Délután kettő körül amikor bevágódtunk az autóba közvetlen a tekerés után még szakadt a víz rólunk, majd Meranon és Bolzanon keresztül a gyorsforgalmi úton "élveztük" a katlanszerű völgyben a pusztulat hőséget.
Dél-Tirol székhelyét követően ÉK-i irányba kormányzott sofőrünk Zoli egészen Ponte Gardenaig, ahol bevetettük magunkat a hegyek közé. A főút mellett kalandos vonalvezetésű bringautat szúrtunk ki, meséltem Bandibácsinak, ha emlékszik rá Velekei Balázs kolléga itt már forgatott filmet, sőt valamelyik pihenőhelyen vert egyszer táborhelyet egy pihenőponton.

Ahogyan haladtunk egyre beljebb a nagy hegyek társasága irányába, úgy magasodtak előttünk a leírhatatlan szépségű alakzatok.
Bár az időjárás kicsit felhősre váltott, így nem nyújtott olyan tökéletes látványt, mint szikrázó napsütésben, de azért egy-egy fotó témáért megérte megállítani az autót az egyik kiállóban.
A corvara-i kempinget a Sella és Grödnerjoch közös útszakaszán keresztül értük el. A kereszteződésnél elindultunk a Passo Gardena tábla irányába. Az olaszok az utat egy helyen közvetlenül a szikla lábánál vezetik el. Az anyósülésből szinte kitört a nyakam, ha fel kívántam pillantani a legtetejére. A hágón megálltunk néhány fotót készíteni az otthon maradóknak, majd legurultunk a közvetlenül a hágó lábánál található - utólag elmondható elég fullos és nem vészes árú - Camping Colfoscoba. Az angolul tökéletesen beszélő recepciós hölgy készséggel elmagyarázott merre mi található. A vizesblokkot azonnal kipróbáltuk, mert terjengett korábban már némi ájer az autóban.

A tusolástól és a pazar campinges körpanorámában csodálkozva felállítottuk a két sátrat, majd becuccoltunk.
A nap lassan már lemenőben járt ezen a csak félig bringázással töltött napon. Leültünk a padokhoz és tervezgettük a maradék két napot, mi hány kilométer, mennyi szint és mit érdemes megnézni a környéken.
Mindhárman megegyeztünk abban, hogy a Sella-ronda kötelező feladat, de első napra, amíg még pihentebbek voltunk egy combosabb útvonalat vállalunk be. Tervezés közben kezdett már igencsak hideg lenni, ezért felkapkodtuk magunkra a melegítőket, közben meg lestük a szemközti ormok csúcsait, ahogyan fura színben pompáznak a lemenő nap fényében.

Pénteken rettentő hidegre ébredtünk és rohadtul fújt a szél északi irányból. Ezt onnan lehetett látni, hogy mind a két sátor oldalát szabályszerűen behorpasztotta. Bandibácsi dideregve kezdett hozzá a reggelihez, látszott rajta, hogy majd beléfagy a sz*r :) Gyors hőmérséklet csekkolás, 7fok, ezzel a széllel a hőérzet nem volt több a nullánál. Köszi Dolomitok, megérte ide jönni a svejci nyár után...
Kb. majdhogynem hálózsákkal a hátunkon fogyasztottuk el a hamit és megdumáltuk, hogy a mai szakasz nem lesz más, mint:
- Corvara felé vesszük az irányt,
- onnan északi oldalról megmásszuk a lankásnak ígérkező Campolongo hágót (1875m), amely papíron a legalacsonyabb és "legszürkébb" a Sella-kör négy nagyja közül. Ennyi nap után már kissé immunis az ember. Mit nekünk Campolongo
- Arrabából keletre tartunk a Colle Santa Lucia felé, hogy
- a Cadore völgyéből megmásszuk a Passo Giau szörnyetegét (2233m átlag 9%)
- végezetül amolyan levezetésként Pocolból a Falzarego és a Valparola hágón keresztül visszaérkezni a kempingbe.

