Közel 1,5 éve nem ragadtam billentyűzetet, hogy bejegyzést körmöljek, de a svájci szívásunk emlékei azóta se lettek halványabbak egy cseppet sem. A kempingbe való bemenekülés után a ruháinkat alig voltunk képesek megszárítani a párás levegőben a tusoló helyiségében. Ahol lehetett mindenhol a cuccaink lógtak a fogason, kis széken, radiátoron, amely nyár lévén persze nem üzemelt. Eredeti tervünket ezen a napon engedtük el, pedig mennyi minden várt volna ránk... szomorúan ugyan, de bele kellett törődnünk, hogy utazásunk hátralévő részét az időjárás kegyetlenül el fogja mosni. Röviden: beszoptuk.

Szóval az Engadin-völgyéig jutottunk legurulván a Bernina-hágóról, egész pontosan a Felső-Engadin-völgyben vertünk tanyát. A környéken olyan városok találhatóak, mint a téli sportolási lehetőségeiről méltán híres St. Moritz, amely már számtalan sportágnak adott otthont világbajnokságoknak, de kétszer rendeztek itt már téli Olimpiát, igaz ezt nem mostanában, hanem még 1928-ban, és 20 évvel később 1948-ban.
A környék nem csak a sportjáról nevezetes. A külföldiek(elsősorban angolok) keresik fel, így frekventált turisztikai központnak számít. Ebből következik csoda, hogy a levegővétel nem kerül pénzbe.
No és nekünk ezen a helyen kellett dekkolnunk 2,5 napot, várván a csodát, hogy végre jobb idő legyen, és el tudjunk menekülni a domborzati viszonyokat tekintve folyóiránnyal megegyező irányba, Zernez felé.

Közben a gatyánk ráment az itt tartózkodásra. Elég, ha megemlítem, hogy a kempinges szállás per kopf 25 svájci frankot egy korsó sör 5, egy Pizza Margarita (32 centis) 12 frankot kóstált. De nem volt mit tenni, mert nézvén a helyi híreket,erre a régióra az elmúlt 2 napban 75-100mm csapadék hullott le, bizonyos helyeken elvitt egy fél falut a sárlavina, utastól, erdőstül mindenestül. Szóval ez nem tréfa dolog. A csapadék mellett a hőmérséklet szintén fontos tényezőnek bizonyult, hiszen hajnalra, reggelre +2 fokra hűlt le az idő, még egyszer hangsúlyozom, ekkor 2016 Júli közepét mutatott a naptár. Ez aztán a totál cumi, főleg a Stelvios, Gavias 35 fokok után.
Magamban meg sopánkodtam, hogy olyan útvonalterv úszott el - akár szó szerint érthető - mint az Albulapass, San Bernardio meglátogatása a Via Malaval, a Splügenpass és a Malojapass szerpentin rengetege. Sebaj, ahogy nagyon bölcsen ilyenkor vigasztalni szoktam magamat, a hegyek nem mennek odébb...

Szerintem Bandibának is ekkor fogalmahatódott meg véglegesen az a gondolat  fejében, hogy Alpokat kicsit hanyagolni fogja egy darabig, és inkább a Balkán melegebb tájait veszi célba. Terve igazolva lett, amint az élő példa mutatta azóta háromszor járt tőlünk dél-keletre.
A dekkoláson és az időjárás figyelésén kívül sokat nem tudtunk mit tenni. Az egyik fél órás esőszünetet kihasználva elcammogtunk Samedanba a Lidlbe bevásárolni. Aránylag baráti árakkal szembesültünk, bár a húsáru olyan szinten felejtős ezen a környéken, hogy a csirkemell kilója valami 8000 HUF volt átszámolva. Asztakurva! 

Felcsillant a remény ugyanakkor 2,5 nap döglést követően, hogy délelőtt el tudjuk hagyni a helyszínt Zernez felé. Lesz egy fél napos esőszünet. Full egyetértésben az indulás mellett döntöttünk. A terv pofon egyszerű. A 2-es főúton el kell jutnunk Zernezig, amíg nyakunkba nem kapjuk a csapadék újabb hullámát.
Összekészültünk az induláshoz, majd amikor láttuk a radarképen, hogy itt az idő megtapostuk a pedálokat.
Az út lejtésének és a széliránynak hála a 45 kilométert egy bevásárlást követően hamar letudtuk, de azért még beugrottunk St.Mortizba ha már itt jártunk. A zernezi kempingbe pont akkor érkeztünk meg, amikor sziesztázott a tulaj, de egy percet se tudtunk tökvakarással eltölteni, mert menet közben megkaptuk az esőt, ami folyamatosan üldözött minket az egész völgyben, csak most szereztünk egy kis spétet magunknak.
Uccu sátor lekap a csomagtartóról és már szúrtuk lefelé a cövekeket a vaj puha földbe. Épp elkészültek a mesterművek, a maradék cókmókot bedobáltuk a belső térbe, amikor igazán rákezdett az égi áldás.

Ekkor visszamentünk a recepcióra két dolog miatt. Ebédelni és majd jelezni ittlétünket a főnök Úrnak. Ekkor toppant be a kapun egy francia tandemes páros, gyerek utánfutókkal. A hangos Bonjourt egy még hangosabb Allez, Bravo páros körítés kíséretével ismertük el a házaspár nem mindennapi teljesítményét. Sajnos angolul egy kukkot sem tudtak, így azaz információ nem volt meg, hogy honnan, merre hány méter, de biztosan nem az Expresszel érkeztek a comó-i tótól.

