Alaposan sikerült kipihenni magamat az előző bejegyzésben leírtak után. Nem vittük túlzásba a koránkelést,
valahol fél nyolc tájban szólalt meg a telefon ébresztője, de Bandibácsi korábban felébredt az álomszuszékoknál és már tolta magába a finom bringás reggelit. Némi csipa törölgetés és a reggeli rutint elvégezve csatlakoztunk túrapartnerünkhöz. Kényelmes tempóban tettük mindezt, mert nem kellett összecuccolni, hiszen ezen a szép vasárnapi napon helyben terveztük a kerekezést.

Pár opció lapult a tarsolyban az otthoni tervezést követően ami a mai napot illette. Az eredeti koncepció - amihez szerény személyem tartottam magam több okból kifolyólag - az egy combos karika két legendás hágón átkelve. 113 kilométeres távról és kb. 3000 szint leküzdéséről szólt a fáma, nevezetesen a Passo del Mortirolo (1852 m) más néven Passo dello Foppa és a Passo di Gavia (2621 m) megmászásáról. A kört az óramutató járásával ellentétes irányban szerettem volna teljesíteni ennek pedig egyszerű a magyarázata. A Mortirolo mászása Mazzo di Valtellina település felől számít klasszikusnak nehézsége miatt. Éppen ezért választja a Giro d'Italia versenyszervezője szinte mindig az emelkedő ezen oldalát. A Gavia déli kaptatója pedig egyszerűen szebb látványt nyújt mászva, mint gurulva. Így adta magát ez az irány. Sok töprengés nem kellett a terv megkomponálásához.

Ami a további opciókat illette szintén bormio-i kiindulással "pihenősebb" napnak számított a Torri di Freale Pass (1950 m) megmászása a Lago Cancano I. + II. tavaknak a megtekintése, vagy feltekerni a hétvégén kissé forgalmas Livignoba vezető úton megmászva két 2000 feletti hágót, végezetül a Gavia északi kaptatójának a teljesítése egybekötve egy kis városnézéssel. Szóval program választási lehetőség az dögivel akadt a nehézséget azt jelentette, hogy melyik legyen a sok közül. Végezetül a srácok a Torri di Freale Passt választották és egybekötötték a programot városnézéssel Bormioban. Az sem lehetett gyenge mulatság.

A történetet ott folytatom, hogy kb. reggel 9 környékén szép napsütéses időben búcsúzkodtunk ideglenesen a Cima Piazzi kemping bejáratánál. Elnyomtunk egy jól sikerült csoportképet, majd egymásnak hátraarcot fordítva köszöntünk el az esti viszontlátásig.
Míg Zoli és Bandibácsi párosa Bormio addig jómagam Tirano felé fordítottam a kormányt.  

Szinte még el se hagytam a kis falut, ami mellett található a kemping máris megrohamoztak a 2014-es emlékek amikor szintén erre tekeregtünk verseny kerékpárral. Igaz ezúttal nem mentem fel, felesleges szinteket gyűjtve a domboldalba tervezett kerékpárútra, hanem a főutat választva suhantam tempósan kis olasz falvakon keresztül.

Sondrio mellett rátaláltam egy rendkívül hangulatos kerékpárútra, ami egészen a comoi tóig tart. Interneten erről már tájékozódtam előre, de vonalvezetése és minősége felülmúlta minden elképzelésem. Nem véletlen, hogy a Mortirolo lábáig, Mazzoig le sem tértem róla. Az aszfaltot sokszor az Adda folyó partján illetve kellemes ligetszerű erdősebb területen vezették. A kanyargós bringaúton haladva azt sem bántam, hogy így kicsit lassabb tempóban ereszkedtem a kinézett leágazásig, mert élvezem minden méterét. Egyből elhatároztam magamban, hogy mivel holnap Tirano felé fogunk csomaggal jönni, ezt a programot a többieknek is beiktatom.

Húsz kilométert követően hagytam el a pazar infrával, pihenőhelyekkel kiépített bringautat, hogy megkezdjem első emelkedőm megmászását a Mortirolot, ahova 2014-ben nem sikerült feljutni, mert óriási felhőszakadás zúdult a völgyre. Tisztelve az hágó meredekségét kicsit tartottam tőle, hogy túl nehéz lesz még minimális csomaggal tekerve, de szerettem volna a kitűzött célt teljesíteni, így nem volt más hátra, mint felfelé!

