Kicsit messzebbről indítom a szokásossá váló Alpok-túra beszámolót, mert a történések még 2015-ben elkezdődtek.

Első csomagos túrára készülődtem 2016-ban és legnagyobb meglepetésemre Facebookon megkerestek látva a bátorságom, hogy betársulnának a túrába. Privátban jól elbeszélgettünk Zolival az útvonal tervezésről, majd hirtelen azon kaptam magam, hogy régebbi online ismerősöm Bandibácsi is társult a résztvevők közé. Hmm jónak ígérkezik az idei menet gondoltam…

Az útvonallal sokat pöcsöltünk, mert egyikőnk sem volt eleresztve idővel, szűk 1,5 hét szabi alatt kellett összehozni a tekerést. A tervezés részét magamra vállaltam, mivel szeretem a hágókat elsősorban ezek határozták meg merrefelé tekerjünk. Két lehetséges tájkörzet jött szóba, mindkettő Olaszországban található, természetesen az Alpokban.

Hamar teltek múltak a hetek, hónapok az edzettségi állapot szépen kezdett felfelé kúszni. Bandibácsival még márciusban csináltunk egy négy napos edzőkört az ország nyugati felében, majd a Visegrádi hg. erdészeti útjain, amolyan összeszoktató jelleggel, de Zolival nem sikerült összeegyeztetni a programot. Ezért Július elején találkoztunk személyesen először, amikor elkezdtük a túrát.

Egész pontosan pénteken este, amikor az említett delikvensnél gyűltünk össze, mint kiindulási pont. Előre tudtuk, hogy fárasztó utunk lesz első hegyünk lábáig – a Stelvioig. Gyakorlatilag minimális alvással előző nap, este kilenc körül indultunk útnak, miután – elsőre elég patent módon  – felszereltük a kocsi hátuljára a bringákat a cuccokat pedig bedobáltuk a csomagtartóba.

A nyugatra utazni vágyók hagyományos útvonalát követtük az autópályán. Hegyeshalom, Salzburg kis Németország majd Innsbruck felé, onnan Olaszországba a Reschenpass felé kanyarodtunk vissza Prato allo Stelvio településig. Neten már kinéztük az ideális parkolóhelyet, ahol előzetesen kilenc napig szerettük volna a kocsit hagyni. Kimerítő menet volt mindhármunk számára, aludni nem igazán sikerült – Zolinak szerencsére – így mint a mosottszar málháztuk fel a kerékpárokat, amelyek összsúlya elérte az 50-60 kiló közötti értéket. Kettőből az egyik sátrat elnyertem, mivel a gépem magasan a legkönnyebb volt, hála a körültekintő pakolásnak, de még akadt így is bőven olyan cucc, amit jobb lett volna otthon hagyni.

Így indultunk el reggel fél tíz magasságában az Alpok 2. legmagasabb hágójára, egyben Olaszország legnagyobb aszfaltos útjára a 2760 méter magas Passo dello Stelviora.

Az időjárás majdnem ideálisnak számított. 23 fok mellé azonban rendkívül páradús levegő párosult Szinte már a pakolás pillanatában helyben letusoltunk. Mint aki minden fűszálat ismerné – 2014-ben már jártam itt országúti versenybringával - kalauzoltam a másik két túrázót. Már elsőre mellbevágó érzés volt a pedálokat taposni. Nem csak a súly miatt, hanem a csomagokban rejtőző folyadékok hatására nagyobb volt a kilengése a kerékpárnak, mint az Eiffel-toronynak. Még a sík részeken sem sikerült az oly megszokott sebességgel haladni. A csomagok alaposan visszafogták a tempót és már az 5%-os részen érződött, hogy nem lesz gyerekjáték az 1900 méter szintkülönbség leküzdése. Emlékszem rá párszor megfordult a fejemben, hogy: „Te hülye idióta, hát normális vagy?” Igyekeztem ezeket a negatív hangokat elhessegetni és azzal biztattam magam, hogy: „Baszod, más is felment már ide csomaggal, nem te vagy az első, nehogy már ne menjen…” és társai.

