Kezdjük egy kis bemutatóval, hogy pontosan mi is ez a rendezvény?
Történelme szinte ugyanabban az évben kezdődött, amikor világra jöttem, 1982-ben rendezték meg először ezt az amatőröknek szóló teljesítmény centrikus versenyt, amely Ausztriában és Olaszországban zajlik.
Szállóigévé vált szlogenjük – éld meg az álmaidat - végigkísér az egész verseny alatt.

Némi pályabemutató Formula-1-es módon.
A rajt és célvonal Söldennél található, a futamot 6:45-kor indítják el, de nem Charlie Whiting.
A pálya első szakasza hatalmas lejtőzéssel kezdődik, majd az egyes kanyarban Öetznél felkanyarodik a mezőny a Kühtai felé, hogy szűk 18 kilométer alatt 1250 méter szintet emelkedjen.
Az emelkedő tetején, a hágóban javallott a frissítés. A verseny során mobil szerviz kocsik gondoskodnak a technikai problémák elhárításáról.

A Kühtairől nagy ereszkedés után a kettes kanyarban szintén jobbra Kematen irányba fordulunk. A pályát eleve jellemzi, hogy az óramutató járásával megegyező irányba halad, így a lényeges kanyarok mindig jobbosak, a gumik kopása szempontjából tehát ezt jó észben tartani :)
Ausztria nagyvárosából, Innsbruckból kezdődik meg a következő emelkedő. Közel 40 kilométeren keresztül sunyi lapos, 3-4%-os kaptató fogadja a versenyzőket, jó idő esetén meg tűző nap, tehát a sötét plexi javallott. A Brennero elnevezésű magassági ponton kelhetünk át a napfényes Itáliába. Innen gyors száguldással érkezünk meg a hármas kanyarhoz – már el sem mondom milyen irányba kanyarodó – a Jaufenpass kezdetéhez. 1150 méter szint 15 kilométer és három közbeiktatott frissítő állomást követően 14:25-ig ajánlott a megérkezés, ez lenne a szintidő.
Innen a Hungaroringet alulmúló minőségű aszfalton, kacskaringós vonalvezetésen érkezünk le a pálya legalacsonyabb pontjához St. Leonhardba, amely 700 méteren fekszik.
A versenyzőknek innentől már nincs egyéb dolguk, mint „csupán” 36 km alatt feljutni a Timmelsjoch tetejére, olykor megküzdve a 12-13%-os meredekséggel, a déli fekvés miatt a tűző nap erejével.
A pálya e szakaszát a monacoinál szebb alagutak tarkítják több visszafordítóval.
A hágóba feljutva a versenyzők nagy száguldásba kezdhetnek egészen Söldenig, ahol ha nem is babérkoszorúval, de hatalmas tömeg éljenzéssel várnak az elsőtől az utolsóig.

A vasárnapi versenyt megelőzően pénteken és szombaton színes programok várják az érdeklődőket. Míg a versenyzők szabadedzéseken vehetnek részt, addig különböző kiállítások, zenekarok, sztárvendégek szórakoztatják a nagyérdeműt.

És akkor most játék!

Kérjük, küldje el az Ön által helyesnek vélt válasz kezdőbetűjét az alábbi kérdésre kommentben vagy a megadott emelt díjas telefonszámon. 
Nevezze meg azt az embert, aki sikertelen regisztráció után letekerte az Ötztaler Radmarathont:

F1: Jan Ullrich

F2: Révész Máriusz

F3: Csubakka

F4: a blog bejegyzés szerzője

A helyes választ 2099. Február 31-ig küldheti el a 06-90-55-55-666 telefonszámra (400 FT+ÁFA)

A helyes megfejtők között ugyan nem sorsolunk ki értékes ajándékokat, de jutalmul elolvashatják az élménybeszámolót a versenyről.

No, de félre a tréfával kezdődjék az élménybeszámoló része a bejegyzésnek.

