Az eredeti tervhez képest egy nap csúszásban voltunk amiatt, mert az Izoardra és az Agnellora két különböző nap jutottunk el. Az este folyamán átbeszéltük, hogy milyen érdekes látnivalókat szeretnénk megnézni a környéken, valamint, hogy mely napon mi lesz a program. Ez olyannyira jól sikerült, hogy innentől tényleg azt csináltuk, amihez a leginkább kedvünk tartotta közben pedig eszeveszett jól éreztük magunkat.

A mai nap első napirendi pontja a kempingből való kicuccolást jelentette.
Kis meglepetésben volt részünk, mert a csávó, akivel az első este activityztük, mivel egy kukkot sem tudott angolul ezért két parcellát számolt fel a két kis sátornak és az autónak, holott simán elfértünk egyen. Így kicsit megdobódott a költségvetés. 100 € körül fizettünk, igaz ez négy éjszakát jelentett, ha belegondolok, hogy ez három felé osztva még mindig kb. 10 € fejenként nem annyira gáz, de mégsem 5-6 € ahogyan azt vártuk.
Lenyeltük a békát, legalább ezentúl minden egyes szálláshelyen kihangsúlyoztuk, hogy egy terület simán elég lesz.

Jöhetett a bevásárlás majd egy finom reggeli elköltése, utána pedig következett az erőd meghódítása. A Mont Dauphin, amely tulajdonképpen egy várfalon belüli kisebb település, a többi része pedig a domb lábánál fekszik. Egy 150-200m-es magaslatra építették az erődítményt majdnem a Durance, Guil folyók torkolatához. Vastag falaival tökéletesen uralja a látképet, innen hátra felé sandítva kicsit be lehet pislantani a Guil-szurdokba, de a sasszemű látogató felfedezheti innen a risouli emelkedő kacskaringóját is. Belépőt egyébként nem szednek, bárki számára ingyenesen látogatható. A hely nemrégiben nyerte el az UNESCO világörökségi mivoltát, itt tényleg megtalálunk mindent, amit egy középkori várban elképzelünk, a vizesároktól kezdve a fegyverraktárig, vagy a kápolnától az óratoronyig, az ingyen wifiről ne is beszéljünk. Nehéz elképzelni, hogy az emberek nap mint nap itt élik le az életüket, pedig ez tényleg így van, mert a polgármesteri hivatal mellett más egyéb közigazgatási létesítményekkel is találkoztunk.

Mondanom sem kell baromi nagy hőség volt a mai napon, a fejemet vizes törölközőbe tekertem.
Az erőd meglátogatása után beültünk az autóba és irány Saint Vérain a kontinens 3. legmagasabban fekvő városa, az első Svájcban található Juf, 2100m felett. Saint Vérain is 2000m fölé magasodik és tulajdonképpen egy falumúzeum. Korhűen ábrázolják a 19., 20. században itt lakók életét, a közeli bányászatban dolgozó emberek sanyarú mindennapjait. Az egész város egy hatalmas sétálóutca és a modernebb lakóépületek között találhatóak a régi épületek, némelyik oldalára molinót feszítettek ki, amelyen a régmúltból származó képek láthatóak. Bizonyos szögből megtekintve felismerhetjük a település egykori részeit.
A várost ugyanarról az útról lehet megközelíteni, mint az Agnel hágót, csak Molines-en-Queyrasnál jobbra (egyenesen) kell haladni, nem balra Olaszország irányába.

Az út jó meredek, miközben várost néztünk láttunk bringásokat szép számmal, szegények szenvedtek rendesen a rekkenő hőségben. Az út felmegy egészen 2900m fölé, de az aszfalt csak a városig tart, út közben pedig egy kápolna magasodik a város fölé, amelyet szabad szemmel is láttunk innen. Nagyon sokan elzarándokoltak gyalogosan a kegyhelyig.

Késő délutánra járt, amikor újra beültünk az autóba és visszagurultunk Guillestre irányába, hogy onnan felkanyarodjunk a Col du Vars hágóra, mert a végső úti célunk Jausiers. Helyes kis falu Európa egyik legnagyobb hágójának tövében. Természetesen a Bonetteről beszélek.
A Vars-hágóra kimondottan szép fényviszonyok között kanyarogtunk fel autóval, miután elhagytuk a síközpontot lett igazán parádés a hegy. A hatalmasra nőtt zöld fű kecsesen lengedezett a szélben, igazi békés hangulatot kölcsönözve a hágónak, ahol a tetőn félreálltunk kicsit beleszippantani a levegőbe. Kár, hogy ide nem kerékpárral jutottunk fel, mert nagyon szép hely.

Mivel már este fél 9-re járt mégis az indulás mellett döntöttünk, még volt hátra kb. 20 kilométer Jausierig, és a kemping csak este tízig van nyitva, bár hétköznap révén tudtuk, hogy helyünk lesz. A kaptató északi oldala igencsak meredeknek tűnt, Tominak alaposan oda-oda kellett pakolni a féknek, hogy ne a szakadékban kössünk ki. Ennek tudtában még egy rövid bámészkodás erejéig megálltunk a Fort de Tournoux lábánál, amely egy hatalmas és szintén középkori eredettel rendelkező erődítmény rendszer, amely mint már mondottam volt a középkor óta a völgy védelmi szerepét volt hivatott betölteni, mert a történelem során csaták itt bőven voltak szép számmal.
Baromira bejött mind a hármunknak, de sajnos 2012 óta már nem látogatható annyira leromlott az állaga.

Innen már tényleg csak egy kőhajítás volt a mai végcélunkhoz a kemping ahol egy nagyon kedves házaspár fogadott minket, bár nem sokat tudtak angolul, szerencsére a fickóval megértettük magunkat.
Elvezetett minket a helyünkhöz, miközben franciául beszélt hozzánk, mi pedig csak bólogattunk és helyeseltünk, mintha tudtuk volna miről beszél. Feldobtuk a sátrakat, tisztálkodunk, majd csirkemellből rittyentettem egy jó kis vacsit, mellé pedig rizst toltunk magunkba.
Annak ellenére, hogy csak csütörtök volt igen sokan voltak a kempingben és nagyon sok volt a francia kempingező, de ez sem véletlen, hiszen ők nagyon szeretnek belföldön nyaralni. Ez mondjuk érthető, hiszen mindenük megvan amire vágyhat az ember, télen-nyáron egyaránt. A városnézéstől megfáradva hamar hunyni indultunk, egy kellemetlenség azonban adódott, mert a falu tornyából még hajnalban is minden órában harangjáték hallatszik, így nehéz volt aludni az igazak álmát.
Holnap a kempingből indulva egy nagyobb kört terveztünk kerekezni az Allos, Champs, Cayolle hágókra voltunk kíváncsiak, amely már a pénteki nap történése.