Azért Trafoiban jól esett egy szűk pihenő, megcsodáltam a patakot és az Ortlert. Innen már elég jó a kilátás, hiszen már a meredekség ¼-ét megtettem. Bár az nem éppen biztató, hogy ez a rész a legkönnyebb, még a számozott hajtűkanyaroknak nyoma sincs, az csak a falu határa után kezdődik.  Ahogy elhagytam a kempinget ismerősként üdvözöltem az első számot a kanyarban, a 48-ast, na belőletek lesz még 47. A meredekség egyből felugrott két számjegyűre én meg arra gondoltam, de fasza lenne most itt lefelé csapatni, mint Quintanaék az ominózus neutralizált szakaszon.

A 2014-es emlékeim között kutatva idéztem fel a már ismerős kanyarokat, majd kiötlöttem egy pihenési taktikát, amit próbáltam betartani a csomagos bringával brutális keménynek tűnő kaptatón. Hiába a 24-32-es legkönnyebb fokozat azért a 13% platós IFA-val az combos, na. Tervem a következőként írható le: nem kilométerekben, hanem szintben nézve 200-250 méterenként fújok, majd haladok tova.

Egész jól összejött a taktika, bár a legkeményebb 13%-os részen inkább leszálltam, hogy kíméljem a 30-as pedálfordulattól a térdeimet és toltam egy keveset. Aztán rájöttem, hogy a tolás, ha lehet még szarabb, mert ekkor meg a kézfejem nyomorult meg, így bármilyen keménynek hatott a tekerés, de inkább azt választottam végül. Elég sok versenybringás hagyott le természetesen felfelé menet, szinte mind megdöbbenve fogadta termetes bringám látványát. Nem győztek gratulálni, volt olyan, aki alig ment üresen gyorsabban (kb. 5-6 km/h között) vagy olyan, akivel szóba elegyedtem, mert fel nem bírta fogni, hogy lehet valaki ekkora állat, hogy ilyen puttonnyal felmászik a Stelviora.

Két éves emlékeknek adózva a 22-es kanyarban ismét tartottam egy hosszabb pihenőt, bár májkrém nem, de teljes kiőrlésű kenyér leledzett a csomagban, azt vettem elő, hozzá pedig otthoni csípős kolbászt falatoztam paradicsommal, paprikával hagy fogyjon a súly ott hátul. Ahogyan azt a videóban megemlítettem a két másik jómadarat ekkor már jó ideje nem láttam. El nem tudtam képzelni, hogy merre járhatnak, mert semmiképp nem nevezném a tempómat gyorsnak a pihenésekkel együtt pláne.

Közelítvén a csúcshoz a fotós csávót szinte levegőnek néztem. Nem is kattintott rólam egy képet sem, valahogy megérezte, hogy a francba se kívánom a nyomulós társaságát. Szemben szinte a fejem felett feltűnt a 7-es kanyar környékén a Tibethütte, de most már extra közelről közben pedig a visszafordítókban jobbnál jobb alkalmak nyíltak visszafelé a hágóba felvezető útszakasz megtekintésére. Felrúgva korábbi taktikámat a végén inkább besűrítettem a megállások számát, hiszen nem hajtott a tatár, legalább jó fotókat készíthettem miközben kifújtam magam.

Valahol délután fél 4 táján értem fel a csúcsra, elég nagy zsibongás fogadott a tetőn. Balról még kaptam az utolsó métereken egy kis biztatást néhány motorostól, akiket így általánosan a pokolba kívántam felfelé vezető utam során. Némelyikük elmebeteg módjára szaggatta az aszfaltot sokszor életveszélyes helyzetbe sodorva a közlekedő feleket. Bringámat letámasztottam a hágó tábla elé, majd következett a szokásos procedúra. Filmezés, fotózás, kajálás, felöltözés, de hogy milyen sorrendben erre már nem emlékszem.