Ahogy szoktam csinálni a korábbi bejegyzések során, kicsit visszaugranék az időben.
Lustaság fél egészség, mert a magyar BRM-ekről szóló poszt még meg sem született és ebben a bejegyzésben ezekre fogok hivatkozni, úgyhogy itt lesz egy kis fogalom és időzavar.
A BRM túrák teljesítmény túrák Magyarországon. Távra és nehézség szintre különbözőek. Létezik belőlük 200, 300, 400, 600, 1000, 1200 kilométeres, eltérő domborzati viszonyok között.
Az év elején a naptáramat ehhez igazítottam, ezekre készültem, de úgymond a teljesítmény túrázás zárásaként, úgy gondoltam az Ötztaler Radmarathon kitűnő lesz a 16/17-es évad lényegi részének zárásként. A nevezést Februárban kellett leadni és a limitált számú versenyzői helyeket, leszámítva a „csókosokat” sorsolják. Mivel először indultam volna ilyenkor nem voltam kedvezményezett (értsd akinek már volt elutasító indulása, az következő évben esélyes, hogy hivatalosan indulhat) nem kerültem be a regisztráltak közé. Ez elég szarul esett, de év közben a BRM-es túrák közül 200-tól a 600-asig mindet becsülettel és néha egész jó eredménnyel teljesítettem.
Mígnem Facebookon olvastam, hogy az egyik BRM-es résztvevő, Kapros Ferinek viszont sikerült a nevezés (ő tavaly szintén sikertelenül regisztrált) Gyorsan átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha versenyen kívül indulnék… Némi tanakodás után úgy döntöttem belevágok, hiszen leszámítva a hivatalos részét, így én is részese lehetek a rendezvénynek és a szuper zárása sem maradna el az évadnak.
Privátban gyorsan megtárgyaltuk a dolgot, Feri pedig elintézte a szállást.

A versenyig hátralévő szűk hónap gyorsan eltelt a keményebb edzéseknek hála jó erőben éreztem magam, így rettentően vártam magát az eseményt és ezzel nem voltam egyedül.

A vasárnapi tekerést megelőző napon, korán reggel indultunk. Fárasztó, 700 km-es út várt ránk, az időjárás úgy nézett ki kegyei közé fogad minket, hiszen majdnem 35 fok volt Ausztriában és tűző napsütés. Már-már arra jutottunk, hogy ez már too much.
A szállásunk 15 km-re lehetett északra Söldentől, olyan 880 méter magasan Umhausen faluban. Ez csak azért fontos mert a rajt helyszíne 1300 méteren fekszik a tengerszint felett.
Elfoglaltuk a szállást, felfrissítettük magunkat, majd indultunk fel Söldenbe átvenni Feri rajtcsomagját. Útközben hatalmas táblákon tájékoztatták az utazó közönséget, hogy az egyes részek mettől meddig lesznek lezárva. Igen, ez a verseny bizony a forgalomtól elzárt úton halad. Az utak, ha korlátozott ideig, de csak a bringásoké.
Parkoló helyet nem volt könnyű találni, de végül a csomagátvétellel együtt megoldottuk. Beleszippantottunk a főtéren a friss hegyi levegőbe. A hídon állva a kakaóbarna „patak” brutális sebességgel és hanghatással robogott lefelé a völgyben. A folyó megtekintése után nagyobbat már a freestlye trükkjeiről elhíresült outis Brumotti bemutatóján csodálkoztunk. Elképesztő a csávó miket tud művelni egy országúti nyergében.

Az este maradék részét a szálláson az energiák feltöltésével töltöttük el, majd igyekeztünk hamar nyugovóra térni, mert holnap korán kelés van. Az ágy annak ellenére, hogy kimondottan puha matracos volt, kimondottan pihentető alvást hozott, pedig nagyon nem szeretem az ilyen típusú alvóhelyet. 

