túl hosszú emelkedő a maga 11 km-jével, néhány előttem induló cimborát megpillantottam, de kénytelen voltam sietni, mert alhas tájékon éreztem, hogy gondok lehetnek, ha nem szaporázom. Felértem, de mielőtt a büfé vécébe beszabadultam volna a többiek hágó fotókra invitáltak legnagyobb örömömre. Használat előtt azért nem voltam bunkó, kértem a tulajtól egy kólát. Bizony magam után nem mentem volna még be egy darabig az illemhelyre.

Aki szereti a szép hágókat, annak a Télégraphot, mint egyetlen megmászandó célpontot nem ajánlom. Látványosságban kimondottan szegény, a növényzet annyira benőtte az út szélét, hogy kilátás szinte zéró. A túloldalról meg annyira rövid az emelkedő rész, hogy szinte nincs.

A túloldalt Valloire települést jelentette, ahova 150m szintkülönbség megtétele után érkeztem utolsóként a brigádból. a mai napon mivel két hegy volt a teljesítendő feladatok között kötelezően, ezért sokan a hágó tetejéről gurultak a Galibier mászásra. Araszoló kocsik között bizony nem voltam rest filterelni, beérve a településre láttam, hogy a rendőrlámpa miatt alakult ki a dugó. Késlekedésemet tovább tetézte, hogy az egyik körforgóban rossz irányba kanyarodtam, aztán majdnem valami zsibvásár közepén kötöttem ki. Oppá mondom talán nem erre kell a Galibierre mászni. Végül egy hátraarc után csak meglett az út. Rossz ötletnek bizonyult követni a kocsikat, nem a táblákra figyeltem, ezért szívtam be.

Elhagyva az amúgy parádés fekvésű, de annál zsúfoltabb várost már a Galibier felé nyomultam előre. Na jó ez túlzás, mert az első gyengébb emelkedőn egy 60 éves bácsi 25-el elrepesztett mellettem, mondom WTF? Akkor látom, hogy e-bike, jaaa kérem, trolival könnyű. 18 szépséges kilométer várt rám a csúcs végéig, 1400-ről indulva 1250 métert kellett megtennem vertikálisan. Az út első része nagyon lankás, széles völgyben tekergett felfelé, szinte nyíl egyenesen. Néhány kanyart kivéve szinte az egész útszakasz panoráma útnak tekinthető. Látvány szempontjából ez tökéletesnek tűnt, ám hőmérsékletileg kevésbé, hiszen szűkösen de már delet mutatott az óra, a hőmérséklet meg közelebb volt a negyvenhez, mint a harmincöthöz. Az aszfalt okádta a meleget, a vizem meg fogytán volt. Ami volt, az meg jobban hasonlított a langyos húgyra, mint vízre. A hollandok is úgy döntöttek, hogy kb. az egyetlen út menti árnyékos részt kihasználják és csapatostul lepték el az árnyékot, mint a legyek a sz*rt. Nem volt kedvem bepofátlankodni, különben se voltam fáradt, a táj meg úgyis elvonta a figyelmem. Azért észben tartottam, hogy ha meghallok egy forrást, akkor után töltöm a kulacsot. Amint ez a gondolat végigszaladt a fejemben, egy kanyar után ott volt a forrás, bár kicsit akrobatikázni kellett érte SPD-s cipellőben nem volt könnyű manőver. Friss vízzel a kulacsban értem el az utolsó büfét a jobbra kanyarodó út előtt. Persze, ahogy lenni szokott itt gond nélkül tudtam volna vizet vételezni. Azért ki nem hagytam a lehetőséget, fogtam a kulacsom és jól megöntöztem vele magam.

A hágó mászása csak ezek után kezdődött el igazán. Szépségben eddig sem volt hiány, köves, kopár hegyoldal néhol zöldellő foltokkal. Mintha valami óriás szórta volna szét ezeket a hatalmas sziklákat a hegységben, marha jól nézett ki. Egy jobbos kanyar után az emelkedési szög velem együtt magasabbra szökött. 8-10%-os részek váltogatták egymást, a kilátás meg csak még pazarabb lett, ahogy szerpentineztem felfelé. Oldalról a Grand Galibier 4000 m-es hegycsúcsa figyelte, ahogyan tapostam a pedált. Már 2000 méter felett jártam, de a hőmérséklet csak nem akart lecsökkenni. Futó zápornak, de még csak egy vízcseppnek se volt esélye kialakulni a valószínűtlenül kéklő égbolton, még egy felhőfoszlány sem látszódott bármerre néztem. Nagyon sokat fotóztam ezen a részen, kihasználtam a kiváló kilátópontokat. Ezzel nem voltam egyedül, mert egy idősebb fickó is - akivel együtt haladtam némi távolságot tartva - mindig megállt mögöttem, még akkor is, amikor csak tápolni húztam elő egy kis energia utánpótlást. Ez a szakasz tényleg párját ritkítja, egyáltalán nem érdekelt, hogy mellettem zihálva, vért izzadva haladnak el a már emlegetett hollandok. Nem azért jöttem el idáig, hogy ezt ne élvezzem ki teljesen. Az utolsó, legnehezebb kilométer előtt letámasztottam a cangát a súlykorlátozó táblához, majd egy odaérkező túratárssal néhány pillanattal később kölcsönösen mosolyogtunk az elkészült felvételen. Nagy autók az alagútba, bringások pedig fel a 11%-os szerpentines részen, amelynek a szélén feltűnt már néhány korábbról ott maradt hófolt. Jól bírták, hiszen 2500 felett délután is bőven 25 felett járt a hőmérő higanyszála.