Némi szusszanást követően felkerestem a Tibethüttéhez vezető utacskát, ahonnan remek fotókat lehet készíteni a keleti Stelvio rámpáról. Eszméletlen kilátás nyílik innen a völgyre, legalább 800 méter szintkülönbséget lehet belátni, egészen a Berghotelig vagy még azon is túl. Bár még csak 4 óra körül járt az idő és sütött a nap, azért a szél nem tette kellemessé a fent tartózkodásom, főleg amikor elbújt a felhők mögé. Kekszet, ropit majszolgatva a kamerám zoomjával próbáltam megkeresni merre lehet Bandibácsi és Zoli, de a már említett szintkülönbség ellenére sem véltem őket felfedezni. Megpillantva simán ki tudtam volna szúrni kettejüket a közlekedők közül, hiszen csomaggal rajtunk kívül nem voltak olyan őrültek, akik a Stelviot bevállalták volna ezen a napon.

A Tibethüttétől visszagurultam a hágóban található nagy parkolóig, ahova jobban odatűzött a nap. Jól esett, hogy a szélvédettebb helyen kellemesen nyaldostak a sugarai.  Még egy kis keksz-ropi kombó és plusz 1,5 óra várakozás után úgy döntöttem kicsit fázván, hogy inkább legurulok egyedül Bormioig, majd ott bevárom őket, reménykedve abban, hogy nincs semmi probléma. Még megpróbálkoztam telefonálni, üzenetet küldeni, de egyik sem volt hatásos, nem maradt más hátra, mint lefelé. A várakozásom miértje pedig csupán azért történt, mert nem tudtam biztosra, hogy tudják e, hogy Bormio mellett hol található esti szálláshelyünk, a kemping. Tétlenségem tárgya, mint később kiderült alaptalan bizonyult.

Beizzítottam az akció kamerát, majd az erősen imbolygó gépet óvatosan eresztettem lefelé a 37 hajtűkanyart számláló nyugati rámpának. 1500 méter süllyedés, néhány kemény féktáv, fél tucatnyi kanyargós és néha sötét alagút és három felni hűtés után végül az egyes kanyarban lekuporodtam. Itt plusz két órányi várakozás alatt, elfogyasztottam egy vacsorát, majd mintha magyar szavak csengése ütötte volna meg a fülem. De ők még nem Zoliék voltak, hanem másik két magyar srác, akik pont az egyes kanyarban lévő panzióba igyekeztek. Rájuk köszöntöm, hogy „Szevasztok!” elsőre láthatóan nem fogták fel a magyar köszönést, aztán mégiscsak megálltak. Szóba elegyedtünk – utólag kiderült, hogy bajaiak és Passo kolléga (Velekei Balázs) gyerekkori barátai, bezzeg ha ez ott kiderült volna… - a Drótszamár Huszár Ezred jeles képviselőit köszönhettem szerény személyeikben. Elmondták, hogy a Garda-tótól indultak és holnap ők az ellenkező oldalon fognak felmenni. Gondoltam magamban, hogy csak mi magyarok lehetünk ennyire fakírok, hogy csomagosan Stelviozunk.

Miközben beszélgettünk viharzottak lefelé Bandibáék és mintha nem értették volna hangos kiabálásom egy laza Ciaoval gurultak tovább. Kellett még egy utánuk kiabálás, hogy hova fenébe mentek?
Végül visszakanyarodtak és az esti félhomályban még öten eldumáltuk az időt, örülvén annak, hogy mekkora véletlen, hogy két különböző magyar túraútvonal egy helyen, egy időben keresztezi egymást. Ők a panzióba, mi a Bormiotól 5 km-re található takaros kempingbe gurultunk. Gyors sátorállítás után következett a hozott dolgokból összeállított utóvacsora, majd egy igazán kiadós alvás a 1,5 napos megterhelő ébrenlétet követően.