Kérdezhetné a kedves olvasó, hogy az mi a fittyfene?
A kérdés jogos, máris elmagyarázom.
Létezik Magyarországon (is) egy teljesítmény túrázó mozgalom, amely arra hivatott, hogy szervezett keretek között, de szinte teljesen önköltséges módon, csokorba gyűjtse a kihívásra vágyó kerekeseket, azok pedig különböző körülmények között bizonyíthatják elhivatottságukat.

A mozgalomra még 2015-ben találtam rá, amikor hazánkban az Alpok-túra mellett egyéb kihívást kerestem azzal a céllal, hogy legyen mire edzeni. Szülővárosom bringásai közül viszonylag sok ember megfordult már ilyen rendezvényen, így tudtam meg, hogy Tihanics Kornél idén (még 2015-ben) az egyik leggyorsabb volt 1200 km-en. Hány kilométeren kérdeztem vissza? 1200? Na neee, gondoltam magamban.... Ezek őrültek.

Aztán 2016-ban én is őrültté váltam. De hogy mi is az a Super Randonneur?
Egész pontosan az, ha valaki egy naptári évben leteker egy 200, 300, 400 és 600 km-es túrát, szintidőn belül teljesítve.
A 16-os bringás naptáramat ezen események köré próbáltam szervezni.
Az első 200 km-es esemény itt a környéken a Kiskunságban zajlott. Kiskőrösi cimborámmal, Tomival terveztük a részvételt, de a pocsék hideg és esős időjárás miatt inkább a szundítás mellett döntöttünk.

A következő megmozdulás már a Dunántúlon zajlott. A Rendek Maraton 300-as távja volt soron.
Márciusban Bandibával még lenyomtunk egy négy napos csomagos túrát, egy szakaszon pont azon részen az Őrségben, csak éppen ellenkező irányba haladtunk.
A rajtnak és a célnak helyszínéül a Veszprém megyei város, Ajka adott otthont.
Előző nap foglaltam gyorsan szállást a szomszédos Magyarpolányban, alig 4.000 Ft-ért. Elautókáztam a helyszínre, majd csodák-csodájára itt összefutottam egy szintén kecskeméti MTB-s sráccal - aki azóta jó barátommá avanzsált. Ő Bács Balázs személyesen a "Kilométerfalók" Facebook oldal üzemeltetője.
Itt még ferde szemmel néztem rá, hogy képes volt lábon idáig közlekedni, azóta megtudtam, hogy ez nála mindennapos esemény. Jól elbeszélgettük az időt, pihenésre nem sok jutott, mert fél 4-kor ébresztő, 5-kor már rajtoltunk.
Átböngészve a nevezési listát két neven megakadt a szemem. Az egyik a Stravaról már ismerősöm Bálint Gyuszi másik pedig Velekei Balázs, akinek a túravideó képkockáit már rongyosra néztem a borús téli időszakban. Ugyan a rajtnál egyikőjüket sem láttam, mert késve érkeztem, csak 5:20-kor rajtoltam, de Ákost - a szervezőt - megkérdezvén megnyugtatott, hogy mindketten elrajtoltak.

Bekapcsoltam a világítást, majd a didergő 6 fokban nekiindultam az ismeretlen dunántúli útpályáknak. Még a városból kifelé vezető úton köszöntem rá két kerekesre. Egyikőjük beállt a szélárnyékomba, majd pár percel később bemutatkozott, ő volt Gyuszi :)
Ezen jót nevettünk, majd saját tempóban gyakorlatilag a túra elejétől a végéig együtt tekertünk, közben pedig eldumáltuk az időt. 20 km után vettem észre, hogy a Garmint "pause"-n hagytam, szentségeltem is egyet ezen.

Az első időmérő ponton ugyan utolértünk pár embert, de mivel magasabb tempót diktáltak, hagytuk hagy menjenek. Zalából lassan az Őrségbe értünk. A háromszög alakú túra alsó szárát Őriszentpéteren teljestettük, ahol mivel jobbá fordult az idő, átöltöztem. A fenyő mögül kikandikálva, mintha ismerős arcot pillantottam volna meg. Bátortalanul kicsit közelebb araszoltam aztán Balázs rám köszönt, hogy hello Mansi. No teljes lett kis három fős csapatunk, így araszoltunk váltott vezetéssel a jáki templomnál, majd a fertődi kastélynál található ellenőrző pont felé, dombra fel, dombról le terepen. Szombathelyen még beiktattam a srácoknak egy kis nem szándékos városnézést, Fertődöt elhagyva pedig élveztük a hátszél jótékony hatását. Egészen addig, míg ránk nem szakadt az ég. Buszmegállóról, buszmegállóra vándoroltunk és a várakozás közben nagyon elszaladt az idő. Olyannyira, hogy elindultunk a szakadó eső ellenére is, mert Balázsnak ment a vonata, nekünk meg csak simán be kellett volna érni szintidő előtt. Ajka előtt ránk sötétedett és szerencsére az eső is elállt, de azért a tó méretű tócsákat kerülgetni kellett. Pechemre az első lámpám a cél előtt nem sokkal lemerült, így Gyuszi lámpájának fényénél araszoltunk a dzsuvás úton.
Kicsivel 9 előtt értünk célba, mint utólag kiderült szerencsére Balázs épp elérte a vonatot, mi pedig a Tescoban egy jót kajáltunk. A teljesítés után ez a túra számított életem során legtöbb megtett kilométernek (312 km), amely közel 1600 méter szintet tartalmazott.

