Szokatlan, hogy hajnalban minden órában harangozásra riad az ember, így telt Jausiersben töltött első éjszaka. Muszáj volt hozzászokni, mert négy éjszakát itt szerettünk volna eltölteni. Lakóhelyemen nyaranta maximum a macskák párosodási násztáncát hallani nyitott ablaknál illetve hétvégén néhány alkalommal a Pokol diszkó zenebonája teszi kellemetlenné a pihenést. Érdekes, hogy hiába használtam jó minőségű füldugót, amely sokat segít a pihentető alvásban, valahogy a templom harangozásának a frekvenciája telibe átjött rajta.

Kicsi nyűgösen ébredtem a zaj végett. A szomszéd francia pali, aki két biciklivel érkezett a kempingbe már sehol nem volt, pedig reggel hét óra alig múlt. Az átlósan mellettünk lévő parcellán roham tempóban pakolt egy idősebb csomagos túrázó pár. Látszott rajtuk, hogy rutinosak, mert az elegáns piros színű Ortlieb táskában úgy süllyesztették el a cuccokat, hogy 15 perc után már csak azt lesték, hogy nem hagytak e a placcon valamit. Kicsit irigykedtem rájuk, hogy így egy párként járják Fro. útjait, nem kell távol lenniük egymástól.
Elfogott némi honvágy, de hamar elhessegettem a gondolatokat, mert igyekeztem összepakolni a mai maratoni napra. A tervünk az volt, hogy a klasszikusnak számító Barcelonnette kört az óramutató járásával ellentétes irányból tesszük meg, sorrendben az Allos, Champs és a Cayolle hágó bebiciklizésével.
Szándékosan péntekre terveztem ezt a karikát, mert ezen a napon délelőtt 8 órától 11-ig csak kerékpárosok közlekedhetnek az Alloson, ráadásul észak felől sokkal szebb, mint délről.

Hosszas szöszölés után pontban fél 9-kor indultunk el a kempingből nyugati irányba. A szálláshely közvetlen a kereszteződés mellett található, ahol a híd keresztezi az Ubaye folyót. Ez az a pont, ahol a Bonette északi mászása kezdődik. 

Kellemes 17 fok csábította tekerésre a bringásokat reggel. Barcelonnette felé, ha csak nagyon enyhén is, de lejt az út. Csipkednünk kellett azért magunkat, mert a 140 km-es táv mellé, 3300m szintemelkedés párosul a három hegy leküzdéséhez. Barcelonnette nagyon hangulatos kisváros és itt most tennék egy időbeli ugrást a másnapra, mert kimondottan a nézelődés kedvéért tettünk egy kiruccanást az Ubaye-völgy "fővárosába".

Az érdekes hangzású településnek fura a történelme is. Az egész Ubaye-völgyre jellemző az a tény, hogy spanyolos beütése van. Ez nem véletlen, hiszen a történelmi idők során sokszor gazdát cserélt terület. A hispánok befolyása alá is került, ráadásul a 19. század közepétől a 20. század közepéig a helyi lakosok Mexikóba emigráltak a meggazdagodás reményében. Közülük néhány család, akik kb. a kivándoroltak 10%-át tették ki visszatelepültek és magukkal hozták a kinti építkezési és kulturális szokásokat, ezért nagyon sok mexikói stílusú villa, kastély épült a völgyben, amelyek tényleg szuperül festenek, sokat pedig eredeti pompájában felújítottak. Nekem a képen látható volt a kedvencem, amit Jausiersben láttam.

Barcelonnette főterén és sétáló utcáján hömpölygött a tömeg, a vendéglátó egységek telt házzal üzemeltek. Ínycsiklandó illatok terjengtek a középkori eredetű épületek falai között. Főként turisták foglaltak helyet, mi pedig az utcán lépten-nyomon mexikói eredetű épületekre bukkantunk. Rengeteg volt a bazáros. A giccsek mellett sombrero kalapra is költhettük volna az eurónkat. A zsibongó tömeg egy olyan alapzajjal járt, ami kellemes feelinget adott az egész városnézésünknek.

