Ahogy pénteken, úgy szombatra virradóra sem lett melegebb. De legalább már a szél nem fújt amikor kimásztam a sátorból. Ezúttal baromi korán, valamikor reggel fél 6, 6 körül ébredtem magamtól, de Bandibácsit ezúttal sem tudtam megelőzni. Már a padon gyönyörködött a látványban, ahogy az ébredező nap gyengécske sugarai füstölve szárítják fel a hajnali párát sátorunk tetejéről.
Legnagyobb meglepetésemre Zoli nemsokára csatlakozott a padon duónkhoz, majd konstatáltuk, hogy rajtunk kívül nincs egyetlen akkora állat sem, aki ilyen korán kelne. Teljesen kussban volt az egész kemping, a távolban még az autók zaját sem lehetett hallani a Gardena hágó irányából, mert alig lézengett néhány példány belőlük. Pásztáztuk az eget és a Sella tömbjén megpillantottunk egy hütte-szerűséget, amelynek tetején megcsillant egy pillanatra a napfény. Na hát onnan aztán fasza lehet a kilátás lefelé, ebben a szép, kristálytiszta időjárásban.

Ezzel szemben az időt jól eltököltük, mert ahogy visszanéztem a logokat, kemény fél 9kor sikerült elindulni a Sella-körre. Kicsit hosszúra nyúlt a reggeli rutin, meg a tervek egyeztetése. Apropó tervek. Ugye a Sella-körről már párszor ejtettem szót. Ez egy tulajdonképpen négyzet alakú karika a Gardena+Sella+Pordoi+Campolongo négyessel, amelyből három hágó 2000 méter fölé magasodik, viszont távolságra könnyen teljesíthető. 53 km-es táv alatt közel 2000 méter szintemelkedést tartalmaz. Egy közepes erőnlétű bringás könnyedén teljesíti 3-4 óra alatt, de akkor már bőven benne van a bámészkodás, kajálás, sörözés.

Nekem az volt az tervem, hogy ez a karika túl rövid lenne egy teljes napra, így hozzápakolok még egy 2000 feletti hágót, a Passo Fedaiat, ami a szomszédos völgyben található a Pordoitól délre. Így dobtam rá távban egy 40-est, szintben pedig plusz 700 métert. Persze meghalni ebbe se haltam bele, de még egy szép hágót kaptam cserébe fáradozásaimért. Bandibácsi és Zoli maradtak az eredetinél, így a Fedaiara csak egyedül tekertem el Canazei felől. Sorry a vaskos spoilerért. 

A kempingből ezúttal balra indultunk a Gardenara. Tegnaphoz képest picit melegebbek tűnt a levegő, ezért most is full rövidben másztunk inkább, de azért a táskákban megbújtak ismét a hosszú cuccok. Az aszfalt minőségére ezúttal sem találtam jelzőket, Magyarországon csak álom ilyen minőségű úton gurulni bringával, sajnos.
Bocik kolompolása és a DHsok kurjongatása hozott némi változatosságot a motorosok által keltett zajvilágba. Picit már kezdett zavaróvá válni a hangzavar ebben az idilli környezetben, ahogyan le se tudtam venni a szemem a Sella-tömbjéről ahogyan ezúttal még alulról csodáltam ahogy tű élesen látszódtak a sziklaperemek a leírhatatlanul kék égen. Szinte minden visszafordítóban csináltam fényképet, a menetidő úgysem volt fontos ezúttal sem.

Baromi sokat nem kellett mászni a legtetejéig. Eleve szűk 1500-ről indultunk, és a végcél 2121-en ért véget.
Fent már tobzódtak az emberek, ahogyan az megszokott egy ilyen neves és népszerű helyen. Rengeteg a vendéglátóipari létesítmény és rengeteg a turista, sportolni vágyó kalandor. Nagyon sokan tartottak a Sella tömbje felé egy kis via ferratara. El nem tudtam képzelni merre fognak felfelé menni, annyira derékszögben emelkedik ki a talajból az egész hegy. Csere csúcsfotó egy outis kollégával, majd csúcscsoki, végül jöhetett a Passo Sella felé a gurulás, egészen a kereszteződésig. Az előző bejegyzésben emlegettem már azt az utat, ami pont a tömb tövében halad, na pont ezen az úton, csak ellenkező irányba haladtam. A napot teljesen kitakarta a hatalmas sziklatömb, hűvös volt ezen a részen, de a látvány leírhatatlan, ahogyan bal kéz felé megpróbáltam feltekinteni...

