Hétfő reggelre kiürült a kemping. Franciáknál szokás, hogy hétvégén csurig telnek a belföldi szállóegységek, a szomszédos parcellán például három generáció képviselői ünnepeltek valamiféle családi eseményt jó hangulatban.
Kényelmesre vettük a figurát, hiszen a mai nap csak este szerettünk volna kicsit tekerni, ámbár a helyszín kiválasztása nem mondhatni éppen mindennaposnak.

Sofőrünk Tomi, még nagyban horpasztott a sátorban, mikor Mónival úgy döntöttünk, hogy reggelire valami extrát fogunk rittyenteni. Meglátogattuk a helyi pékárust, majd a zöldségest. Fenomenális illatok terjengett a szűk sikátor jellegű kis utcában, belépve pedig egyből beindult a nyálelválasztásunk. Gusztusosabbnál gusztusosabb termékek sorjáztak a pékségben. A nyálunk visszatartásánál már csak a választás bizonyult nehezebbnek, de valamilyen csodás és meleg vastag cipőféleség mellett döntöttünk, amelyből gigászi szendvicset gyártottunk később. Beugrottunk a szomszédos zöldségesbe, ahol beszereztünk mindenféle friss gyümölcsöt, zöldséget, tejterméket, sajtot, tojást. A magunkkal vitt szatyrot kicsit alul méreteztük, de az idősebb eladóhölgy látván, hogy nem helyiek vagyunk kisegített minket egy papír kartondobozzal.

A hibátlan reggeli elfogyasztása és az előre bekészített szendvicsek legyártása után megkezdtük a pakolást, 11-ig kellett elhagyni a helyszínt. A napok múlásával egyre gyorsabban sikerült végrehajtani a műveletet, tíz óra környékén pedig már a kempinges nénivel és bácsival paroláztunk, megköszöntük nekik a kedvességüket és megdicsértük őket, hogy nagyon szép kempinget üzemeltetnek, majd útnak indultunk.

Célpontunk Bédoin települése, a legendás Mont Ventoux lábánál, de addig még rengeteg látnivaló jutott a mai napra.
Direkt alsóbbrendű utakon keresztül haladtunk, mert így sokkal több a látnivaló. Az Ubaye völgyéből kifelé megcsodáltuk a magasból a Lac de Serre-Poncon banán alakú tavat, majd a Nesque-szurdoknál eltöltöttünk egy jó fél órát bámészkodással.
Ez a szurdok kicsit hasonlít a Verdon-szurdokra (amit szintén megnéztünk a következő napon) csak a méretében szerényebb képességgel rendelkezik. Mialatt körbenéztünk a kilátó pontokon hallgattuk a kabócákat, ahogyan a tikkasztó hőségben hol itt, hol ott rázendítenek. Láttunk néhány biciklist, de többségében motorosok illetve autóval közlekedők lepték el látványosságban bővelkedő helyszínt.

Majd Sedron irányába folytattuk utunkat és nemsokára megérkeztünk a levendula birodalmába Sault környékére, melynek földjei már messziről láthatóan lilába burkolóznak. Amerre a szem ellát mindenhol levendulát termesztenek. Szándékosan nyitott ablakkal közlekedtünk, mélyeket szippantva a hely levegőjéből. Ahogy a japán turistáknál szokás, mi is elkészítettük az itt jártunk fényképet a levendula mezőt simogatva.

Ezt a vidéket viszonylag ritkán éri csapadék, már-már sivatagi jelleget ölt a táj a forráság végett, ezt a közeget elég kevés növény képes elviselni. Ilyen a levendula és az olyan szúrós kórók, amelyek közel a földfelszínhez élnek. Délután 4 környékén értünk Bédoin egyik kempingjébe, a recepciós kitöltette velünk a papírokat, legomboltunk az egy éjszakáért járó jussát. Baromi olcsó volt, ellenben a kevés csapadék miatt a talaj olyan volt, mint a beton. Az örökzöld fák árnyékában szétrugdostuk a fűlevelet és a tobozokat, majd felállítottuk a sátrakat. Nagy nehezen sikerült rögzíteni mindkettőt. Muszáj volt, mert a szél elég rendesen rákezdett déli irányból.