Egy bénábban sikerült fotó a Mortirolo táblával és egy gyors kulacstöltést rendszeresítve egy utolsó pillantást vetettem Zoli kinyomtatott hágódiagramjára. Ez biza kemény lesz - konstatáltam.
A völgyben megtapasztalt 30 fokos hőség miatt sisakomat rárögzítettem a hátsó csomagomra, mert a sokszor 15% feletti meredekségtől simán beleizzadt volna a fejem, így indultam neki a 33 számozott kanyart tartalmazó 12,5 kilométernek, ami során 1300 méter szintkülönbséget kell leküzdeni. Két ponton pedig olyan meredekséget ér el a kaptató, amiben a Garmin GPS-emnek se volt még rutinja, ugyanis az emelkedési szög nem 1-essel, hanem 2-essel kezdődik. A maximális érték egyes szakaszokon elérte a 20-21%-ot. Ez már döfi!

Hűs, árnyas ámde olykor elég szűkös helyen haladtam felfelé. Reméltem, hogy a tegnapi Stelvios motorizált őrületet követően ez a mászás kicsit csendesebb lesz. De legnagyobb meglepetésem szinte minden második percben jöttek hátulról, nekem pedig szorosan a falhoz kellett navigálnom, hogy elférjenek mellettem.
Nem ez volt a mai nap során az egyetlen ilyen szakasz, úgyhogy gyakorolhattam előre a Gaviára.

Ha lehet így fogalmazni az emelkedő foga fehérjét igazán a 3. kilométertől mutatta ki, egészen a 9. kilométerig az átlag meredekség nem esett 11% alá. A pillanatnyi meredekség is csak akkor jelzett egy számjegyű értéket, amikor a visszafordító kanyarok közepén jártam kihúzódva a legszélére, különben folyamatosan 10% felett haladtam. Sokat nem kellett váltani a gépen, így szinte 100%-ban a 24/32-es legkönnyebb fokozatban "pörgettem".
Egészen félelmetes látvány ezen a kaptatón néha maga elé nézni az embernek. Ahogy teker felfelé a nyíl egyenes úton épp egy 15% körüli részen és látja maga előtt, hogy szemmel láthatóan a következő szakasz ennél még meredekebb lesz ahhoz képest amin épp halad. Ekkor gondolkozik el azon, hogy vajon ott dobni fogok egy hátast? :)
Bukfencezni nem sikerült, de a kaptató meredeksége tényleg emberfeletti. Megfelelő edzettség nélkül és szar áttétellel maga lehet a kínszenvedés. Nem voltam rossz edzettségi állapotban, de jól esett a Mazzo felőli oldalon található két csurgónál és két jó kis kilátópontnál fújni egyet.

Ami viszont meglepett, hogy bringással alig találkoztam, annak ellenére, hogy mennyire legendás helyszín. Viszont az a kevés kerekes tuti, hogy nem olasz volt, mert angoljukon nem érződött az akcentus.
A 11-es kanyarban kötelező módon újból megálltam Marco Pantani emlékművénél. A régi közvetítéseket nézve nagyon szerettem agresszív, ritmusváltó versenyzői stílusát a Kalóznak, így mély tisztelettel adóztam néhány percet az Olasz Kerékpáros Szövetség által emelt emlékhely előtt. Szerencsémre az egyik angol versenykerékpáros fickót még pont ott találtam miután megelőzött, így szinte kérnem se kellett, hogy legyen szíves csináljon rólam emlékbe egy fényképet.

Az út hátralévő részén - a maradék három és fél kilométeren - kényszerűségből meg kellett állnom. Máig nem tudom az okát, hogy miért, de a Garminom folyton auto pause-ra rakta magát, mivel a sebességem egyfolytában ugrándozott és olykor nullát mutatott miközben próbáltam araszolni felfelé valahol öt és hét km/h között. A küllőmágnesre illetve a jeladóra gondoltam, hogy azzal van a baj, esetleg merül az elem, vagy távol kerültek egymástól, ezért ezeket szereltem pár perc elejéig, inkább kevesebb sikerrel.
A tetőre való felérkezés előtt hatalmas csődületet pillantottam meg az étteremnél a 4-es kanyarban, de a hágón is voltak páran akik piknikeztek.
Fent a hágóban láttam, hogy egy "Arrivo" feliratú léghurka van kifeszítve, így értelmet nyert az a megállapításom, hogy gyanúsan sok volt a reklám molinó az út mentén felfelé jövet. A mobil büfénél láttam a táblát, hogy előző nap amatőr kerékpáros hegyi versenyt rendeztek. Na az szép halál lehetett - véleményeztem, akkor ezért nem láttam sok helyi erőt ezen a napon.

