Röpke egy hónap telt el a júliusi Alpok-túra végeztével, gondoltam, ha már úgyis tombol a 40 fok és itt a hőségriadó egy jó kis bringás menet és egy hűsítő sör után talán jobban megered az ember nyelve - izé könnyebben nyomkodja a klaviatúrát.
Az idei menet, ahogyan azt a több hónapja megejtett bevezetőben említettem többségében Franciaországban, kisebb részben Olaszország varázslatos hegyvidékes régiójában valósult meg, egész pontosan Provence és Piemont tartomány nevesebb hegycsúcsait látogattam meg harmadmagammal.

Az 1350km-es oda utat autóval tettük meg két részletben. Majdnem félbevágtuk az autós részét az utazásnak szombat kora reggeli indulással először Zell am Seeig, majd vasárnap este fél 10-kor érkeztünk meg első célállomásunkhoz Guillestre városáig.

Az előzetes tervem alapján a provence-i városka remek kiindulópont a környező hágók megtekintéséhez, példának okáért a legendás Izoard, Agnel, Vars, Lautaret (Galibier) hágó mind-mind 40-50 km-es távolságban leledzett.
Az este fél 10-es érkezéssel csak egy probléma volt, a kinézett kempinget ippeg nyitva találtuk, és a recepciós fickó egy mukkot sem beszélt angolul, így Móni bevetette az activitys képességeit és egy papírra lerajzolta, hogy mégis mit szeretnénk. Mindenki fantáziájára bízom a lerajzolt motívumokat, sajnos fénykép nem készült róla, de az biztos, hogy a közép sulis rajztanárom haja kihullott volna, ámbár a csávónak itt még úgy tűnt leesett a húsz fillér, hogy mit is szeretnénk.
Kaptunk egy (két) parcellát. „Gyors” sátorállítás, pakolás után már készült az első vacsora azon a gázfőző csodaszerkezeten, amelyet szerintem még a rómaiak hagytak ránk.

A kaja hamar elkészült, ha jól emlékszem valamilyen tészta lehetett, bár az elkövetkezendő napok előtt nagy választási lehetőség nem volt. Amolyan 50-50%, hiszen vagy tészta, vagy rizs, ami a gyorsan összetákolható ennivalók voltak, ha nem volt időnk vásárolni. Még megkerestünk a WC-t, zuhanyzót, majd ki-ki a behuppant a maga helyére a sátrakba és lehetett horpasztani a nagy utazásra, mert másnap a Col d’Izoard várt reánk.

Hétfőn szép napra virradtunk, sehol egy felhő az égen. Mivel ez a jelenség a további két hétre szinte minden napra igaz volt, ezért már többször meg sem fogom említeni. Az egész két hét során csak az utolsó napon találkoztunk esővel, ez azért óriási mák az Alpokban.
Az indulás kicsit elhúzódott, nekem már rég benne volt a boogie a lábamban, míg a többiek még aludtak. Elgyalogoltam a Carrefourig, ami a térkép alapján nem tűnt messzibbnek, mint pár száz méter, ehelyett gyalogoltam 5 kilcsit. Bringával nem tudtam menni, mert logisztikából még elégtelenre állt a csapat, a kétkerekűek le voltak zárva, kulcs pedig a horpasztóknál.
Miután visszatértem a kempingbe némi elemózsiával, akkor láttam, hogy még sehol se járnak a készülődéssel. Megreggeliztem, felöltöztem, vártam-vártam aztán inkább egyedül vágtam neki az ismeretlennek.

Ez úgy nagyjából 1/2 11 táján történt meg, Guillestre-ből kelet, észak-kelet irányába indultam kifelé. A város olyan elhelyezkedésű, hogy majd minden utca min. 8-10%-os, úgyhogy nem valami eszeveszett tempóban haladtam. Láttam néhány versenybringást, akik az ellenkező irányba száguldoztak lefelé. Jó korán kelhettek ezek – gondoltam magamban, viszont mindegyik volt olyan rendes és már előre köszönt!