No, de vissza a tekeréshez. Barcelonnettén hamar átrágtuk magunkat, mert a bicikliseket információs táblák segítik, merre haladjanak tova.
Az Allos-hágó emelkedője pár kilométerrel később kezdődött egy furcsa kereszteződésben, de jól ki volt táblázva szerencsére. Bíró Géza szavai csengenek a fülembe. Emlékszem a Pireneusokban nagyon szidta a franciákat, amiért nagyon gyenge volt a kitáblázottság, de itt ezzel nem volt probléma.
Néhány autó suhant el mellettem közben pedig konstatáltam, hogy az erőnlétbeli különbségek miatt már egyedül tekerek. Meglepődtem hogy még járnak kocsik, de aztán kiderült, hogy még pár kilométert tenni kell az útlezárásig. Csendőrök őrizték a barikádot, ahol tényleg csak a cangások mehettek tovább. Ki is volt írva egy szép nagy sárga táblára és az is, hogy a Tour de France mezőnye nemsokára erre fog jönni, igaz a másik irányból felkaptatva még a Pra Loup emelkedőjére. A helyiek egy bazi nagy fából készült biciklivel készültek, amit sárgára pingáltak. Hangosan köszöntem a közegeknek és megkezdtem az emelkedőt, ami innen kb. 16 kilométer lehetett, ehhez párosult 1000 szint.

Nagyon kellemes meredekségű, szurdok jellegű az Allos első szakasza. Bal kéz felől sokáig a La Bachelard patak zúg a mélyben, az út pedig a hegy oldalában kanyarog. Szinte egy deka egyenes szakasz sincs benne, nagyon sok a kanyarkombináció ráadásul az aszfalt minősége sem túl jó. Néhány részt ugyan leaszfaltoztak, de nem véletlenül tartják a lejtőzést Franciaország egyik legveszélyesebb ereszkedésének.
Néhány alkalommal volt egy-két bátor lovag, akik lefelé a balos kanyarokat elég durván levágták, lecentizve minket, szembejövőket. Bal oldalról vékony erdősáv takarta a kilátást és a napot, simogató hőmérsékletűvé téve a reggelt.

Egy forrásnál kicseréltem a vizem, közben pedig nem győztem köszöngetni a többi bringásnak, mert abból akadt bőven. 1900m-en kezdett el kicsit kopárabb lenni a hegyoldal, amolyan tipikus francia Alpokos. Innen pont rá lehetett látni a Cayolle szurdokos bejáratára. Brutálisan jól nézett ki, már ekkor tudtam fasza befejezése lesz a napomnak az a gurulás. Az árnyék eltűnésével megjelentek a legyek. Glóriát képezve fejem körül szippantották az izzadságot a testemről. Emlékszem rá, hogy amikor felértem a nyeregbe és megkértem egy srácot, hogy fotózzon le legyen szíves majd meg ették. Ehhez képest remek fotókat készített. A túloldal felső része, úgy 5-6 kilométer nagyon szép zöld színű kígyózó szerpentin. Az aszfaltot teljesen újra cserélték sok szakaszon, és a belső íven lehetett látni milyen vastagon terítették le.

Kicsivel 11 előtt indultam el a tetőről, ezért a lejtőzés közben láttam, hogy elindították a forgalmat. Az út elég szűk, két autó nem fér el egymás mellett, csak a kiállókban. Pont olyan, mint a Gavian. A déli oldal tetején van egy hatalmas parkoló a sífaluban. Itt várhatnak a motorizált járművek, míg a bringások közlekednek a hegyen.
Colmars irányába fordítottam a kormányt. A déli oldal egyértelműen ingerszegényebb, csak a felső rész a szép. Jobb oldalt megjelent a Verdon folyó én pedig a videón megemlékeztem a március 24-i repülőgép szerencsétlenség áldozatairól. A hegy túloldalán zuhant le a Germanwings gépe, fedélzetén 149 ártatlan áldozattal.

Lankás meredekségű gurulás után érkeztem el Allos településre. Elsuhantam két görkoris csajszi mellett, észrevették, hogy kamerázok ezért sikongatva integettek utánam :)
Megálltam a következő kereszteződésben, szemügyre vettem egy leágazó utat, amely a Lac du Alloshoz megy fel, egy 2100m fölé vezető aszfaltos út, amely nem piskóta meredekségű, ellenben nagyon nyugis és baromi hangulatos szurdokos útszakasz. Sajnos az időmbe ez a plusz 20 kilométeres kitérő már nem fért bele.
Colmarsba gyorsan leértem. Utólag kiderült túlszaladtam a Champs -hágó leágazásán, sebaj kicsit várost néztem. Éppen kirakodó vásárt tartottak az erőd jellegű vár előtt, amelyet később még a Champsról megcsodáltam.