A távot természetesen minimális csomaggal kívántuk teljesíteni, amely 86 km-esnek ígérkezett, tartalmazva alig kevesebb, mint 2500 méter szintemelkedést.
Némi kaja utánpótlás és a hideg szél miatt az ereszkedésekhez hosszú ruci lapult a táskák mélyén.
A kemping kijáratánál dobtunk egy jobbost és szinte azonnal a Campolongo hágóúton találtuk magunkat.
Szerencsére a nagy szélnek és valami hidegfront jellegű időjárásnak az ég rettentő tiszta volt, tűélesen lehetett szemügyre venni ezúttal a káprázatos formákat nyújtó hegycsúcsokat.

Nem túl korán, fél 10 körül startoltuk, ezért jó ötletnek tűnt rövidbe vedleni, mert emelkedővel kezdtünk, ráadásul a Campolongo ezen oldalát szépen sütötte a napocska. Kellemes meredekségű, szerpentinező, F1-es pályákat meghazudtoló tüköraszfalton kaptattunk felfelé, közben meg jobb kéz felől a Sella tömbje kacsingatott le ránk, de ha úgy kanyargott, akkor pedig a Cirspitzenben gyönyörködhettünk. Olyan volt ez az útszakasz, mintha egy tál mélyén tekertünk volna, és az égtáj minden irányába fantasztikus szépségű hegycsúcsok vesznek minket körül. Na ebből a tálból próbáltuk meg kikanalazni magunkat a Campolongo 1800 méter feletti magassága irányába. A várost elhagyó szerpentin együttest követően, annyira már nem volt túl izgalmas. A meredekség sokszor a laposba váltott át, így nem maradt más, mint bámulni a mellettünk elhaladó veterán autókat. Jobb kézre a Sella már csak néha bukkant ki a fenyvesek mögül majd a 8. kilométerünkben felértünk a Campolongo tetejére. 

A hágónak nincs igazán feelingje bringás szempontból. Van fent egy bazi nagy hotel, meg tele van sífelvonóval, de kb. ennyi, szóval ez sem sport szempontból sem látványvilágban nem érte el az ingerküszöbünket, kivéve a Corvaratól tartó szerpentinezést.

Viszont azt kell, hogy mondjam, hogy a túloldal sokkal faszább. Volt a lejtőzés közben egy olyan panorámapont, ahol mindhárman megálltunk fényképet készíteni. Spoilerezek egyet, mert hogy holnap erre jövünk vissza, de a felfelé során egyetértek utólag magammal ebben a megállapításban. Ha már "szürke" a hágó, azért erre a részre dobnék az ötből rá egy 2,5 csillagot, mint abban a bizonyos kajálós műsorban. Bár az tény, hogy a háttér egy fokkal szebb Corvara felől.

Szóval most ott tartunk, hogy legurultunk Arabbába. Ez egy tipikus apartman város. Abban biztos vagyok, hogy több turista lakik itt állandóan, mint helyi lakos. Mondjuk ennél frekventáltabb helyre kevésbé lehetne falucskát rittyenteni, ugyanis innen lehet megmászni a Campolongo mellett a legnagyobb Sella-körös hágót a Passo Pordoit a maga 2239m-es magasságával, de ez még csak a holnapi nap programja, maradjunk a mainál.

Haladtunk keleti irányba. Hol szép lankásan lejtett, hol egy picit megindult felfelé, de nem igazán ezzel törődtünk, hanem azzal a kilátással, ami jobb kéz felé nyílott az alleghei-völgy felé. Ez a tipikus "asztak*rva". A mélyben a völgy, szemből tűz a nap, full kék az ég a háttérben meg ott virít a Monte Civetta. Simán benyomtam volna Windows háttérnek. Az a látvány, amitől padlót - ohh wait - gyepet fogtunk, mert itt megálltunk vagy 20 percet pihizni, gyönyörködni és magunkba szívva a nap melegét.