Az elágazásból ismét nem kellett sokat felfelé menni, kb. 1850 méter magasságig ereszkedtem le, mert 2244 méteren található a Sellajoch. Jobb kéz felől már a gurulás során kipécéztem a hágóút másik látványosságát a Langkofeleck 3000 méter fölé magasodó tömbjét, ahogy épp pipált. Ez az a sziklaalakzat, amelyet a Sella hágóval együtt szoktak fotózni. Mesés! Rövid kapaszkodásom alatt rengeteg bringással futottam össze, innen látszik, hogy mennyire népszerű hely, de motorosokból sem volt hiány. Közvetlen a hágó előtt, egy nyugágyas pihenőhelyen vételeztem a kulacsokba vizet, majd pár pedálfordulat és már gyönyörködhettem Canazei irányába a káprázatos kilátásban. Hátul a magasabbnál magasabb hegyek, köztük a Marmolada, és a völgyben fekvő falvak együttese remek egyveleget alkottak. Szerencsére pont arrafelé tartottam, hiszen a Marmolada tövében található a Passo Fedaia.

A gurulás során elhagytam tehát a Sella-kör útját ideiglenesen, ennek köszönhetően később a Pordoi hágót teljes egészében tudtam teljesíteni. Canazeibe érve már igencsak befűtöttek. Annak ellenére, hogy kb. 1400-en fekszik a falu, volt majdnem 35 fok. Bedobtam egy olvadozó csokit mezzsebből majd nekivágtam a nem túl meredek, de annál lankásabb emelkedőnek. Nyomomba szegődött egy montis páros, egy csaj és egy srác. Fura módon ahol megálltam megálltak, majd ha elindultam jöttek ők is :) Így gumiztuk végig az egészet.
A hágó ezen oldala nem túl látványos, talán csak a vége, ahol az út a hegy oldalába lett fúrva galériákkal. Egy szakaszon a régi utat elvitte a kőlavina, így zsír újat építettek az olaszok, de a régire gyalog be lehetett mászni. Elég fasza volt a kilátás onnan :)

Majd jött egy nagyon hosszú alagút és a végén kibukkanva megpillantottam a hágóban lévő brutál kék színű tavat, jobb kéz felé pedig a Marmolada gleccserét. Biztosan elmormoltam pár asztabüdös és egyéb szavakat a látvány nyomán. Kellett pár perc mire összeszedtem magam, hogy akkor mit ne fotózzak, kamerázzak le.
Természetesen a Marmolada és a tó vitte a prímet.
Nem túl rövid pihenő után intettem búcsút a Fedaianak, baromira tetszett, hogy hirtelen kapom az arcba az élményt az alagútból kifelé jövet. Visszagurultam viszonylag hamar Canazeibe és jöhetett a várva várt Pordoi-hágó, amelyről azt olvastam, hogy bringás körökben ez a legnépszerűbb.

Nem rossz, de nem is tragikus. 3.6 az 5-ből.
Sűrű erdőben szerpentineztem felfelé, kilátás kb. csak a 8-as kanyartól volt a Sass Pordoira. Viszont itt olaszban először találkoztam olyan táblákkal, amelyek franciában oly megszokottak, hogy kilométerenként jelzik a következő kilcsi adatait, mint aktuális tengerszint feletti magasság, %-os mutató, és még hány kilométer van hátra a végéig. Ez már döfi, acceptálandó ötlet.
Az emlegetett 8-asnál dobtam egy pihit és hason fekve próbáltam lőni egy képet a sziklatömbbel a háttérben. Ekkor gurult le szemből egy montis felszerelve fullos bikepackinges cuccokkal. Hatalmas Ciao! és már el is tűnt a kanyarban.