A nap maradék részében ezen a helyen sem tudtunk mit kezdeni magunkkal, vagy a sátorban hallgattuk az esőcseppek monoton zaját el-elbóbiskolva, vagy belibbentünk a mosókonyhába egy dobozos sörrel a kezünkben.  Tervünk másnap az előzőhöz hasonlóan az, hogy kihasználva az átmeneti "jó idő" átlibbenünk Olaszországba az Ofenpass 2000 méter fölé magasodó hágóján keresztül és elérünk a kocsiig, amit otthagytunk ki tudja már hány nappal korábban Pratoban, a Stelvio lábánál. Távban és szintben sem okozhatott gondot egyikőnknek sem a gondolat, de másnap reggel alaposan meglepődtünk, amikor kicipzároztuk a sátrat.

Zernez sem fekszik túl alacsonyan a tenger szintjéhez képest, és hatalmas hegyek veszik körül. Már szinte hajnalban felébredtünk, éppen csak világosodott, de az jól kivettük, hogy a körülöttünk lévő hegyoldalak totál fehérbe öltöztek. Véleményem szerint kevesebb szebb pillanat létezett ennél a túránkon, felzárkózott a Gaviás emlékek mellé. Ugyanakkor azt azért észben kellett tartani, hogy nekünk ma még egy 2000 hágón át kell másznunk csomagostul, de valahogy ez a gondolat most nem izgatott, csak gyönyörködtem a hegyoldalon látható, szinte vonalzóval meghúzott hóhatárban.

Szép lassan összecuccoltunk mindent, indulás előtt még beszélgettem szomszédunkkal, aki egy 19 éves német világjáró kalandor, olyan helyeken kerekezett, mint India, Laosz, Kambodzsa és társai. Szívesen hallgattam volna előadását a kalandjairól, de sajnos mennünk kellett, nem sok időnk maradt a rossz idő beálltáig.
A város központját elérve, jobbra kanyarodva indultunk el az Ofenpass irányába. A környező hegyek havas hegycsúcsai bámulatos látványt és parádés közeget nyújtott a tekeréshez. A hideg ellenére csakhamar vetkőzni támadt kedvünk, mert 6-7 fok ide vagy oda, azért a brutál megrakott gépekkel, nem túl fasza kabátban tekeregni és beleizzadni. A nem túl megerőltető emelkedő nem tartott sokáig. Néhány 9%-ot leszámítva csomagos bringával sem megerőltető felcaplatni a tetőre és a közbeiktatott Ova Spin segédhágóra. Ezen a helyen megálltunk fotózkodni, majd látjuk ám, hogy jön a francia házaspár... Na ezek se a kocaturisták közül valóak!

Érdekes feelinget adott az emelkedőnek az út mentén egyre növekvő hó látványa és ahogy a fehér, jéggé fagyott hófal ontotta magából a hideget. Ennek ellenére felül egy szál rövid mezben és aláöltözőben tekertem. Nem fáztam és így legalább nem melegedtem ki. A csúcs közelében outisok haladtak el mellettem, nem túl nagy tempó különbséggel. Ahogy a Stelvion itt is megkaptuk a magunkét, ami a biztatást illeti. Egy szakaszokból álló, full-supportos túrát csináltak Nizzától Triesztig az Alpokon keresztül. Az egyik angol fickóval jót dumáltam, aztán egy hátba veregetést követően kiállt könnyíteni magán.

A hágón fent a túrázókat várta a "Boss", az időeredményeket naplóba vezették, komoly. Azért volt pofám kérni egy csúcsfotót.
Fent jöhetett a szokásos átöltözés melegebb cuccba, kajázás, kis videózás majd a gurulás, amely előtt konstatáltam, hogy hosszú kesztyűvel nem igazán készültem. Gondolta, volna a tököm, hogy erre szükség lesz, így kesztyű híján egy még nem használt vastagabb zoknit húztam a kezemre, hogy fékezni tudjak a hideg levegőben mialatt megeresztem csomagjaimtól félelmetes súlyú bringám.

Zoliék kicsit lemaradtak a mászás során, de gurulás közben a münstair-i völgyben sokszor megálltam megörökíteni a környéket, bitang módon bejöttek a hegyek látványa és a falvak építkezési stílusa.
A völgy központjában található Santa Maria faluban verődött össze a triónk újra, még poénból elsütöttem, hogy nem megyünk fel az Umbrailpasson, de poénnak szánt kérdésemre csak szúrós tekinteteket kaptam válaszul. Közösen átléptük a határt, hogy megérkezzünk Olaszországba, délután 2 óra környékén. Az autó hűen várta tulajdonosát a parkedzsóban, bár a karosszérián alaposan meglátszódott az elmúlt napok csapadékos időjárása. A nap hátralévő részét utazással töltöttük. Merano, Bolzano majd a Grödner Jochon át elértünk Corvara in Badiaba a Dolomitok szívébe, hogy a pénteki és szombati napon valamennyit bepótoljunk a Svájcban elmaradottakból.