Feri nagyon korán kelt, vmikor 4 óra előtt, mert kerékpárral ment a rajt helyszínére, nekem több időm maradt szundítani, mert a rajtblokkba nevezés nélkül szerintem nem állhattam volna fel.
6-kor keltem, kinézve az ablakon sajnáltam Ferit, hogy felfelé kerekezik. Baromi erős szél fújt, pont a hegytető irányából, bár nem volt túl hideg. A 15 fok ilyen helyen reggel kimondottan parádés hőmérsékletnek számít. Na, mondom szerencsétlen nem elég, hogy bevállalja a plusz szinteket az 5500 mellé, még pofaszelet kap az emelkedőn felfelé menet […]

Tervem az volt, hogy a falu bekötő útján csatlakozok a mezőnyhöz, de úgy, hogy senkit se zavarjak. Épp egy apró bukkanó van a falu határában ezért itt nem 60 km/h-s sebességgel száguldoznak.
Ferinek mondtam, ha lát integessen vagy kiabáljon, de ez nem jött végül össze :)
Reggelire benyomtam az estéről megmaradt sajtos tésztát, majd szórakoztam 10 percet a kávéfőzővel, de nem sikerült belőle kicsalni a fekete nedűt, ezért hagytam a csudába, legalább nem emeli a pulzusom. Ébernek meg amúgy is éber voltam, mert a boogie már benne volt a lábaimban.
Kb. 7:10-re volt írva az itinerben, hogy érkezik majd a „spitze” és másodpercre pontosan motorosok, helikopterek zaja mellett zúgott le a fantasztikusan hosszúra nyúlt kígyó az Öetzig tartó lejtőn. Na, nekem több se kellett, belepakoltam az előre kikészített kaját a hátsó zsebeimbe, fogtam a szállás kulcsát és szobát bezárva indultam a kereszteződésig, ahol becsatlakozásomat terveztem.
Hűs idő fogadott és lestem a száguldó bicikliseket, hátha megpillantom Ferit fekete széldzsekiben az üléscsövén rajta a táskával. 15 perc türelmes várakozást követően ez a pillanat nem jött el, ezért fél 8-kor mikor szinte már az összes versenyző elhaladt szóltam oda a walkie-talkies figurának, hogy „May I go down?” Az meg csak intett, hogy persze.
Egyébként minden ilyen bekötő útra kényesen vigyáznak. Tűzoltó autókkal, önkéntesek torlaszolják el a kijáratokat, sokszor szalagot kitekerve, nehogy baja legyen a mezőnynek. Szuper szervezés, de azért örültem, hogy mint kívül álló immáron én is suhanhattam Öetz felé.

Mindössze egy idősebb faszit láttam magam előtt sárga mezben, mögöttem szintén egy kerekest, úgy, hogy már vagy egy perce nem jött lefelé senki sem a lejtőn, tehát biztosan a mezőny végére csatlakoztam be.
Bemelegítésnek folyamatos pedálozással töltöttem az első tízest. Sajnos az út szélén már ekkor láttam egy mentőautót villogva, mellette és bent az autóban egy-egy biciklistával, akik jól látható módon több sebből véreztek. Ohh gondoltam, ők biztosan nem ezt álmodták meg előre :(
Gyakorlatilag a 0 kockáztatás elvével igyekeztem kerekezni az egész verseny alatt, mint versenyen kívüli induló próbáltam megbújni a mezőnyben, ügyeltem rá, hogy senkinek se okozzak bonyodalmat.
Ugyanakkor iparkodnom kellett, mert mint kb. utolsó helyezett az időlimit azért engem is érintett, hiszen, ha bizonyos helyre nem érek oda időben, egyszerűen senkit nem engedtek továbbhaladni. Másrészt pedig a forgalomkorlátozás csak időszakos, adott időtartományra vonatkozik és jobban szerettem volna motorizált körítés nélkül tekerni.