Aztán Caprile felé volt egy útlezárás, de minket ez nem zavart különösebben, mert nem arra mentünk. A következő célpontunk a Colle Santa Lucia emelkedője. Nem mondanám hágónak, sőt, nem az. Inkább egy baromi ütős hegyi falucska, pompás templommal és káprázatos, több száz méteres mélybe kilátó panoráma kiülővel.
A három fős társaságunk - nem véletlenül - döntött úgy, hogy itt fogyasztja el a tízóraiját. Mesés a kilátás az Alleghei-tóra innen, éppen ezért lehet, hogy a sarokban lévő Grill Bár is a Belvedere, azaz kilátó nevet viseli.
A jó hosszúra nyúlott kajázás után csak pár száz métert gurultunk addig a panoráma pontig, ahol szintén nem gyenge - a fényviszonyoknak ugyan nem hála - fotókat lehet lőni a falucskáról. Bandibával benéztünk a templomba, majd körbe sétáltuk a sziklaperemre épült, ezáltal a falu látképét uraló építményt. A hozzátartozók síremlékei találhatóak a templom lábánál. A csobogónál megtöltöttük a kulacsokat és indultunk megmászni napirendünk következő pontját, a Passo Giaut.

A hágó tényleg nem viccelt. Még így üres bringával, tripla hajtőművel sem adta könnyen magát, de a meredek    mászásnak hála a szintek hamar elfogytak. A látványtól megrészegült hármasunk pedig vidáman és rengeteget fotózgatva baktatott felfelé a déli hegyoldalon.
Úton-útfélen a 2016-os Giro nyomai voltak láthatóak az aszfalton. Megállapítottuk, hogy a Nibali szurkolók voltak a legaktívabbak.
Mialatt egyre magasabbra hágtunk, szemben egyfolytában szemmel tartott minket a Cinque Torri, a szikla alakzat, amely a hágó emblematikus jelképe egyben. Már nagyon messziről lehetett látni, hogy a nyeregben hol fogunk átbukni, de időben az még nekünk baromi távolinak tűnt.

Azzal múlattuk az időt, hogy megpróbáljunk minél több szép felvételt készíteni videón és fényképen, ha már elhoztam magammal a kézi kamera állványát. Készítettünk néhány beállított, álló snittet.
Azt kell, hogy mondjam a Giau hozta azt látványvilágban és sportértékben egyaránt, amit előzetesen vártam tőle, bár az idő így kora délután picit befelhősödött, de ez nem sok mindent vont le az összképből. Szerény véleményem szerint a legszebb, egyben a legnehezebb Dolomitok-béli hágó (két évvel később, 2018-ban vissza is tértem rá, sikertelenül, de ez már egy másik sztory...) 

A tetőn kitették a megtelt táblát, akkora csődület fogadott minket, mint egy keményebb vasárnapi napon az M7-en Pest felé araszolva. Motorosok, autós turisták, gyalogosok, via-ferratazók és természetesen egy raklap bringás, köztük a triónk. Rettentő boldogok voltunk, fülig ért a szánk, hogy ilyen mesés kilátásban lehet részünk, és mindezt saját elhasznált energiánkból értük el. Alaposan lecsökkentettük memória kártyánk tárhelyét a mozgóképes felvételekkel, de hát itt aztán lehetett mit filmezni, ütős a kilátás minden felé, egy igazi turista paradicsom. Aki még nem járt ezen a helyen, legyen az északi vagy déli oldal, ide okvetlenül menjen fel, bármilyen közlekedési eszközzel. Megéri!