A hágó tetején már fotómasinával vártak a többiek, mintha némi biztatás is elhagyta volna a szájukat, no nem mintha erre nagy szükség lett volna :) Felérve a tetőre tűnt fel, hogy milyen pici hely van itt mindenki számára. Autók a parkolóban, motoros és bringázók hegyekben, olyan sorban állás volt a hágó tábla előtt, mintha ingyen osztogattak volna valamit. Felöltözés közben pillantottam a GPS-re, amely mindössze 35 megtett kilométert mutatott, 3200 szinttel. Kicsit röhejesnek tűnt, annak ellenére, hogy már egy fél napot ültem a nyeregben, de három kilit leszámítva végtére is csak felfelé mentem. Ez volt eddigi tekeréseim során a legtöbb szintemelkedést produkáló, pláne ilyen rövid táv alatt. Voltam már többször 3000 méter felett, de több mint 100 km során, ez azért micsoda különbség, e tényt figyelembe véve se voltam elfáradva, jó persze nem is csaptam oda a lovak közé, mint a németalföldiek.
Hamarosan sorra kerültünk a tábla fotózásnál. Itt is elcsattant néhány remekbe szabott kép, majd következett a beöltözés a guruláshoz, mert hiába a napsütés meg a jó idő, azért 60-70-el száguldva megérezni a menetszelet. Öltözés közben a cimbora totál véletlen megörökítette, ahogyan sikerült a háttérben a brékót is helyre igazítani. Jó érzéke van a pillanatok elkapásához. Begyalogolva a hágót tátva maradt a szám miután a túloldalon végigfutott a tekintetem. Az Écrins masszívuma tekintélyesen uralta a látómezőt a maga 4000-es csúcsaival.

Az indulást követően rövid gurulásunkat a Lautaret hágóban szakítottuk félbe, ahol jó egy órát töltöttünk bolt nézegetéssel, a többiek bevárásával. Nem siettünk, mert utunk a 2000 méter magas hágóról innentől már csak lefelé vezetett - némi szintet leszámítva - célállomásunk Le Freney d'Osians települése. Ugyan volt egy olyan opció állítólag, hogy aki erősnek érzi magát az nyugodtan megmászhatja a szintén legendásnak számító Alpe-d'Huez emelkedőjét, de ez az infó hozzám valahogy nem jutott el reggel, csak utólag értesültem róla. Így hát szép csendesen, néhol azért megeresztve gurultunk lefelé a nem túl meredek lejtőn. Olyan 35 km-re volt a szállásunk, és azt tudtuk, hogy két nap múlva a Tour mezőnye fordított irányba Briancon felé erre fog elhaladni. Így nem volt meglepő, hogy már napokkal korábban az út széle tele volt lakóautókkal, drapikkal. A lelkes szurkolók már díszítettek a domboldalakat, hol pöttyösbe, hol pedig sárgába öltöztették a zöld területet. Marha jól nézett ki, egy kicsit beleképzeltem magamat a profik helyébe, ahogyan százzal döngetnek lefelé, persze ez ahhoz képest Kis Miska.

Néhány alagúton keresztül, oldalt hatalmas vízesésekkel tarkított útszakaszon értük el a chamboni víztározót, melynek partján fekszik a falu, ahol az éjszakai szállásunk található. Nem gyenge gát tartja a hatalmas víztömeget, talán még nagyobbnak tűnt, mint amit Tignes mellett láttunk két nappal korábban. Rövid tanakodás és telefonálgatás után megtaláltuk a szállásunkat, amely egy korábban Mo-ról elköltöző rokonszenves hölgy tulajdonosé. Nyaralónak használta a három szintes épületet. Ideális hely volt a 16 fős brigádnak, becuccolás után bolt keresés volt a következő napirendi pont, amit megtalálni nem sikerült, csak egy benzinkutat. Egy fárasztó nap után gondoltam a kaja mellé beszerzek némi folyékony kenyeret, de a kutas csávó a táblát bőszen mutogatva szólt, hogy szeszes italt "este" 18:00 után már nem adhat el. Tudjátok mennyi volt az idő? 18:08, hát mondom ilyen a világon nincs. Nem tudtam a palit meggyőzni, mondjuk jó ha két szót tudok elmakogni franciául.
Hamar túltettem az e napra jutó egyetlen csalódáson, mert meghívattam magam a többiekkel egy jól eső sörikére, úgy érzem megérdemeltem :)
A szállás tényleg patent volt. Ráadásul, mint utólag kiderült több napra érkeztünk. Belaktuk az összes szintet. Két-két zuhanyzót és mellékhelységet találtunk, még a főző tudományunkat is lehetett fitogtatni a konyhában, nem mellesleg a magyar származású hölgy ezért egy fillért sem kért cserébe. Ezt nevezem én vendéglátó hozzáállásnak. Ráadásul az épület egy zsákutca végén volt, mellettünk valami útkarbantartó telep működött, de csütörtök este révén nem melóztak a jóemberek. A bringákat nyugodtan kint hagytuk a ház kertjében éjszakázni innen aztán tuti nem vitték volna el a lezáratlan kétkerekűeket. Látszik, hogy azért hamar akklimatizálódni lehet az effajta hozzáálláshoz.

Meglepetés vacsora továbbra is váratott magára, csakúgy mint két túratárs, akik még nekivágtak az alpe-d'huezi körnek. Pár óra elteltével hulla fáradtan megérkeztek fél 11 tájban, így hála a két zuhanyzónak és a saját kajának ezúttal jutott bőven idő pihenni, e nem túl fárasztó nap végén, amely során 71 kilométert tettünk meg a már emlegetett 3200 szintemelkedés mellé.
Holnap opcionális lehetőségként a Tour mezőnyével találkozhatott kis brigádunk.