Öetzben a körpörgőnél legalább 50 kerekest lehagytam, csak azzal, hogy ők éppen vetkőztek (semmilyen egyéb ruhadarabot nem vittem, mert min. 25 max 35 fokot mondtak és csak este 18:00-tól esőt). Így szinte berobbantam a mezőny végébe.
A helyiek buzdítása közepette kezdtük meg az első emelkedőt, bár ez a cselekvés végigkísért minket az egész verseny folyamán. Rendkívül szimpatikus a helyiek hozzáállása. Még a türelmesen váró álló kocsisorból is felhangzott a „hopp-hopp-hopp” bíztatás :)

Szerettem volna jól beosztani az erőmet a verseny folyamán és mindenképpen csak a saját tempó volt erre a legmegfelelőbb eszköz. Mivel nincs wattmérő a biciklimen és nem vagyok Chris Froome ezért csak a pulzus adatokból tudtam kiindulni. Tudtam, hogy valaha volt legjobb erőnlétemben vagyok hála a szintezős edzéseknek és a kecskeméti első soros srácokkal töltött brutál tempós edzéseket követően, így arra jutottam, hogy emelkedőn max. 150 pulzusig megyek el. Úgy véltem, hogy ehhez megfelelő tempó párosul a meredekségi szögtől függetlenül, amely elég lesz arra, hogy a verseny közbeni szintidőkbe beleférjek.
Egy előnyöm azonban biztos származott abból, hogy versenyen kívül indultam.
Nekem nem kellett a frissítő pontokon sorba állni, hiszen minden ott lapult a hátsó zsebeimben, amire szükségem lehet az előttem álló fél napos távra.

A Kühtai emelkedője hangulatilag baromira bejött. Szinte magával ragadott a verseny feelingje, ahogy a rengeteg szuszogó kerékpáros között baktattam felfelé, 9-12 km/h-s tempóban.
A hegygerinc felett előbukkanó nap épp csak be-besütött a fenyők között kacskaringózó, néhol elég meredekbe (18%) átváltó kaptatóra. A tömegben elég nehezen lehetett előre jutni, többségében ezzel a saját tempóval inkább előzgettem, mint engem előztek volna, de volt egy-két érdekes figura, akire rosszalló szemmel néztek versenytársai, amikor elkezdett halszálkázni a tömegben.
Az erdősáv megszűnése után kénytelen voltam kiállni a tömegből, hogy a reggel húzóra megivott tej távozni tudjon szervezetemből. Mondjuk senki sem zavartatta magát ezzel a tevékenységgel, bár a csajoknak bajos lehet ilyenkor a szitu :)
Elhagyva az erdőt kinyílt a völgy, a magasban pedig a helikopter zúgása közepette érkeztünk fel első hágónkra, 2000 méter fölé a Kühtaisattelre.
Az első chipszőnyegen igyekeztem mással együtt közösen áthaladni, hiszen nem tudtam, hogy állnak a szervezők ahhoz, hogy ha valaki csak úgy csatlakozik a mezőnyhöz. Paráztam azon, hogy ki fognak emelni. Jelszóval, hogy WTF keresel itt, de ez a félelmem alaptalannak bizonyult.
A frissítő pont mellett elhaladva máris megelőztem ezzel a mozdulattal kb. 200 bringást, de azért a hágótáblánál megálltam fotózni. Csak kell valami emlék, hogy jártam ezen az emelkedőn. Csekkoltam az Imle Buborék matricát (helyén volt) majd egy ott álldogáló kedves fickó elkészítette a csúcsfotót. Egy kókuszrúd ezt követően lecsúszott, viszont vizet vételeznem kellett majd, úgy terveztem, hogy a gurulás közben valahol az egyik településen biztosan lesz csurgó. Így is történt, még a Brenner előtt feltöltöttem a kulacsaimat, majd Innsbrucktól jöhetett a kevésbé látványos útszakasza a versenynek. Egyébként ezen a szakaszon nem volt egyáltalán lehetőség vízvételezésre, így utólag konstatáltam, hogy döntésem helyesnek bizonyult. Cirka 40 km-en keresztül a hegyoldal tövében, sunyi lapos 3-4%-os emelkedőn haladt a tömeg. Hátulról utolért egy kb. 50 fős boly, ügyesen helyezkedve beálltam a vége felé. Nekem kellemes 145-ös pulzussal haladtunk, olykor meg-megrántva a sort, de a tetejéig nagyjából egységesen haladt a vonat. Itt futottam össze egy magyar versenyzővel, Attilával, akivel elbeszélgettem a „sík” szakasz alatt jó pár percet. Kiderült, hogy Sopron környéki és szar a térde (neki is). Utólag sajnos láttam, hogy ennek köszönhetően nem tudta teljesíteni a távot.

