Ettől a résztől fosott szerintem mindenki, aki áttekintette a .gpx-et, de hogy ez a valóságban mit jelent majd az csak a helyszínen megfáradtan lehetett kideríteni, mert azért nem mindegy, hogy null állapotban, vagy 700 kilométerrel és közel 7500 szinttel a lábakban veselkedünk neki az adott feladatnak. Amikor agyaltunk a magyar kollégákkal, hogyan osszuk be a távot/szinteket arra jutottunk, hogy maradunk a klasszik tervnél. Ez azt jelentette, hogy pontosan annyi távot és szintet kellett letekerni, mint az alcímben jelzett híres osztrák egynaposon, amin ráadásul voltam 2016-ban. Belegondoltam az akkori élményekbe, ott 18.30 körül értem a célba, kora reggeli indulással. Igen ám, de az 9 grammos üres biciklivel történt, ráadásul kipihenve, erőtől duzzadva álltam a startvonalhoz, azért az nem mind1. Ennek ellenére sokat vártam ettől a naptól - mármint látvány világban - az igazat megvallva ezért a napért vágtam neki az egész kalandnak, nevezésnek, ezért kínoztam magam az elmúlt napon a hatalmas szélben, hogy végre jöjjenek az igazi Alpokat idéző hegyek. Nem kellett csalódnom, sőt...

Ahhoz képest, hogy előző nap 23.30 után sikerült vízszintbe helyeznem magam a 03.30-ra beállított vekker vinnyogása nem ütött szíven, esküszöm izgatottam vártam e napot, hogy milyen lesz, tényleg olyan jó, mint amit regéltek róla a srácok, akik már bejárták előtte a nagyobb hágókat. Lacival előző nap megbeszéltük, hogy akkor mindkettőnk F4-re állítja az órát, de olyan szépen katonásan sikerült összepakolni (meg még éjszaka letudni a nagydolgot), hogy 30 perc alatt menetkész állapotban gurítottam ki a szobaajtón a gépet. Kolléga pont akkor lépett ki, mondtam, hogy a bokáim miatt elindulnék, nem leszek ellenfél, ha arról van szó, hogy utol kell érni. Cserébe használhatta a budimat, miután az úszóját tegnap megcsináltam. Majd utólag kiszámlázom a hotelnek.
Pirkadatkor visszakerekeztem a hídon főútra, de 1,5 km után már kanyarodtam fel balra. Kezdődött az első komoly emelkedő.

Érdekes módon utólag se tudtam kideríteni milyen nevezetű hágón jártam, mert a Google se jelzi. Hiába no ez nem az Alpok. De mivel ez az első hágó, nevezzük ezt a bosnyák Kühtaisattelnek, ha már az Ötzit emlegettük deal? Na, de lépjünk túl ezen. Miközben betöltöttem a Garminba az e napi adagot, 234km és 4400 szint. "Csak?" Hmm, mondom bizonyára elromlott a mérés a Ridewithgpx teljesen más mondott előzetesen, de bánja a kánya, remélem neked lesz igazad kicsi 530-as, és megsimiztem a burkolatát. <3


Az első kanyar után sokat nem kellett gondolkodni rajta, hogy melyik sebességben hagyjam a gépet. Szerencsére nagyon jól (ritmusosan) mászható, bár kicsit meredek kaptatóról van szó, de cserébe nincsenek benne visszagurulások, meg 15% körüli minipuklik, azokat nem szeretem és akkor finoman fogalmaztam. 285 méter magasságból indultam a köztes végcél 1241m magasan leledzett az barátok között ilyen szar bokákkal eltart egy darabig - gondoltam. Így kora reggelre eléggé bejövős volt a feelingje. Kiérve a városból, hamar fenyvesre váltott a terep, de a visszafordítókban kilátást engedett immáron a mélyben fekvő, de még alvó Visegrádra. De szép vagy, gondoltam magamban. Elővettem a telefont fényképezgetni. Megjött hozzá a kedvem, így menet közben a gép nyergéből lőni egy pár fotót, olyannyira elkapott az ihlet, hogy 2 nap után ezt felposztoltam a Facebookra. Pár perccel később meglepődve tapasztam mennyi reakció jött a fotóra. Annyira abszolút pozitív felfogásba hozott, hogy egyből 0,5km/h-val "gyorsabban" poroszkáltam felfelé, a szívemnek nagyon jól esett, hogy özönlöttek a buzdítások továbbra is. Az viszont nem, hogy néhány kutyuska úgy gondolta, hogy kicsit szaporábban kéne menni, de elég vérszegényen adták elő a dolgot, vagy nekik se volt még meg a reggeli coffee?