Hosszú pihenőt követően azonban indulni kellett az ismeretlen aszfaltcsík felé, lefelé. Azt kell, hogy mondjam ezt a gurulást rettentően élveztem. Szűk, de jó minőségű út, rengeteg visszafordító, a tetején még növényzettől mentes, majd finom illatos tűlevelű erdőben gurultunk a pokolba, őő izé Pocolba. Talán egy kicsit meredekebb volt a vártnál, így visszafelé mászva sem lehet könnyű. Megálltam ezért többször fotózni, hűljenek csak vissza a felnik a sok fékezést követően. A kereszteződéshez érve ezúttal balra kanyarodtunk a Falzarego/Valparola volt a mai napra hátra, amelyeket nem választ el egymástól még 1 km sem. A Falzarego egy csomópont tulajdonképpen, ahonnan Arabbába, Cortina d' Ampezzoba lehet legurulni és a Valparola felé feltekerni.
Nem különösebben nehéz hágó, levezetésként jólesett a Giau után, látványvilágban sem annyira ütős, mint a Giau, de a napi élményektől megrészegülve azt kell hogy mondjam ez is nagyon bejött.
A fekete aszfaltot itt újrahúzták. Néhol látszott a szélén, hogy kb. 15cm vastagon terítették le...

A látványvilág itt jobb kéz felől érkezett, amikor elhagytuk az erdős részt illetve az első pár szerpentin kanyart, erről a Tofana gondoskodott. A nemzeti parkos táblánál megálltam tanulmányozni a környéket, itt aztán lehetne hol gyalogtúrázni a hegyekben fent. Aztán hangos keréksusogásra lettem figyelmes. Hirtelen már azt hittem, hogy defektet kaptam, vagy a másik két jómadár ért utol, de nem. Csak a Team Ivan Basso kontinentális profi csapata edzett egy jót a hágóra menet. Úgy mentek el mellettem, mintha szemből jöttek volna. Ők kb. 20 perc alatt felérhettek a csúcsra, nekem ez továbbtartott, de sehova sem siettem, inkább gyönyörködtem a környezetben.
Ugyan lassan haladtam felfelé, de magam előtt megpillantottam két bringás alakot - gondoltam magamban jó lenne utolérni az ismeretleneket, úgyhogy begomboltam, és nem egész 0,5 km/h-val magasabb, fénysebességű tempóra kapcsoltam. A két fickót hamar utolértem, mert az egyikőjük teljesen készen volt, szerintem eléhezvén feküdt az aszfalt melletti füves placcon. Németek voltak, de az angol kérdésemre igennel feleltek, hogy minden oké-e. Az egyikőjük egy idősebb úriember volt, a másik pedig egy fiatalka, talán egy Apa-fia párossal találkozhattam össze.

A fiatalabbik volt kész, mint a mateklecke. Valamiféle rövid bikepacking túrán lehettek, megítélvén a nem túl nagy csomagjaikból. Innen már a hágó sem volt messze, ahol megörökítettem magam a táblával, majd kisvártatva beérkezett a páros. Ha már érdeklődtem a hogylétük felől, akkor elkértem a telefonjukat és készítettem nekik jófejségből néhány szépen beállított fotót. Megköszönték, majd némi táplálkozás után kettéváltak útjaink. Legurultak Arrabába jómagam pedig a Valparola-hágó felé igyekeztem további 900 méter megtétele után már el is értem célomat.
Itt már erősen esteledett, és meglepetésemre még mindig elég erősen fújt - természetesen szemből - a hideg északi szél. Fent a tetőn, gyorsan magamra vettem a hosszú pulcsimat, úgy kezdtem meg a gurulást. Emlékszem rá a kézi kamerát tartva szintre reszkettem a hidegtől, annyira átfújta testemet a hűvös szellő, viszont ahogy nyugat felé haladtam, káprázatos volt a lemenő nap fényében lenézni a völgyre, amely már szinte teljes egészében árnyékba borult.

Elég hamar leérkeztem La Villaba. A lejtő első fele elég meredek a második részre inkább a lankásság és a visszakapaszkodás jellemző. A völgyben már csak egy kőhajításnyi távolságra volt a mai kör bezárása, ugyan az út emelkedett, de elhanyagolható szintet kellett már csak összeszedni a kempingig.
Az este maradék része a szokásos rituáléval zajlott, miután megjöttek a többiek. Fürcsi, kajálás, közös élménybeszámoló majd a vak sötétben ugrottunk egy fejest a sátorba, hogy eltegyük magunkat.