A Brennero tetején láttam, hogy szokás szerint az autópálya forgalma beállt, mint a gerely. A tetőn lévő frissítőpontnál itt ismét beelőztem egy rakat embert, bár előtte engem hagytam le páran kulacstöltés és egy Mars szelet elfogyasztása közben. Egy igen gyors, ámbár szembe szeles gurulást követően már Vipiteno városában találtam magam, ahol egy kb. 20 fős mezőny élén pedáloztam peckesen Voeckler módjára :)
Carabinierik fogták vissza az autóforgalmat a körpörgőkben, mi meg szépen haladtunk a Jaufenpass lábához, ahonnan 15 kilométer nagyjából egyenletes emelkedési szögű 1100 szint várt reánk. Közben gondoltam Ferire, hogy vajon merre lehet, mert a mai nap folyamán egyszer sem láttam. Mivel mögöttem csak akkor lehetett, ha valamelyik frissítőpontnál megelőztem, de úgy véltem nem sokkal előrébb járhat, mert úgy mondta, hogy az emelkedőkön szeretne minimum 10-el közlekedni. Ez alól természetesen a Brenner a kivétel, mert ott 23-25-ös átlagot lehetett hozni.

A Jaufenpasson begyújtottak a kemencébe. Már a Brenneron se volt az a hűvös, főleg a hegyoldal melletti sziklákról visszaverődő hő miatt, de délután 1 és 2 között annak ellenére, hogy remek erdős útszakaszon haladtunk, simán 30 fokot mutatott a Garmin. Alaposan megnőtt a csobogóknál a tömeg. Jómagam is úgy döntöttem épp a holtponton, hogy a kulacsok töltése mellett lehűtöm a fejem, karjaimat, hogy visszajöjjön belém az élet. Visszapattanva a nyeregbe ez jó döntésnek bizonyult, mert az eddigi kókadt 8-as tempó után simán 11-el haladtam 135-ös pulzussal. Elhagyva az erdős részt remek kilátás nyílt jobb kéz felé a völgyre és szemben a hatalmas hegyvonulatokra. Élveztem a kilátást amellett, hogy szép tempóban igyekeztem felfelé. Utólag belegondolva ez nagyon kellett is, mert a 14:45-ös limitidőt, 14:25-re csökkentették, én pedig pontban 14:19-re értem a Jaufenpass tetejére, miközben kikerültem megint vagy száz embert a frissítő pontnál. Itt megjegyzem, hogy a férfi végső győztes szűk 7 órát követően ért célba... Közben azért volt pofám egy kólát csórni az asztalról, annak ellenére, hogy ez nekem nem járt volna, de talán ennyi még belefért. ;)

A hágóban kiálltam balra megcsodálni a pazar kilátást a völgyre. Ritka szép zöld a hegyoldal, ez tette páratlanul bámulatossá, és ahogy lenéztem láttam alant kanyarogni az utat. „Pfúú b&@meg” dörmögtem nem létező bajszom alatt.

Előttem két srác szenvedett első defekt szereléssel. Eszméletlen bénák voltak és mivel kölcsön kérték a pumpámat, nem tudtam haladni miattuk. Közben sorra döngettek el mellettünk a kerekesek. Megelégeltem a bénázásukat és inkább megszereltem a srác kerekét, ahelyett, hogy még jobban feltartottak volna. Így csak 10 perc telt el a semmivel, bár közben azért frissítettem, táplálkoztam, hogy az utolsó hegyre a Timmelsjochra legyen erő. Fáradtnak nem, inkább feldobottnak éreztem magam és még várt rám egy jó kis gurulás le St. Leonhardba.