Túloldalról motorosok pöfögtek és mindkettő olyan okosnak bizonyult, hogy miközben készítettem volna a hágófotómat beparkoltak a fényképező és közém. Látnotok kellett volna azt az értetlenkedő tekintetet és az olaszokat megszégyenítő kézmozdulatokat, amit ott levágtam. Mákomra a motorosok pont olyan turista, emelkedő szerető típusúak voltak mint szerény személyem, ezért bocsánat kérés mellett az egyikőjük lefotózott, aztán odébb gurultak. Így is lehet ezt kérem szépen!

A maradék fent töltött időmet kajázással, bámészkodással és pihenéssel ütöttem el, élveztem a nem túl nagy kilátást és a napocska melegét közben pedig azon agyaltam, hogy felmenjek e még a Val Bighera (2120 magasba + 12 km oda-vissza) kaptatójára, ami itt van a szomszédban, de úgy döntöttem ránézve az órámra, hogy ez ma nem férne bele, így inkább sovány malac vágtában megkezdtem az ereszkedésem Edolo településéig. Szinte pontosan 1000 méter tengerszint feletti magasságban közöttem ki, közben pedig szemügyre vettem a hágó ezen oldalát. A Quaeldich.de weboldalnak szerintem igaza van. Ez az oldal kevésbé látványosnak tűnt, ráadásul mivel déli fekvésű még tán izzasztóbb a mászás, nem beszélve arról a beton/kocka falról, amely visszasugározza a hőt és rontja az összképet. Itt tudatosult bennem végleg, hogy jó irányt választottam.

Az edoloi elágazásnál dobtam egy balost Ponte di Legno irányába, amely a Gavia déli kaptatójának a tövében terül el. Sok szót nem pazarolnék ennek a szakasznak a bemutatására, talán annyi elég, hogy igen forgalmas, a Gavia felé sunyi módon emelkedik (2-3%) 1000-ről 1250-ig kb. bár szerencsémre ebben az időszakban a Valle Camónica völgyben igencsak nagy erejű hátszél segítette haladásomat.
Tému faluban újratöltöttem a kulacsokat, majd Ponte di Legnoba érkezve a kerékpárút egyfajta piknikező, üdülő övezetbe vezetett el. Kicsit a Kopaszi-gáthoz tudnám hasonlítani, leszámítva, hogy itt a patak nem Duna méretű, de tele van játszótérrel és hatalmas füves, árnyas placcal, ahol az olaszok alaposan el tudják ütni az éppen aktuális sziesztába nyúló idejüket.

Gyök kettővel végiggurultam a több focipálya nagyságú területen, amelyen keresztülvezetett a bringás sztráda. Kisvártatva megtaláltam a Tonale és a Gaviara vezető közös utat.
Rákanyarodtam a tüköraszfalt minőségű burkolatra és megkezdtem Bormio felé tartó visszakapaszkodásomat.
Az első nagyon könnyű lankás szakasz után és a komolyabb emelkedés előtt tartottam egy rövid pihenőt, tanulmányoztam a hágó meredekség diagramját, amelyet Zolitól kaptam reggel.
Miközben fotóztam és kameráztam egy sort hallgattam a szomszédos területről, hogy üvölt a zene. Valamiféle gyerektábor működhetett a medencés létesítményben, mindenesetre nem kis hangerővel üzemeltek.