Elég érdekes útkereszteződésben lehet felmenni a Champs nyugati felén. Az eleje inkább emlékeztetett egy kapubejáróra. Szűk és a hágót jelző táblát benőtte a fa, nem véletlen, hogy túlfutottam, visszanézve a felvételeket, azon sem látszik. Előre sejtetettem, hogy nem leszünk sokan ezen a mászáson és ez így is volt, mert csak szembe találkoztam emberekkel néhány cangás, kocsi és lakóautó formájában. A nyugati emelkedőn találhatóak csak kilométerenként jelzőtáblák, pontos magassággal, meredekségi szöggel és hátralévő távval. Az első 4%-ot jelzett, de ezt vagy rossz helyre rakták ki, vagy szarul mérték, mert átlagban 9% volt, és 8 alá sose ment. :)

Sokat kameráztam frankó nyugis a környék. Az út szinte végig váltakozó típusú erdőben halad. Bár nagyon keskeny, de nem olyan rossz a minősége, mint az Alloson felfelé menet. Néhány ismerős vízelvezető köszönt vissza az Echellle hágóról süllyesztés formájában. A 2087m magasságig törő hágón, valahol félúton egy pihenőhelyen megálltam és szerencsére a növényzet engedett annyi kilátást, hogy Colmarst madártávlatból lefilmezzem. Nem gyenguci erődítmény rendszert kaptam le. Konstatáltam, hogy parádés helyen laknak a helyiek. 1700 métert magasságában már tűlevelű erdőben haladtam és olyan tömött volt, hogy hirtelen tök sötét lett. Első alkalommal a Bükkben tapasztaltam meg ezt az érzést a Lusta-völgy felől felkerekezve. Beleborzongtam. Meg abba is, hogy kisvártatva farkas üvöltésre lettem figyelmes, amely végigkísérte a maradék utamat a tetőig. Ennek fele sem tréfa, kicsit nagyobb sebességi fokozatra kapcsoltam, legalább a legyek elmaradtak mögöttem, ám ha a négylábúak ebédelni szerettek volna, még így is gond nélkül tudtak volna falatozni Mansiból.

Az utolsó kilométer nagyon viccesen 1%-os meredekséget jelöl, már 2100m felett jártam, amikor anyáztam a Garmint, hogy megint pontatlanul mér, de hamarosan egy visszagurulást követően megérkeztem a nyeregbe. Tehát a csúcs nem a legmagasabb ponton van, ám ott a legszélesebb a terület. Viszonylag méretes autóparkolóban kettő darab jármű foglalt éppen akkor helyet. A keleti oldalról meg szinte pont ugyanabban a pillanatban ért fel két olasz srác, amikor én. Mák, hogy itt is megvolt, aki elkészítse a csúcsfotót.

Észak-keleti irányba baromi jó a kilátás, mögöttünk meg hatalmas hegyek emelkednek, amelyek szinte hívogatják a gyalogos turistákat. Az ormok helyett, most is farkasok vonyítottak, először azt hittük, hogy emberi hangok, aztán menet közben rájöttem, hogy ezek bizony ismét a négylábú emlősök lehettek, akik az utamat kísérték az emelkedő végén.

Valamilyen oknál fogva a mai napra szélkabátot nem vittem magammal, ezért rövid filmezés után már izzítottam be az akciókamerát, hogy felvegyem a gurulást. A keleti oldal egy hangyányival egyhangúbb tájon halad keresztül, de a rengeteg visszafordító kanyarral fűszerezett ereszkedés és egy hosszú nyíl egyenes szakasz után ahol majdnem 80-ra gyorsultam fel elkönyveltem magamban, hogy nagyon kellemesen csalódtam Champs hágóban. Korábban úgy gondoltam, hogy ez csak egy töltelék kaptató lesz az Allos és a Cayolle között, de alaposan alábecsültem az elképzelteket. Egészen St. Martinig tartott a jó hangulatú gurulás a minőségi aszfaltcsíkon, ahol még a város előtt satuzással lehuppantam egy forrás mellett. Behűtöttem a kólám a fagyos vízbe, majszoltam egy müzlit, amikor a két olasz srác elsuhant a város felé. Egy integetés és egy hangos Ciao-val kísérve. Csak negyed háromra járt, szépen haladtam, ezért itt tettem egy fél órás pihenőt. Ráértem, mert jól álltam idővel. Míg hűlt a kóla, addig filmeztem és nyújtottam kicsit. Felhörpintve a nedűt a falucska kereszteződésben megpillantottam a Cayolle-hágót jelző táblát. Északi irányba fordultam. St. Martin 1050m-en,  a 2326m magas Cayolle 21, Barcelonnette pedig innen pontosan 50 kilométerre található. Tehát durván 1200 szint jutott erre a távra ám kicsit csalóka az adat, mert az első 6 kilométeren alig 150 métert emelkedik az út. Jól meghatározhatóan Entraunestől kezdődik a kaptató vérbeli része. Nem véletlen, hogy a város végén van kirakva a szokásos nyitva/zárva tábla. Természetesen az Ouvert jelzés szerepelt rajta. A városkáról jut eszembe, hogy a két olasz fickó a bár kiülős részén szürcsölgette a bambit. Láttam, hogy messziről kiszúrt már, aki készítette a fotókat rólam. Megálltam mellettük, aztán félig röhögve kérdeztem, hogy nincs e kedvük jönni a Cayollera? Nem jöttek, de jót nevettünk :)