Ahogy anno Miskolcot Pataky Attila én is elhagytam a várost a Guil-szurdok irányába. A délelőtti napsütésnek hála, még alig tette be a lábát a napfény a szűk sziklafalak közé. Az út nagyon élvezetes, lankás, kacskaringós vonalvezetése magával ragadott. Alattam a több száz méteres mély szurdok, amelyet annak névadója az alig 50 km-es Guil folyócska vájt ki magának, jobbról meg a sziklafal. Néhol annyira szűk volt, hogy amikor az utat építették, nem maradt annak hely, ezért egyszerűen csak átfúrták a sziklát. Ezeken a pontokon az autósok előzékenyen segítették egymást megállással, dudálással a tovahaladásban, különben nagy dugók alakulhattak volna ki. Ennek ellenére láttam faszállító kamiont úgy közlekedni, hogy azok az amatőr makaói versenypilóták is megirigyelték volna a manőverezési képességeit, akik a falhoz szokták vágni a kocsijukat a WTCC-s futamok során.

Maga a szurdok hozta azt a látványt, amit elvártam tőle, ez azt jelenti, hogy néhány kanyart majdnem sikerült kiegyenesíteni a bambulás során. No, jól van gondoltam. Ne az első napon törjük már össze magunkat helllooo!!4!négy!

Tova haladtam a szurdokban, néha előkaptam a fényképezőt és a kamerámat is beizzítottam, rámondtam néhány hülyeséget az utókornak, majd arra lettem figyelmes, hogy szinte csak olyan autósok előznek meg, amelyeknek a tetején raftingos csónakok találhatóak. Ezen ugyan nem csodálkoztam, mert a Guil kimondott rafting paradicsom és ez az esztétikára egyaránt igaz.
Röpke húsz kilin már túl voltam, amikor először kezdtem érezni, hogy igazán melegem van. Rápillantottam a GPS-emre és azt hittem rosszul látok. 1200 méter felett majdnem 37 fok volt már 11-kor. Aszta teremburáját, talán hülyeség volt ennyit időzni az elindulással?
A szurdokban az út szinte semmit nem emelkedett, alig 2-300 métert kaptattam mindösszesen, majd néhány kígyózó kanyar és meredekebb emelkedő után elérkeztem az Izoard és az Agnel hágó kereszteződéséhez. Itt balra fordultam és megkezdődött az igazi hegymászás. Az Izoard hágó tetejéig (2360m) innen még jó 1100 métert kellett megtenni alig 15 km alatt, könnyedén kiszámolható, hogy ez 40 fokban mennyire esett jól egy olyan hágón, ahol alig van árnyék.

Dög meleg volt. Lassan a két kulacs vízkészletem seggére vertem, amikor Arvieux településre érvén megpillantottam egy ivó kutat. A maradék ló húgy állagú víztől búcsút intettem és úgy belenyomtam a vizes hordóba a fejem, mint azt a hálivúdi filmekben látni a vallatások során.
Hát ezt az jó Isten küldte most ide, egyből visszatért belém az élet. Elfogyasztottam a szűk ebédem, majd nekivágtam az emelkedőnek, amely ezen a részen egyáltalán nem fukarkodott a 12%-os részekkel. Később ismét gyönyörű szerpentinesdit játszott, ritkás fenyves között kanyargott. Az egyik visszafordítóban emlékszem csináltam még egy rövid „kiállok a nyeregből” snittet.

Sokat nem videóztam, inkább képeket készítettem, nem éreztem magam túl komfortosan elsőre a tomboló hőségben. Hiába tartottam már 2100 méter környékén árnyékban továbbra is eszelős volt a hőmérséklet. A túra legmelegebb napja volt a mai, már 42 fokot mutatott a GPS. Jó nem véletlen, hiszen 1000 méterrel közelebb voltam a naphoz. :D