Egy jó kövér 1400 szintet vesztettem a lejtmenetben. Rendkívül kanyargós olykor veszélyes úton jutottunk le a településig. Néhol az aszfalt minősége kurvaszar. Nagy ügyeskedés kellett hozzá, hogy ne boruljak el. Azon pedig egyáltalán nem csodálkoztam, hogy néhányan DH-bajnoknak képzelvén magukat felnyalták a betont.
Vízkészletem ekkor már apadóban, de úgy véltem valamelyik városkában csak lesz csobogó, ahogyan Ausztriában lenni szokott. Hát nem így lett. Kb. 3 deci vízzel vágtam neki az utolsó hágónak, az is olyan volt, mint a vizelet, bár olyat még nem kóstoltam – nem is szeretnék. Az egyik kis faluban a helyi csávó slaggal várta a majdnem hőgutát kapó kerekeseket a 35 fokban. Kihúzódtam balra, lelassítottam és vártam a felüdülést. Mondanom sem kell a faszi alaposan eláztatott, de valami eszméletlenül jól esett, fel is élénkültem egyből. Kisvártatva pisi szünetet tartottam (bár nem tudom hogyan sikerült mintát produkálni), mögöttem haladó kisebb csoportból meg rám kiabáltak, hogy Wásser! Jót röhögtem, aztán páran még velem tartottak. Az emelkedő kezdete után 8-9 km-el egy benzinkúton végre lehetett vizet vételezni. Láttam, hogy odacsődül a nép, kivágtam egy apróbb sprintet. Kivártam a sorom, majd két kulacs frissítővel megnyugodtam, hogy most már tudok nyugodtan inni. Kissé kiszáradtam a spórolás végett. Amúgy sem szeretek dög melegben, tűző napon betonfal mellett hegyre kerekezni, de így frissítő nélkül nem húztam volna sokáig.

Sokan emiatt izomgörcsökkel küzdöttek és tolni kényszerültek. Rendkívül sok versenyzőt hagytam le az emelkedő első felében, voltak olyanok, akik a 9-12%-os részeken ülve tekerve ordítottak fel a görcsbe rándult végtagjaik miatt. Nekem szerencsére ilyen problémám nem akadt, szépen tempózva haladtam felfelé, majd az utolsó ellenőrző ponton, egy frissítő állomáson pont belebotlottam Feribe.
Utólag kisakkoztuk, hogy alig-alig 5-15 perces távolságban haladt folyamatosan előttem, tehát kb. azonos tempót mentünk végig a verseny folyamán. Mivel nem volt pofám itt is frissítőt „lopni” ezért Ferit kértem meg, hogy töltse fel a biztonság kedvéért isoval a kulacsaimat, aminek innentől már a szállásig ki kellett tartania. A frissítőpontot követően együtt tekertünk végig, csináltunk néhány fényképet a meredekebb végső szakaszon. Kérdezgettük egymást, hogy érzed magad, de Ferivel - egy korábbi görcsét leszámítva - abszolút frissnek hatottunk a körülöttünk tekerők, oldalt ücsörgők, aszfalton fekvőkhöz képest. A végső 6-700 méter szintet lassabb, ámbár a verseny teljesítését érezvén mosolygós tempóba váltottunk.

A Timmelsjochon mindketten jártunk már korábban, igaz erről az oldalról egyikőnk sem teljesítette még az emelkedőt, de 2014 után, amikor az északi részen jártam nagyon megtetszett. Ez az érzés most hatványozottan előjött belőlem a korábban leadott teljesítményt követően.
Kicsivel 18:00 előtt megdörrent az ég. A Windguru pont ettől az időponttól jósolt 2,6 mm esőt Söldenbe és ez most percre pontosan megérkezett Dny felől. Igaz az emelkedő maradék részén még csak csekély mértékben csepegett ezért a hágóban megvártam Ferit, készítettem róla egy „célba” érkezős fotót, majd lefényképeztük egymást még egyszer 2509 méter magasan. Közvetlenül a hágó előtt még találkoztunk magával az ördöggel. Aki szokta nézni a kerékpáros közvetítéseket azoknak nem kell bemutatni, ki is ő valójában. Jó nagy biztatását, még nagyobb "Danke, Didi!" kurjantással háláltuk meg.