Valahol félúton ért utol Laci, itt előzte le sánta útitársát (engem), elhangzott a szokásos lőzung, ha akarsz menjél nyugodtan, ennél többet nem merek kockáztatni. Megfogadva tanácsom a saját, kényelmes, a túra útvonalát élvezettel megtekintő, de nálam azért nettó órákkal gyorsabb tempóban haladt. Szívesen vele tartottam volna, de tudtam, hogy csak jobban kinyírnám vele a bokáimat, és milyen igazam volt, pedig itt még nagyon nem abban a roncs állapotban voltam, mint a következő napon. Jobb az óvatosság - spoilerezek - de pont ennek a harmadik napnak köszönhetem talán azt hogy sikerült célba érnem. Minden nagyképűség nélkül mondom, de ezt belül kell érezni, mi van még benned, nagyon oda kell figyelni testünk jelzéseire, ha netán túl lenne tolva az később üt vissza. Ehhez pedig tapasztalat kell sikeres befejezésről, de a sikertelen, feladott túrákból lehet talán a legtöbbet profitálni. Ezért mondom mindig azt a kollégáknak: lehet, hogy ez most egy csúfos DNF-nek látszik, de a jövőre nézve ez a siker kulcsa.


Közben míg osztom itt az okosságokat felértem a névtelen hágóra, de nem gurulás következett, hanem egy baromi szép területű fennsík. A hátam mögül sütött a napocska, így extra motivációt adott egy jól elkattintott fotóra. Annyira megtetszett a közeg, hogy a kép elkészítése után letámasztottam a gépet és reggeliztem inkább egyet, értsd. a magammal hozott három napos, a 40 fokban aszalódott zabszeletek közül kiválasztottam azt, amelyik a leginkább hasonlított még az eredeti mivoltára. Kiélveztem ezt az öt perc szusszanást, nézelődtem közben, csak pár házikót és néhány szénatárolót pillantottam meg a távolban, így 1000 felett, majd kiszúrtam, hogy magam előtt a vízszint után lesz még egy kis nyereg szerű pukli a fenyvesben, ohh boy jó lesz ez még!
 

Beértem az erdős részre és valóban még egy plusz százast kellett felfelé kaptatni, hogy meglegyen a csúcs, majd jöhetett egészen 65 kiliig a várva várt gurulás. Nem vettem fel a széldzsekimet, pedig még csípősnek hatott a levegő, viszont a hegy túloldalán nem tömény gurulás, hanem néhány mászás melegített vissza belülről.
Az a képzet amúgy az első hegy mászása során végig bennem volt, hogy kiköpött Szlovákia a táj, ha nem lettek volna az út menti feliratok a Geoguessrben se tudtam volna megmondani hová csöppentem.
A hegy túloldalán történő gurulást fakitermelés maradványai lassították, de mivel idegen területen vagyok, amúgy se kapkodom el a gurulást. Ahogy az okosok mondják egy Tour de France alatt, ilyenkor mindent elveszíthetsz, de semmit nem nyerhetsz. Na, ránk randonneurokra ez fokozottan igaz.