Hamarosan elértem azt a kereszteződést, ahol még délben letértem a Sella-kör útjáról, aztán hipp-hopp már elhagytam az erdős területet és hamarosan megpillantottam bal kéz felé a Sella-hágót ismét, majd a Hotel Pordoit. A tetőig még nagyon sok szerpentinkanyar vezetett, majd 2239 méter magasságba értem. Egy nőci segített a hágófotózáskor, egy idősebb úriember a Fausto Coppi emlékműnél készített még egyet rólam, megcsodáltam Gilberto 'Gibo' Simoni vas formába öntött rózsaszín Giro győztes bringáját, majd következett a már előre kinézett fakultatív program. Egy első világháborús csontkamráról beszélek, ahol német ajkú katonákat helyeztek el végső nyugalomra. A parkolóig aszfaltos, onnan pedig nagyon meredek murvás út vezet fel a nyolcszög alakú építményig. Itt bringázni már tilos, mondjuk sok értelme nem lett volna bepróbálni, így toltam.


Nem vagyok oda a temetőkért, de ez a hely elég hátborzongató volt a maga nemében. A helyiségben tök sötét, egyedül a bejáraton meg a felső lyukakon át tört utat magának a fény. A halottak nevével korhűnek tűnő napló kitéve. Belelapoztam a több száz oldalas dokumentumba, ahol laponként rengeteg név volt felsorolva ABC szerint. Beleborsózott a hátam és kirázott a hideg. Egyszerre volt felemelő és hátborzongató ezen a helyen megfordulni. Még körbenéztem az emeleten, aztán kisétáltam az épületből, ekkor már a kamerám aksija lemerült.
Mivel az egész síremlék egy kiszögellésre épült, azért a párkányról kitekintve elém tárulhatott a Pordoi egész útjának hátralévő része és a Campolongoé Arabbából felfelé. Bámulatosan szép zöld volt szemben a hegyoldal, és marha frankó volt látni, hogyan szabdalják az egészet keresztül kasul a murvás utak. Gondoltam magamban: Hejj, ha most egy gravel bringa lenne a seggem alatt, biza tudnék még magamnak kalandokat keresni...

Visszatoltam a parkolóig a bringát, majd felültem a nyeregbe és egy fehér színű veterán - azt hiszem - Morgant kísértem le Arabbáig. Este fél 7-re járhatott az óra, de már a hegyek csúcsai kezdték kitakarni a napot lent a völgyben, így egy percet sem vesztegelve megindultam a Campolongo hágón. Bal kézre már a messzi távolban látszódott a csontkamra jellegzetes építménye, ha nem jártam volna előbb ott, tuti nem tudnám mi a fene lehet az a magasban. A forgalom sötétedésre igencsak elcsendesedett, ezt az időszakot nagyon szeretem az Alpokban, amikor már picit hűvösebb van, megy le a nap nincs óriási hangszennyezés, szinte magaménak érzem az egész hátralévő utat. Kicsit hasonló volt a feeling, mint 2015-ben a Sestriere - Montgenevre hágón, illetve pár nappal korábban a Gavian, csak a Campolongo ezeket a helyeket szépségben meg sem közelíti.
Felérve nem álltam meg, mert előző napról már készítettem képeket, meg tudtam, hogy nem is érdemes, ellenben a corvarai szerpentines részre még pont odasütött a napocska. Az azért adott egy fullos befejezést az egész 2016-os túránknak.

Igaz az egész nyaralásunk 70%-a a szar idő következtében elmaradt vagy átterveztük, de azért nem szomorkodtunk, mert rendkívül szép helyeken jártunk, azóta pedig Zoli és Bandibácsi is többször járt már újra az Alpokban.
Másnap reggel összecuccoltunk és a Toblach, Lienz, Villach, Graz, 8-as főút útvonalán jöttünk haza Pestre.