A déli emelkedő a városig széles úton halad, majd egyre keskenyedik, de szinte egyenes arányosan, ahogy a meredekségi szög emelkedik a látnivaló egyre impozánsabb lett. Az Allos és Champstól merőben eltérő látnivalóban lehetett részem. Magas sziklafalakkal csipkézett szurdokos terep és láthatóan jég által formált sziklák között haladtam. Növényzet csak olyan formában volt jelen, amely egy szárazabb klímát képes elviselni. Látszott ezen a területen, hogy sok csapadék nem érheti az év folyamán. Ellenben a Var folyó hangos zúgással jelezte a mélyben, hogy ott van. Szürkés, de inkább barnás kőzetek alkották a sziklákat. Ahol a Var folyót keresztezi a híd két rövid alagúttal kísérve parádés kilátás nyílt visszafelé az egyik kanyarban. Kénytelen voltam egy szűk 20 percet elidőzni és megcsodálni a panorámát. Innen szerpentines út, gyönyörű tengerszem és csacsik kísértek utamon. Ugyan a vizem a melegben erősen szublimált, de igyekeztem a kilátásra koncentrálni. Nem esett nehezemre, mert nagyon lekötött a környezet és ahogyan a mai nap két korábbi emelkedője a Cayolle is igen szegényes forgalmúnak számított, legnagyobb örömömre. Az emelkedő végső szakaszán négy kilométerrel a vége előtt van egy kanyarodó, kivilágítatlan, de rövid alagút és amikor átértem rajta szembejött a panoráma a hágó maradék részéről. Mellbevágó érzés kapott el. Bal kéz felé gigantikus szakadék jobbra meg úgy kanyarodik az út, hogy ekkor még nem is sejthettem, hogy merre fogok haladni. A végső rész kicsit combos, de amikor jobb kéz felé olyan kilátás nyílik a völgyre arrafelé, ahonnan korábban lentről pásztáztam, akkor a fene se törődik a fáradsággal és a meredekséggel. A sziklán átfúrt utacska egy lankás utolsó kilométeren érkezik meg a tetőre. Nagyon szép kilátás várja a megfáradt utazót. Engem leginkább a tegnapi Vars-hágóra emlékeztetett.
Ezúttal nem volt szerencsém a turistákkal vagy a biciklisekkel, mert öt körül nem volt éppen senki sem fent, ezért magamról próbáltam fotókat készíteni 10 másodperces késleltetésre beállítva a mobil kameráját. Még jó, hogy senki nem látta, ahogy egyik pontból a másikba szaladgálok, hogy értelmes kép készüljön rólam. Az egyik ilyen szaladásnál feltámadt a szél, és miközben azzal foglalatoskodtam, hogy beállítsam a mobilt a bicajom hatalmasat csattant a hágón található kőszobor előtt.... Nem kifejezetten voltam boldog tőle.

Kelet felől nagyon csúnya esőfelhők gyülekeztek a hegyek irányából és mivel említettem, hogy semmilyen plusz ruha nem volt nálam, ezért az volt a tervem, hogy minél hamarabb el kell jutnom Barcelonnettébe.
Előre tekintve izgalmas gurulás várt rám, de nem olyan értelembe gondoltam rá, ahogyan az történt.
Az északi rész könnyed, lankás. Leszámítva az utolsó kilométereket, ahol egy kicsit bedurvul a meredekség.
Eleinte kopasz hegyoldalban ereszkedtem, majd beértem az erdősávba, kereszteztem a La Bachelard patakot, amely bőséges vízhozammal robogott lefelé.