A következő 20-as szakaszt jobbára síkon tettem meg a tegnap már az útfelújításairól megismert Gorazdéig, bár a falu előtt lévő szurdokos útszakasz eléggé ott volt a szeren. Mivel tudtam, hogy innen indul a sorrendben második emelkedő, adta magát, hogy végre nem ártana valamit reggelizni, mert utána már zéró lehetőségem lesz rá a következő 45 alatt. Kiszúrtam egy szimpi benzinkutat és alaposan feltankoltam magam és a táskát minden földi jóval. Természetesen az elmaradhatatlan, a one and only, a túra "főszponzorának számító" Nescafé Americano se maradhatott ki a sorból a mandulás Magnum mellett. Mhmmmm. Nyámm!
Úgy vagyok vele ilyenkor ami szem szájnak ingere, úgyis nehezen megy az emésztés ilyen hosszú távon :)
Nem volt már azért korán, de még messze jártunk a déli óráktól, de alaposan befűtöttek. Ezen az sem segített, hogy éppen úgy tűzött a nap, hogy jobbról meg visszaverődött a támfalról, fúú instant zuhany az 50 fokos levegőben...


Ezúttal nem sokat kellett időzni Gorazdeban, mert ahogy beértem a túra útvonala szinte egyből ki is vezetett volna a faluból, főleg ha nem sikerült volna még így is kétszer eltévedni. Mondjuk sokat segített volna a helyzeten, ha ki lett volna táblázva, főleg mert az emelkedő kezdeti része az jobban hasonlított a Col des Champnál már megtapaszt garázsbejáró méretű ösvényre, mint egy 1137m magasba vezető hágóútra. Előre elnézést kérek, de ennek az emelkedőnek se sikerült megfejteni a nevét. De mivel ez volt a második, hívjuk ezt a bosnyák Brenneronak. Mondjuk az osztrák megfelelőjénél azért sokkal látványosabb és szebb volt.

Már az első pár száz méteren belehúztam a jóba, repkedtek a százalékok, többnyire két számjegyűek. Jobbról jött egy takaros kilátópont az elején, parkolóval, pihenőponttal meg TANKokkal.


Itt meg kell állni vaze, diktálta a szívem (meg a lábam). Letojom, hogy alig jöttem, bele kell férnie a detournak.
Annak ellenére, hogy sokat nem jöttem még azért a városka már jóval alattam terült el, felettem meg valamiféle háborús kiállítás a már emlegetett tankokkal, aknavetőkkel meg egy sor ilyen dologgal, amihez nem értek, de érdekesnek találtam. Kicsit bóklásztam az amúgy fizetős installáció közelében, de a bringás cipellőben azért nem vállalkoztam a domb megmászására, inkább visszahúzódtam a pihenőpontra, ahol pár percre lehunytam a szemem. Ahh annyira jól esett éreztem, hogy áramlik kifelé belőlem a sok fáradtság, talán még mikró alvásra is futotta, de lehet csak álmodtam az egészet? Mindenesetre jobbról mellettem kutyavakkantásra ébredtem, akkor láttam meg, hogy pár csöppség épp anyukával talált menedéket az amúgy rendkívül szemetes kilátópont környékén lévő fedett tákolmányban. Jobbnak láttam, ha nem zavarok tovább.

Jól esett ez az apró 10 perces pihenés a bokáimnak, Achillesemnek, de mivel még rengeteg táv és szint várt rám, nem időzhettem sokat egyhelyben. Menet közben kiötlöttem, hogy mivel elég meredek a hegy, tűz a nap, hogy 150-200 méter szintenként kicsit megállok szusszanni, lábujjhegyen nyújtani a bokám, mert úgy éreztem, hogy ez segít túlélni a következő kilométereken. Az első ilyen rövid etapnál mondogattam magamnak, na még 50 métert még 20 méter szintet, majd egy kanyar után bal kézre jött egy bővizű forrás legnagyobb meglepetésemre. Nem volt kiírva, hogy nem iható, így kulacs csere, fürdés és könnyítés volt a program. Cipő le, a jéghideg forrás alá láb bedug, közben válogatott szépirodalmi mondatok mormolása a jól esik kifejezésre jó hangosan. Thomas a későbbi brevet kateg 1. helyezettje itt ment el végleg mellettem, egy nagyot mosolygott tettem közepette. Bedobtam még egy szelet valamit és megpróbáltam túratársam tempóját követni, igaz kb. fele olyan lassan. 