Tovább indulásomat követően kissé beborult az ég és azon töprengtem, hogy vajon az este 6-ra ígért esőnek ez már az előszele lehet? Igaz még csak délután négyre járt az óra, de kiábrándító módon elbújt a napocska, bár ennek is megvolt a haszna. Kevésbé melegedtem ki felfelé tekerve. A meredekebb rész elején, kb. 1400 méteren egy kereszteződében van egy remek pihenőpont, csurgóval, kihelyezett BBQ sütődével (ilyet még sehol nem láttam az Alpokban) és jó kilátással. Vételeztem némi folyadékot és magamba tömtem némi kaját.
Fejem felett a felhők mellett szépen sorakoztak a szerpentin kanyarok, gyorsan gyűjtöttem a szinteket. Egy takaros kilátóponton mivel a derék olaszok tudják mitől döglik a légy padot létesítettek. Egy rövid 18%-os részt követően sort kerítettem egy rövid bámészkodásra, fotózásra, mögöttem pedig bocikat legeltettek a hegyoldalban.

Következett a Gavia déli oldalának élménydúsabb része. Az út két sávosról egy, nagy jóindulattal 1,5 sávosra szűkült, ami a maximális aszfalt szélességben 2,5 és 4,5 métert jelent. Persze vannak sűrűn elengedő buszöböl szerű pontok, de van az úgy, hogy két szélesebb jármű összetalálkozik, ilyenkor az a szabály, hogy aki lentről érkezik, annak vissza kell araszolnia addig, míg a fentről érkezőket el nem tudja engedni.
Bringával ezzel ugyan nem akadt problémám, de hozzá kellett szoknom, hogy a 60 centi széles kormány ellenére elég közel tudnak csak elmenni mellettem, miközben az út szélén egyensúlyozok, néha majd beszarva a meredekségtől, amely ezeken a szakaszokon többnyire 12-16%-ot jelentett.
A kalandos szakasza a hágóútnak erdőben halad, pompás vonalvezetésű a keskeny aszfaltcsík. A necces közlekedési szituk ellenére vagy éppen ezért nagyon élveztem a tekerést.

A növényzet felső határát valahol 1900 méter környékén hagytam el és valami szürreális látvány fogadott, amelyet még egyetlen alpesi hágómászásom során sem tapasztaltam. Igaz abból nem volt több eddig életem során harmincnál. A bal kezem felől, DNy-i irányból sütött a nap. Magasságom miatt a Gavia hegyoldalát még sütötte, de a völgybe már nem tudott lehatolni a sugaraival, mert árnyékolták a szomszédos hegyvonulatok. Hogy pontosan miért azt nem tudom, de rendkívül magas lehetett a páratartalom. Így erősen, szinte vakítóan szűrt napsütésben volt részem. Közben pedig a völgy felől, lentről hatalmas terjedelemben zúdult felfelé a köd szerű pára. Néha olyan szinten beborította a hegyoldalt, hogy a biztonság kedvéért este hat ellenére inkább bekapcsoltam a lámpákat, nehogy az legyen, hogy ne vegyenek észre. Bár forgalomnak nem igazán nevezném azt a pár csellengő autóst, motorost.

Eleinte kicsit még bántam, hogy nem igazán látok szinte semmit sem a környezetből, aztán rájöttem, hogy ez adja igazán a feelingjét a mai nap zárásához. Magával ragadott az időjárás hangulata. Olykor sűrű tejszerű köd burkolta be kilátást, olykor pedig teljesen feloszlott a napnak hála. Az egészen fura hangulatú tekerést innentől kezdve már bántam, hogy nemsokára véget fog érni, de előtte még megérkeztem 2350 méter magasan található Gavia alagútjához.

Előzetes tájékozódásom alapján nem az alagutat választottam, hanem a kalandot.
Egyrészt az alagút teljesen kivilágítatlan, 800 méter hosszú, kanyargós és nagyon hideg már így este felé - eleve már csak 17 fokot mértem. Másrészt alaposan leizzasztott a felfelé menet, így gondolkodás nélkül a másik "utat" választottam.
Ez pedig a Gavia régi útjának a maradványa, amelyen hivatalosan mindennemű jármű számára tilos az áthaladás. Ezt egy kordonnal és egy deszka, szalagozás párossal nyomatékosították.
De kinek is lenne mersze öklömnyi szikladarabok között autókázni, motorozni, viszont kihasználva, hogy bringával vagyok leszálltam és tolva tettem meg a nem mindennapi kilométert. Fejemre azért a bukót felraktam, nehogy a hegyoldalról lezúgó kődarab fejen találjon, bár a fene se tudja, hogy ért volna e ez valamit.