Sokat nem tököltünk, kajáztunk egy keveset, átöltöztünk bringás szerkóba, feltöltöttük a zsebeket a Ventouxra kajával és folyadékkal és nekivágtunk a legendás emelkedőnek. A város központba beérve tapasztaltuk, hogy ez a hely tényleg 100%-ban a bringás turizmusra épül. Szuvenír boltok tömkelege, kávézó, bringásbolt, szerviz, kölcsönző van minden mi szem szájnak ingere és ahhoz képest, hogy Franciaország egyik bringás Mekkája egyáltalán nem drága, még magyar pénztárcával nézve sem. Másnap indulás előtt gyalogosan alaposan bejártuk az utcákat, de a mai délután a bringázásé volt még a főszerep.

Mászás előtt lefotóztuk magunkat a "Ventoux kezdődik" 0. km-es táblájával, ekkor még vidám arcot vágtunk a kalandhoz. Az emelkedő első néhány kilométere nagyon lankás, 1-3% között, de már az elejétől fogva látni lehet az obszervatóriumot, ahogyan fehérlik a kopasz hegy tetején. Na oda kell felmennünk. A kezdőpontól at 1912 méteres csúcs több, mint az 1600 méter szintkülönbséggel magasodott felénk. Nem tűnt annyinak első látásra.
Persze a környék látképét egyértelműen uralja, főleg a fehér sipkájával. Hiszen ki ne tudná, hogy a "Kopasz" hegynek azért ez a beceneve, mert a középkorban a környéken lakók faanyag utánpótlást beszerezve kiirtották a hegycsúcsot ezzel kialakítva a ma ismert csúcs jellegzetességét.
Szokás még a szél hegyének is becézni, amiből ma kaptunk egy kis ízelítőt, bár a kaptató elején, az erdőség előtt még csak fuvallat volt, ahhoz képest ami fent várt reánk.
Beérve az erdős részre az emelkedési szög brutálra kapcsolt. A tegnapi szinteket még a lábamban érezve tartalék üzemmódba kapcsoltam. Azért 4200 szint, az 4200 szint és a Ventoux pedig szórta a 9-10%-os átlag kilométereket jó 8-9 kilométer hosszan. Hosszú egyenesek és enyhe kanyarok váltották egymást, egy szerpentin kanyarkombinációt kivéve pihenni ezen az emelkedőn nem lehet.
Három fős bolyunk a fittséget és a fáradtságot tekintve három felé szakadt. Móni begombolt Tomi pedig mögém maradt, én pedig bőszen készítettem a videó felvételt, ami ezen a meredek szakaszon egy kézzel nem könnyű.
Valahol félúton tartottam egy kis pihenőt, egy fél kókuszrudat lecsúsztattam a torkomon. Valahol 1450-1500 méter könyékén kezdett el ritkulni az erdősáv. Szinte az egyik pillanatról a másikra tűntek el a fák, de egyúttal megjelent egy újabb tényező a mai napi túrához, az orkán erejű szél, amit eddig az erdő takarásában nem éreztünk. Ezzel nem is lett volna baj, de a saulti elágazási ponttól, hol oldalról, hol szemből kaptam, de teljesen kiszámíthatatlan lökések próbáltak meg a hegyoldalhoz szorítani.

Csak hogy néhány adatot tisztázzunk a széllel kapcsolatban. A hegyen valaha mért legnagyobb széllökés több, mint 300 km/h! Nem véletlen, hogy nem csak lent, de fent a hegyen is van sorompó, mert ha veszélyes a szitu, sorompóval lezárják a maradék távot a turisták elől.
Nos ezúttal ekkora szél nem volt, csak kb. a harmada. Hogy érzékeltessem milyen félelmetes ekkora szélben tekerni a Garmin 810-es GPS-t be tudja zavarni a szél. A meredek kaptatón, ami valójában 8-9 % között lehetett, -2%-os meredekséget jelzett nem ritkán, ami ugye gurulásnak számítana....
Az utolsó három kilométer kimondottan izgalmasra sikeredett. Az út S alakban kacskaringózik a hely oldalában és hol szemből, hol oldalról kaptam a szelet. Az egyik oldalszeles szakaszon konkrétan benyomott a hegy oldalához, hiába döntöttem be a gépet, mint a motorosok leszaladtam az útról a padkán pedig megakadt az első kerék, ami ennél a tempónál végzetes bizonyult, mert egy szempillantás alatt eldőltem balra, vissza az út irányába. Az SPD-t esélytelen volt kicsatolni, minden igyekezetem ellenére hiába tapostam a szélben. Pechemre pont jött egy autó, de még jó, hogy széles az út. Így hiába borultam ki az autó elé, a belga rendszámú kocsi éppen ki tudott kerülni. Na ezért kell 1,5 méter oldaltávolságot hagyni előzéskor kedves autósok! Lefogadom, ha ez Magyarországon történt volna, átment volna az illető a fejemen.
A sofőr és utasa szerintem agyfaszt kaphatott, mert azonnal megálltak a J1-ből a csajszi kipattant és futott oda hozzám, hogy jól vagyok-e. Megúsztam annyival, hogy felszakadt a sebem a könyökömön, illetve a fékváltókar elfordult. Elnézést kértem a fiataloktól, hogy a szívbajt hoztam rájuk, majd elköszöntek. Lefelé jövet még összefutottunk, akkor buzdítva integettek kifelé a Golfból, hogy hajrá.
Később még egy necces szitu volt, amikor meg majdnem a szakadékba lökött, de ott már több eszem volt, inkább kicsatoltam és visszatoltam a bringát a saját sávomba, még jó, hogy ott meg szemből nem jött senki.
Ilyen elképesztő szélben a videó hangminősége se lett túl fasza, megálltam a Simpson emlékműnél. Az időpontválasztás nem véletlenül esett Július 13-ára, hiszen a kiváló brit versenyző 67-ben pont ezen a napon lelte tragikus halálát. A dopping a betegség és a dehidratáció együttes hatása végzett a kerekessel. A bringások ezért szokás szerint egy teli kulacs vizet szoktak hagyni az emlékhelynél. Életem első bringás kulacsát hagytam hátra, kövekkel körbepakoltam, hogy el ne vigye az orkán.