A következő megállóm pont egy hasonló vízvételezési lehetőség mellé esett - mintha direkt kiszámoltam volna - ez már nem volt nagyon messze a hágótól (1001m), de itt gondolkodnom se kellett rajta, hogy iható e a víz, mert pár perccel később miután lehuppantam a betonlépcsőre jött egy 70-es faszi, és 25L-es kannákat kezdett el megtölteni. Elég lassan csorgott a víz, az egyik kulacs üres volt, mondtam magamban anyád fogja megvárni mire te ezt teljesen feltöltöd, úgyhogy két kanna közé bepofátlankodtam a magam 8 decijével. Amint végeztem elhúztam a belem, mert már 11 óra körül járt és pont 100 kilinél tartottam. Felérve a tetőre izgalmasan szép zöld füves domboldal hívogatott egy kis ledöglésre, de vagy egy tucat ember lebzselt a tetőn, így ezt kihagytam, legalább megspóroltam némi időt. Lefelé meredek szerpentinek és teljes pályás fakitermelés borzolta a kedélyeket szemből érkező motoros bandával, de a két részletből álló lépcsős jellegű lejtmenet során nyertem ingyen 15km-t.
A völgyben borzalmas forróság fogadott (670!) méteren, 38 fokot mértem, de kitűztem célul, hogy eljutok a következő hágó lábáig és ott egy faluban tartok egy ebédet. A megálló Podgrab falucskára esett, a Garmin már előre jelezte a következő hágót, de a kereszteződés előtt 200m-el bal kéz felől találtam egy nyitva tartó boltot.
Magamhoz vettem némi szénhidrátot és sós dolgot, chips, fagyi, gumicukor és NO SLEEEEP energiaital formájában. Ez kell nekem, kicsit már kókadoztam a hőségben. Kifeküdtem a bolt mellé a kőre, majd egyesével betoltam a gyomorba a zsákmányt, a gumicukrot meg beleszórtam az etetős tatyóba. Hát nem éppen az egészséges étkezés mintaétrendje, de abban a percben ezt kívánta meg a szemem, így szoktam választani, de azért igyekszem nem keverni a cuccokat, nehogy baj legyen később belőle.

Jól eltököltem az időt, du. 1 körül indultam újra el, de előtte rápillantottam az élő trackerre és legnagyobb örömömre láttam, hogy Laci már fent van, küldtem is neki cheering üzenetet, hagy érezze a törődést, hogy így tovább, de válaszul csak annyi érkezett, hogy lefelé óvatosan meg a tető közelében, mert utat újítanak fel és majdnem kinyírták a körülmények, annyira leszarják a különböző biztonsági előírásokat, táblázást stb. különben is mindenkinek a jó édes anyukáját... és még nekem mondja, hogy egész nap csak morgok :) De az infó azért elég lényeges volt, bááár, azért az útfelújítást én is vastagon beszoptam, de addig még tartogatott kellemetlenséget az emelkedő.

Eszembe volt már az írás közben, hogy megemlékezzek róla, hogy ez a pályarész mennyire hasonlít karakterisztikára a szlovák Super Randonnée 600/10000 útvonalára a Feketevág emelkedőjére a víztározóhoz.
Az eleje baromi lankás 1-2%-os útszakasz, némi útfelújítás és eső által áztatott fostos szakasszal, majd mintha felrántották volna az aszfaltcsíkot és a csúcsig ki sem engedett 9% alá. Mondjuk a Garminon láttam, hogy ez lesz, de amint elkezdett csökkenni a hátralévő táv, az összes szintemelkedés a lanka miatt meg egyáltalán nem kopott, gyenge matekos létemre rájöttem, hogy itt lesz még Obi-Wan Beszopi. Utólag a hasonlat talán onnan származik, hogy Szlovákiában egész biztosan ez volt a túra holtpontja a tetű lassú haladás és a borzalmas tűző nap végett, és itt is hasonló volt a helyzet, kombinálva egy masszív Achilles fájdalommal, de a java még csak ezután jött.