Még néhány keményebb kanyar után érkeztem meg a sivatagba, amely az Izoard hágó déli kaptatójának a nevezetessége, és ha már híres nevezetes, akkor nevet is adtak neki, úgy hívják Casse Déserte. Olvastam néhány sort erről a különleges geológiai képződményről és a régi Tour filmeken emlékszem rá, hogy fekete-fehérben e táj elevenedik meg a háttérben, miközben Coppiék nagyokat küzdenek a nyereg felé.
Apropó Coppi! A legendás kerekesnek és vetélytársának (Bobet), akik anno az 50-es években fej-fej melletti küzdelmet folytattak egymással e helyen emeltek emléktáblát egy hatalmas szikla oldalába. Mint Tour rajongó természetesen megálltam egy rövidke pihenő erejéig, már csak azért is, mert ezen a részen volt a hágóút legmeredekebb része a maga 15%-val.

A fotók elkészülte után már csak a hágó tetején álltam meg, menet közben lőttem még néhány snittet. Egy balos kanyar után megpillantottam az emlékmű csúcsát a tetőn. Kamerámat arra felé fordítva egy fickó teljesítményem láttán kedvesen megtapsolt én pedig megköszöntem neki a bíztatást. Néhány fújtatás után konstatáltam, hogy a hágón egy szem bringás sincs. Na, de ki lehet olyan hülye, hogy ebben az afrikai hőségben nekiáll megmászni az Izoardot - kérdeztem magamtól? Elég sokat időztem fent, körbeszaglásztam minden követ, fotóztam a túloldalt és közben kameráztam néhány perc erejéig.
Némi energia pótlás után megkezdtem az ereszkedést visszafelé ismét a déli oldalt becélozva, mert elvileg az Izoard csak az egyes számú napirendi pont volt a tervben, de egyre inkább megfogalmazódott az a gondolat a fejemben, hogy ilyen hőségben első napon kezdésnek talán nem kellene erőltetni. Ebben a pillanatban izzítottam be az akció kamerát a guruláshoz, majd megjelentek az első fecskék felfelé menet. Egy lelkes versenybringás csoport egyen mezben tolta neki ezerrel, szakadt róluk a víz láthatóan és nem volt őszinte a mosolyuk. A gurulás felénél Arvieux felett futottam össze az elalvó túratársakkal. Épp az árnyékban pihentek, a gyors ereszkedés miatt, nekem jól jött egy felni hűtés, ezért szóba elegyedtünk. A téma persze, hogy a hőség volt.
Az meg sem fordult a fejükben, hogy ne menjenek fel, csak a meleg miatt lassabban tették.
Mondtam nekik, hogy meggondoltam magam. Az Agnel hágómászást inkább a holnapi napra tegyük át, húzok vissza a kempingbe felfrissíteni magam és enni valami finomat.
Visszafelé még a szurdokban megálltam pár fénykép és filmezés erejéig, de hiába siettem volna, olyan eszméletlen pofaszél volt a völgyön felfelé, hogy alig tudtam haladni a 2-3%-os lejtőn. Még tekernem kellett hozzá, hogy legalább 25-el tudjak menni, mindezt üres bringával. Olyan érzése volt az embernek, mint amikor az autóból kidugja a fejét és a hirtelen menetszél miatt alig tud levegőt venni. Brutális volt a hőség a délután előrehaladtával ezért a nap további részét a kemping tusolójában illetve a tévé szobában töltöttem. Egyrészt itt tudtam dugiban tölteni a kamerát, GPS-t és egyéb ilyen eszközöket, másrészt többed magammal néztük a Tour azon szakaszát, ahol még Cancellara volt sárgában és egy hatalmasat perecelt szegény svájci.
Az estét beszámoló írásával töltöttem és felraktam néhány fotót a Facebookra, hagy epekedjenek otthon, hogy milyen jó dolgunk van! :P

A döglesztő hőség ellenére jól sikerült a túra első bringás napja, annak ellenére, hogy az eredeti program az Agnel kihagyásával megfeleződött. Ámde, ami késett, az nem múlott…

További képe az Izoard hágóról

https://www.facebook.com/gabor.horvath06/media_set?set=a.1042503809116984.100000721237885&type=3