A csúcsig hátralévő fél kilométert egy tetőn lévő fiatalokból álló társaság buzdítása közepette tettem meg. Egész jó az akusztika még én is hallottam messziről, hogy "Allez!". Hozzáteszem felfelé egy bringással sem találkoztunk, viszont volt olyan, aki futva érkezett meg a hegytetőre. Az azért nem gyenge.
A csúcsfotón kénytelen voltam belekapaszkodni a táblába, hogy ne fújjon le a tetőről. Móni meg már vagy 20 perce dekkolt a 12 fokban este 7-kor már azért nem volt kellemes 2000 környékén ilyen szeles időben, ezért néhány perc bámészkodás után felkaptam a széldzsekim és nagyon óvatosan megkezdtem az ereszkedést.
Ha azt mondtam, hogy felfelé fostam jönni, akkor lefelé szabályos halálfélelmem alakult ki. Nem mertem 25-nél többel "döngetni", mert olyan szinten játszadozott testem tömegével a szél, hogy néhol az út szélén, máskor pedig az ellenkező sáv közepébe lökött át.
Menet közben szembejött Tomi, hát küzdött rendesen ő is az elemekkel. Sok szerencsét kívántam neki, majd mintha tojáshéjakon lépkednék szép lassan elértem a biztonságot jelentő erdősávot.
Itt nyugodtam meg végleg, hogy innentől már bajom nem eshet. Kiélveztem a meredekséget és a hosszú egyeneseket. Nem vagyok egy DH-bajnok, de bátran megküldtem lefelé, a maximuális sebességem majdnem a 80-at is elérte. Ahogy beleszippantott a levegőbe ismét éreztem a jellegzetes fék illetve kuplung szagot, amelyet az autósok húztak maguk után. Persze este már egyáltalán nem volt tömeg, sőt, majdnem hogy tök egyedül gurultam lefelé. Eszembe jutott, hogy fent annyira siettem, hogy még a csúcscsokimat sem fogyasztottam el, ezért egy pihenő résznél lehúzódtam és jót falatoztam.

Fél 9 körül, már-már sötétben értem vissza a kempingbe és vártam a többieket, akik fél óra késéssel jöttek meg. Arcukon mosollyal mindannyian élveztük a kalandot, még ha picit félelmetesre sikeredett.
A mosoly ott fagyott le az arcunkról, amikor az esti energia utánpótlásnak szánt tejberizs nem igazán jött össze. Igencsak ráégett a lábos aljára, de mivel Tomival éhesek voltunk megettük, én még az égett részét is, amit nem igazán kellett volna megtenni, mert másnap elég szarul lettem tőle, vagy egy vízvételezési pontnál elfogyasztott kulacs víztől.

Este még hallottuk, ahogy a távolban ünneplik a franciák nemzeti ünnepüket. Némi tűzijáték ropogás kíséretében hajtottuk álomra fejünket. Másnap reggel újabb autózás várt ránk, célpontunk pedig a Verdon-kanyon, de erről bővebben a következő részben.