Jobb kéz felé megjelent egy jelentős "patak". Messziről érezni lehetett, hogy a vízhozama 2 centi hideg vizet tartalmaz és ennek köszönhetően előjöttek a túra legellenszenvesebb szereplői.
A páradús fülledt levegőben egyszer csak ilyen 2-2,5 centis rovarok jelentek meg, de úgy beterítették a közeget, hogy szinte már a napsütést is megszűrték és nem tudom, hogy direkt, de úgy tűnt hogy szándékosan nekem akar mindegyik repülni. Érezték a szagomat? Hát dögölt volna meg mind tőle. Amúgy is utálom az ilyen muslica féléket ahogy belém ragadnak, nekem repülnek, mint valami sörét. Borzasztó élmény volt ilyen rovarfelhőben tekerni több ezer métert, ezek ellen semmi taktika nem vált be kezdve az egykezes ablaktörlőzéstől a fújkálástól és a hangos anyázástól, mert akkor nem csak a szemüveg alá, hanem a szádba szálltak be. Mérgemben egy kanyarban ahol le tudtam támasztani a cangát meg akartam állni, mert a lánc így 820 után már elvesztette a waxolás hatékonyságát és újra akartam locsolni. A meredekség és a zavaró körülmények végett nem figyeltem kellően oda és kicsatolás helyett hatalmasat pereceltem odaütve a térdem, csípőm, kézfejem.
Na itt aztán végleg elszakadt a cérna, üvöltve káromkodtam minden cifrát, de jól esett a gőzt kiereszteni, talán még toporzékoltam hozzá. Pár perc után lehiggadva megkentem a láncot, lecsekkoltam a bringát, de szerencsére nem történt semmi baja. Nekem annál inkább, mert jól meghúztam az addig már fájós bal bokám, meg dőlt a térdemből a vér, de ezt tudtam orvosolni. Bevettem egy fájdalom csillapítót és fertőtlenítő kendővel és ragtapasszal leragasztottam a bibis felületet.


Miután kellőképpen lenyugodtam újra elindultam, szerencsére a felfelé utamat már nem követte a patak így ezek a mocskok se támadtak többé, csak pár kósza példány kőrözött előttem. Kevéssel a tető előtt jött az útfelújítós rész, de itt csak picit saras volt, viszont kezdett eltünedezni a növényzet az út mellől, ami néhol elég patent kilátást engedélyezett a völgyre, de ez messze nem volt olyan, mint ami a csúcson fogadott.
A közel 1000m szintkülönbség legyőzése hamarosan a Jahorina csúcsának meghódításával befejezéséhez közeledett. Igaz addig még volt hátra pár nagyon meredek útszakasz. Néhol murvás felhordással és síközpont lévén az égtáj minden irányába vezettek utak hotelekhez, sífelvonókhoz, éttermekhez. Annak ellenére, hogy a .gpx be volt töltve nem volt egyszerű feladat megtalálni a CP-t, de másodjára meglett a Hotel.
Előtte egy kiváló Strava logóra hajazó kilátópontnál lőttem két képet, majd felgyalogoltam a pecsétért. Kaptam utánpótlás kaja csomagot, rendeltem mellé egy Colát majd visszaslattyogtam a bringához. Nem akartam eltökölni az időt, de a faluban található Raiffeisen automatánál vettem magamhoz némi kápét.
A képek timestampje alapján kicsivel több, mint három órámba telt felcammogni a Boszniai Szerb Köztársaság és a Bosznia-hercegovinai Föderáció határán található népszerű síközpontba, amely az 1984-es szarajevói téli olimpia egyik helyszínéül is szolgált. Itt ledöglésről szó sem lehetett, hiszen egyrészt eléggé fújt a szél, felhős volt az idő 1600 méter felett, ami egyben a túra Cima Coppija, azaz a legmagasabb pontja volt 850km körül, és de jó volt kimondani magamban, már "csak" 350 van hátra és erre maradt szűk másfél napom, pozitív maradtam.