Ahova felfelé kell menni, onnan le is kell gurulni, így következett a jól megérdemelt pihenés egy rendkívül száguldozós részen lefelé, ahol még a 100 feletti tempót is sikerült elérni. Mondanom sem kell, hogy milyen érzés ezt átélni. Még egy utolsó pukli a sí faluig, majd onnantól tényleg már csak lejtő következett a célig. Ekkor rákezdett az eső, amihez erős szél párosult, de lentebb már mindkettő alábbhagyott, leelőztük a vihart. A célba szándékosan együtt érkeztünk be kb. 40-es tempóval vágtattunk át képzeletbeli célszalagon. Bruttó 11:52-es menetidőt mutatott a vekker, bár ez csak Ferire volt igaz, én még az felső gurulós részt nem teljesítettem.
Lassan kiverekedtük magunkat a tömegből. Szemerkélő, később ömlő esőben tettük meg a maradék kilométereket lefelé, úgy, hogy Langenfeldben csont szárazak voltak az utak…

Szálláson gyors forró zuhany, átöltözés, kajálást követően visszamentünk autóval Söldenbe.

Feri felvette a neki járó „Finisher” mezt, visszaváltotta a chippet, majd kajázott egyet, miközben elszopogattam a szigorúan hidratáció céljából vett sörömet. Közben zajlott az eredményhirdetés a színpadon. Ámultunk-bámultunk, amikor szólították a versenyzőket közben a kivetítőn mutatták az időeredményeket. Célba érkezéskor mennyire büszkék voltunk a 12 óra alatti időnkre, amellyel pont az 5300 fős mezőny közepébe tornáztuk fel magunkat, én pl. totál a végéről, de amikor láttuk a győztesek és a szeniorok idejét akkor leesett az állunk, hogy még bizony van hova fejlődnünk :)

A hangulatos eredményhirdetést csak a kajázás erejéig néztük, de méltó befejezése volt ennek a rendkívül profi módon megszervezett versenynek. Az esemény és a körítés: 10/10.

Az oda és visszautunk során alaposan rákezdett az eső. A villámok csak úgy csattogtak az ormok felett.

Nem sokkal a szállásunk előtt, este 9 után arra lettünk figyelmesek, hogy áll a kocsisor az úton és senki sehova nem mozdul. Na b.meg, mondtuk. Fostam tőle, hogy csak nehogy földcsuszamlás legyen a heves zivatar miatt, félelmem beigazolódott, amikor megnéztem a TomTom live traffikját majd az angolul perfektül beszélő tűzoltó megerősítette az infót. Hajnali 1-ig szoptunk az autóban egy helyben állva. Szerencsére a kajáláson már túl voltunk, de jobb lett volna már a pihe puha ágyikóban pihenni egy ilyen napot követően.
Valamikor hajnali 1-re értünk vissza és bedöglöttünk az ágyba.

Másnap fél 10 körül egy rövid SPAR-os bevásárlást követően az autópályán este hatra érkeztünk vissza Feriékhez, ahol nagyon finom házi bárányhúst kóstolhattam meg, nem is beszélve a zöldséges rizsköretről és a kávéról.
Átcuccoltam a dolgaimat a kocsiba, majd Fehérváron keresztül hazakocsikáztam az emlékeken merengve.
Fantasztikus élményt szereztem magamnak, megérte belevágni versenyen kívül, azt hiszem legközelebb is így döntenék, sőt közvetlen a verseny után már azon filóztunk mindketten, hogy hova menjünk legközelebb.