Amiért pedig ezt a részt választottam azaz, hogy található egy régi emlékhely a szikla falában, amely az itt mélybe boruló katonai teherautóban ülő katonák tragédiájának állít emléket, amely még 1954-ben történt.
Gondolom a katonák felesleges halálának nyomán is kezdtek el gondolkodni azon az olaszok, hogy ezt a veszélyes szakaszt egy alagúttal váltják ki, biztonságosabbá téve a közlekedést. Megtekintettem az emlékhelyet, a feliratokat az emléktáblákon, majd gyönyörködtem volna a páratlan (érted páratlan) kilátásban, ha nem lett volna a sűrű párafelhő, de ebben a pillanatban ez nem zavart. Döbbent csend uralkodott a völgyben, csak a mélyben zúgó patak és a mormoták ritkán hallható fütyülése törte meg az idilli összképet.

Pár percet követően folytattam a bringa tolását, míg el nem érkeztem az alagút kijáratához, ahol újra nyeregbe pattantam, hogy megtegyem a maradék három kilométert ebben az önmagában is gyönyörű hágóban, de amit így az időjárás hozzátett az egyszerűen leírhatatlan. Hiába készítettem róla videó felvételt szerintem ezt az érzést nem lehet átadni, de örülök neki, hogy akkor és ott jártam. Ráadásul mondhatni szinte órákig nem találkoztam közlekedőkkel, így úgy éreztem mintha csak az enyém lenne az egész hágó.
Az utolsó kilométeren nem győztem betelni a Lago Nero, a már nagyon messzinek tűnő alagút és a hegyek felhők kombinált látványával. Legszívesebben megállítottam volna az idő kerekét.
Ráadásképpen egy szemből érkező FIAT-ból egy fiatal párocska széles mosollyal hangosan biztatott olaszul. Magyar közlekedési morálhoz szokva ez igazán imponáló cselekedet, tavaly a Bonetten már tapasztaltam hasonlót. Imádom az itteni emberek mentalitását. Bárcsak ilyen lenne a hozzáállás kis hazánkban, de nem akarok negatív lenni, ha már életem egyik leghangulatosabb tekeréséről írom az élménybeszámolót. 

A Gavian található épületek szinte csak az utolsó pillanatban bukkantak elő az Adamello-hegycsoport masszívumával együtt. Gyorsan csináltam néhány felvételt, míg újra el nem borította a környéket a sűrű pára.
Majd az öltözködés és kajálást követően egészen spontán módon gondoltam, hogy csinálok a Lago Biancoról egy szép felülnézeti fotót. Kinéztem a parkolótól jobbra eső sziklaegyüttest, hogy oda felmászva az SPD cipellőben jó képet lehetne készíteni és legnagyobb meglepetésemre egy szoborcsoportot találtam fent.

Hoppá mondom, na erről nem is tudtam. Büszkének éreztem magam, hogy ide bizony nem sokan jöhetnek fel. Lehet hozzám hasonlóan sokan nem is tudják előzetesen, hogy többek között Fausto Coppi mellszobor és a bringások védőszentjét ábrázoló szoborcsoport található húsz méterrel magasabban, mint maga a hágó. Csináltam néhány fényképet, majd visszatértem hű paripámhoz, amelyet nyugodtan leparkoltam a tök üres parkolóban, majd megkezdtem ereszkedésem este révén Bormio felé.

A tavat elhagyva még megálltam egy I. világháborús monumentum előtt, hogy megnézzem mit jelentenek a feliratok. Elkészítettem egy fényképet, ezt követően pedig rendkívül kacskaringós vonalvezetésű úton gurultam le a mélységbe. Az északi rész ezen része szintén csodálatra méltó látványt nyújt, de kevésbé hosszan, mint a déli kaptató. Egy kellemetlenül rázós macskaköves útszakaszt követően már kimondottan tranzithágó jellegű széles útszakaszon közelítettem Bormio később a kempinge felé, ahol egész véletlenül belefutottam este tíz körül Bandibácsiba.
Széles mosollyal közelítvén egyértelműen leolvashatóvá vált a fejemről, hogy mennyire jól, néha extázisban éreztem magamat ezen a vasárnapon.