Jöhetett a jól megérdemelt gurulás, de emlékeztem rá Laci mit üzent, hogy valamelyik kanyar után jelzés nélkül állnak az úton keresztbe a felújítást végző járművek. A felső részen tüköraszfalt fogadott, gondolom innen járnak fel télen a sportolni vágyók kocsival, mert a túloldalt ahonnan mi feljöttünk ehhez képest egy kalap szarnak mondanám, de bringázni ez a jó párosítás, ha már választani lehet. A nagyon széles lankás úton könnyedén loptam a távolságot, majd tényleg jött az a bizonyos veszélyes útszakasz, ahol éppen minden jelzés nélkül épp már az úton landolt a friss forró aszfalt. Sehol egy tábla, sehol egy ember, hogy jelezzék, hogy mi a tök van, az előttem haladó autósok ugyan úgy ráfutottak a sír új aszfaltra. Jómagam csak abból jöttem rá, hogy forró alattam a talaj, hogy hirtelen mintha tűvel szurkálnák a lábszáramat és pattognak felfelé a lábamra az apró aszfalt darabkák. Amilyen gyorsan lehetett menekültem le a felületről, mert ha még maradok tovább, annak végzetes következményei lehettek volna dupla durrdefekt vagy két elolvadt külsővel innen sehova nem lett volna tovább. Szerencsére annyival megúsztam, hogy feltapadt a gumira néhány mm friss aszfalt, abba meg ráragadt a kosz. Fogtam egy vastagabb faágat és letúrtam a felesleget, majd kis idő múlva minden lekopott a futófelületről. Később csekkolam az állapotot, de megállapítottam, hogy minden rendben, de virtuálisan kaptam magamtól két büdös nagy pofont, hogy ekkora hülye vagyok, hogy ezt nem vettem észre. Mindig a zéró kockázat jegyében tekerek a túrák alkalmával, az ilyen kapitális bakik egyszerűen nem férnek bele az isten háta mögött kettővel.


A következő és egyben a legjelentősebb város, ami következett az Bosznia fővárosa, Szarajevó. Gyakorlatilag észrevétlenül estem be, mert 50km-en keresztül, néhol meredeken néhol lankásan, de lejtett az út. Onnan jöttem rá, hogy itt vagyok, hogy hirtelen sok lett az autó és a ház, lehet bealudtam a lejtmenetben. Este F6 körül a délutáni csúcs lecsengésébe csöppentem bele, jött az ominózus villamos sínes rész, ahol állítólag a túloldalon volt érdemes tekerni, de simán elvoltam a menetirány szerinti jobboson. Hamar felvettem a forgalom ritmusát, itt olyan szinten szarnak bele a KRESZbe, hogy hiába van 5-6 másodperce piros, még simán átjönnek mögötted is ketten. Mivel találtam használható dedikált bicikli utat a járda mellett azt használtam, nem akartam a 2x4 sávos úton a szélén lődörögni, megismerni a bosnyák főváros rendőrségének vendégszeretetét, a kórházának meg pláne.
Pesti viszonyokat figyelembe véve szerintem teljesen használható bringás úthálózata van a fővárosnak, igaz csak a legfontosabb útvonal mellett haladtam el, majd balra letértem egy kevésbé forgalmas részre, de ott is végig jó minőségű, lámpákkal irányított szürke aszfalt csík fogadott. Biztonságban éreztem magamat a helyi Tesco-bikeosok között, igaz szép számmal kerülgetni kellett őket.

Menet közben azért volt időm bámészkodni, érdekes épületek ragadták el a tekintetem. Láttam nagyon szép mecseteket, a leghíresebb mellett pont eltekertem, ez volt a Gazi Huszrev-bég mecset és a track átvezetett Miljacka folyó feletti Latin-hídon, amely arról híresült el, hogy 1914-ben Gavrilo Princip itt gyilkolta meg a monarchia trónörökösét Ferenc Ferdinándot. Konstatáltam, hogy nagyon rendben van, ahogy Nikica kitalálta az útvonalat.
A 400.000 fős városból kifelé menet egy benzinkútnál megálltam frissíteni. Vettem Magnumot, sós chipet és Nescafét, majd F7 után nekilódultam a maradék kevés, de annál jóval szintesebb kilométereknek.
Először fasza szűk, szurdokos út vezetett ki a fővárosból, majd egy combosabb puklit követően letértünk aznapi utolsó emelkedőnk irányába, amely nem volt más, mint a Trans Continental Race No6-on kötelező útvonalként és EP-ként használt Bjelasnica, igaz nekünk nem kellett feltekerni a murvás részen, de bőven elég adag volt ez is egy napra.