A sestreirei affér után itt bajszot akasztottam három felelőtlen autóssal, akik úgy gondolták a kaptató versenypálya és leszarták, hogy esetleg a visszafordítóban jöhetnek szemből. Három cabriós, idős házaspárokkal. Biztos kellett a felnőtt pelusba egy kis rottyantás. Nagy ívben vették a kanyart driftelve. Majdnem beszálltam az első szélvédőjén, ha nem kapom félre. Nemes egyszerűséggel cabrió autó révén üvöltve bekurvaanyáztam. Utálom az ilyen felelőtlen f@szokat, ám az instant karma megoldotta a dolgot, mert később Móniéktól megtudtam, hogy az egyik csodajárgány (talán FIAT Barchetta?) nem bírta a padlógázt, mert St. Martinnál lerobbanva látták. MUHAHA!!! :D

15 kilométerrel a vége előtt félúton következett a gurulás legfantasztikusabb része, ahol az emelkedő ezen szakasza brutálisan jófajta módon elkezdett szurdokosodni. A már említett patak pöpec természeti látnivalót faragott a hegybe. Nem mertem kikapcsolni az akciókamerát, ezért ezt a részt végig felvettem, de megérte a sok gigabájtnyi adat. Bizton állíthatom, hogy a szurdokos rész léte miatt a Cayollet északról érdemes meghódítani.

A szurdok végén a patak kiszélesedett. Ez remek hely egy fürdőzésre. Ide szoktak járni a helyiek autóval. Van parkoló rész. Kihozzák az egész családot, piknikeznek egyet, megmártóznak a patak vizében, aztán vagy nyomják a franciák nemzeti játékét, a pétanqueot, vagy süttetik a hasukat. Ezt csak azért tudom, mert másnap mi is ezt tettük, jól esett e nap után egy kis lazulás. A folyócska egyébként jéghideg, de fasza csobbanók vannak kialakítva. Vastag farönkök és hatalmas sziklák segítségével felduzzasztották a vizet, mint valami jacuzzit. A helyiek nem szaroztak azzal, hogy hideg a víz. A fiatalok fejest ugráltak az idősebbek meg csak simán begyalogoltak a mélybe, mintha csak a Balaton lóhúgy állagú 28 fokos vizébe sétálgattak volna.

Hat körül értem vissza a kempingbe, Jausiersbe. A bazi nagy nyugati hátszélnek hála, hiába emelkedett, simán 30 felett repesztettem a megfáradt lábbakkal. Benéztem a központba, megsasoltam mi merre van. Különösen a sportbolt érdekelt, ahol szerettem volna Bonettes kerékpáros mezt venni, mert ezt megígértem magamnak és félre is tettem rá a költségvetésből. Megtaláltam a pékséget a zöldségest és a sportboltot. Minden egy helyen van, hiszen nem túl nagy településről beszélünk, mindössze alig 1000 fő lakja.
Visszaérve a kempingbe a tulaj rokonszenvesen egy intéssel köszöntött, lecuccoltam és felfrissítettem magam a tusolóban.
Néhány szóban elmondanám, hogy ez a kemping kimondottan pozitív benyomást tett rám. Annak ellenére, hogy igen olcsó ( a végén fejenként 7€-t fizettünk egy napra, két napon volt áram szolgáltatásunk), nagyon jól felszerelt, vigyáznak a tulajok a rendre és az ápoltságra. Tudtunk mosni, volt ingyen wifi a recepción, egyszóval mindenünk megvolt amire szüksége lehet egy kempingezőnek.
A tusolás után főztem vacsorát. Rizs volt a menü a Carrefourban vásárolt üveges szósszal, amibe került némi gomba, zöldség és fűszer. A bevásárló központban örültem, hogy találtam harissát, mert otthon csak speckó boltban kapható méregdrágán, itt pedig egy tubus 1 €-ba kerül.
Pechemre főzés közben fogyott ki a palackom ezért kölcsönvettem Móniékét. A kaja isteni lett. Elfogyasztás közben a mai napon elkészített fényképekben gyönyörködtem miközben felraktam tölteni a kütyüket. Később gyalog elindultam felfedezni a falucskát. Lenéztem az Ubaye partjára, mászkáltam a belvárosban, majd bevackoltam magam a sátramba 10 körül.
Telt múlt az idő, de a másik két jómadár nem volt még sehol. A fáradtságtól elálmosodtam, de azért még fél 12-kor küldtem egy smst, hogy ugye nincs semmi gáz?? Szóljatok, ha problem van, de válasz nem érkezett.
Másnap kiderült, hogy az erőnlét hiánya miatt elég lassan ment a tekerés és Barcelonnettében visszafelé még betértek este 11-kor egy pizzériába, pont zárás előtt. Volt egy kis balhé a kiszolgálás körül, de végül valamikor hajnalban megérkezett a páros, ezért döntöttünk szombaton úgy, hogy pihenő nap következik.

Utólag eszembe jutott, hogy szombatra terveztem Embrunból monti bérlést, hogy feltekerjek a Parpaillonra és a Varsra, de ez sajnos a logisztikai nehézségek miatt elmaradt.