Mindössze 45km maradt hátra, de szintből annál inkább, három brutális meredek és hullámzó kaptató maradt hátra közel 1200 szinttel. A jobbos leágazó után pihentetés céljából lesétáltam a patak partjára, le rúgtam az SPD-t magamról és beletettem lehűteni a lábamat, mint a szájbergyerek. Öt percel később miután kellőképpen elfagyott a végtagom folytattam az utam a sokszor 10%+ feletti meredekségű falakon. A lábam, de jómagam a háta közepére se kívánta már a lemenő nap fényében az ilyen pokoli meredek kaptatókat. Laci közben üzent, hogy beért az EP-ül szolgáló fullos Hotelbe, kértem tőle, ha tud akkor tetessen félre egy szobakulcsot. Ugyan gondolkodott rajta, hogy korai idő lévén inkább tovább gurul, de az ismeretlen terület végett nem kockáztatott, hogy nem talál megfelelő alvóhelyet sötétben, inkább többet pihen az utolsó nap előtt. Jól tette.

Apró falvakon és szép erdőkön kanyarogtam, közben besötétedett. Egy méter egyenes útszakaszt se láttam magam előtt, hol ötvennel kanyarogtam lefelé hol héttel bandukoltam felfelé, sűrűn váltogattam.
Az emelkedőkön a Messenger üzenetek olvasásával, válaszadásával töltöttem az időt, mert e 25km-es részen mióta lekanyarodtam több birkával találkoztam, mint autóval. Konkrétan órákon keresztül nem láttam egy teremtet lelket sem. Az utolsó a Hotelhez vezető pukli életem leghosszabb két kilométerének véltem. Nem hittem el, hogy sosem lesz vége. Végig 13% a vak sötétben a lámpám fénye mellett sem láttam belőle semmit sem, csak, hogy nem haladok egyáltalán. Néhol halszálkázva araszoltam, majd végre elértem a sífalut. A bejáratnál megint belebotlottam az előző nap ugyanúgy este rajtoló srácba, jó utat kívántam neki, majd így este F11 tájékán elfoglaltam a szobámat, de előtte a garázs és a közötte lévő liftben sikerült eltévedni. Csak rájöttem, hogy az én szobám ami a harmadikom van az a lift szerint földszint, mert a harmadikon a tetőtérben épp felújítás zajlott és ott szoba sem található. Utólag láttam, hogy a gombok mellé ki vannak írva a szobaszámok, de hulla lévén a felfogó képességem egy marék lepke eszével volt egyenlő.
Elég fullos szoba járt nem olcsóért, de ez nem érdekelt, csak az a kevés pihenés ami rám várt. Előtte levedlettem, felraktam a cuccokat tölteni, vettem egy forró zuhanyt majd megkajáltam. Sokat nem kellett altatni, mert 2 perc után már húztam a lóbőrt, kemény 4 órán keresztül, mert a vekkert 3.30-ra lőttem be.
Végül a valóságban szerencsére nem kellett akkorát szívni, mint amit az útvonaltervező előre megálmodott, mert 239km mellé az emelkedős terep ellenére "csak" 4500m szintet tartalmazott a harmadik nap.


Zárásként ismét jöhetnek a számadatok, először az e napi, az összesítettek, majd kapcsosban a hátralévő, mert azért innen már látótávolságban a cél.
- Megtett táv: 239km (945km) [280km]
- Szintemelkedés: 4432m (11876m) [2338m]
- Bruttó idő: 17h33m (59,5h) [25h]

Lefekvés előtt próbáltam magamat a legjobb állapotba hozni, minden magamnál lévő kenceficét rákentem a bokámra, csak hogy a holnapi utolsó napra rendbe hozzam, de ezek kb. annyit értek végül, mint halottnak a csók, úgyhogy annak ellenére, hogy papíron a legkönnyebb nap várt rám, a bokám felduzzadt állapota a fájó Achillesszel együtt nem tűnt túl rózsásnak, de a feladás már nem volt opció ekkora táv megtétele után. Álmomban valószínűleg gratuláltam magamnak, hogy idáig eljutottam és bizakodással vártam a holnapi célbaérkezést.