A következő BRM túra egy 200 km-es "sprint" táv, amely Dunazug Maraton 200 néven fut. A korábban már létező túrák mellett ez egy mindenki számára ismeretlen útvonalon zajlott tatai indulással, megmászva a Dobogókőt, majd a 11-es utat érintve vissza kellett jutni Tatára.
Esztergomig nem ismertem az utakat, így minden métere üdítően hatott, ráadásul a reggel 7 órai indulást követően nagyon szép májusi időjárás fogadta a bringásokat. Az időnél már csak a táj tetszett jobban és a Pilis még csak eztán következett. A rajtnál sok ismerős arc nem fogadott, egyedül Bács Balázzsal találkoztam. Így saját tempóban haladtam egyedül sokáig, míg az előttem lévő két sráchoz végérvényesen nem csatlakoztam. Jagasits Tomival és Dindl Csabival haladtam együtt a végéig váltott vezetésben. A Pilis ezúttal sem okozott csalódást, ezúttal azonban Esztergom felől tekertem fel Dobogókőre, ahonnan eddig csupán csak egyszer tekertem fel.
Kajálást követően belebotlottunk Janiba, Gyuszi haverjába, akivel később a 400-on tekertem együtt egy darabig, de ő nem résztvevő ezen a túrán, csak feltekert Pomáz felől DBGK-re.
Utunk innen Szentendrére majd Lepencére vezetett, igaz a Kisrigó felé kicsit "csaltunk" az erdei utakon keresztül. Jól esett inkább a hűs erdős részen tekerni, mint a műúton forgalomban.

A 11-esre kiérkezvén a következő ellenőrzőpont Esztergomban a Vaskapu étteremben volt található, amely egy kemény kaptató a város szélén, főleg ilyen tűző napsütésben. Nem esett jól a vége, főleg amikor 13%-ra keményített, de az étteremben felfrissítettem magam, majd jöhetett a váltott vezetésű tempózás a 11-esen újra.
Jó sokat mentünk így, míg Tardos felé nem fordultunk déli irányba, amely az utolsó ellenőrző pont volt a túrán. Itt utolértünk a meleg miatt kicsit kitikkadt két srácot, akiket egyfolytában láttunk magunk előtt az emelkedőkön lefelé, míg mi felfelé haladtunk.
Összeverődött bandánk egy jót gurult le Tata városába majd negyed négy magasságában fejeztük be a túrát baromi nagy hőség közepette. Mint kiderült a majdnem 205 km alatt 1900 méter szintet teljesítettünk, közel 27 km/h-s átlaggal. Elégedettek voltunk magunkkal.

Júniusban a következő túra a Bakonyban és a Balaton-felvidéken zajlott, nevéhez méltó módon brutálisra sikerült a Bakony Extrém 400 túra. Nem csak számok mutatják a túra nehézségét 409 km és 4950 méter szint, hanem az időjárásból is alaposan kijutott az indulóknak. Ez volt az a túra, ahol a teljesítők száma %-os aránya alig volt több, mint 50%.
Gyuszival és barátjával Janival együtt szálltunk meg egy vendégházban és összeszerveztük a találkozót másik két kecskeméti sráccal Bács Balázzsal és Turcsányi Józsival. A dátum egész pontosan pedig az Európa-bajnokság nyitó mérkőzésére esett (francia-román). Elmentünk egy pizzériába, ahol egy fasza milánói sertésbordát nyomtam be a belesbe a túrát megelőző estén.

A rajt Zirc belvárosában reggel 6:30-ra esett. Elég népes tábor verbuválódott össze a táv és szint ellenére, de meglepődtem azon, hogy az előzetes időjárás ellenére sokaknál semmilyen esőcucc nem leledzett. Ráadásul némely ember úgy nekiesett a domboknak, hegyeknek, mintha nem egy olyan tekerésről lenne szó, amely majdnem 24 órán keresztül zajlik.

Hoztam magamtól a szokásosat, csak saját tempó. Az elején Janival tempóztam beszélgetve, majd a frissítő pontokon utolértünk egy jó nagy csoportot, akikkel együtt haladtunk. Ismerős tájakon tekeregtünk ekkor, hiszen Márciusban Bandibával jártunk már Zirc környékén. A hárskúti ellenőrző ponton egy jó nagy társaság gyűlt össze a kocsmában, majd tova haladtunk az igazán komoly hegyek közé. Először a Kőris-hegy, Középső-hajag majd a Kab-hegy következett. Már az első hegyen alaposan szétrostálódott a mezőny, de a második emelkedő szakította szét végleg a társaságot, mert amikor felértem a tetőre konkrétan leszakadt az ég. A Középső-hajagról már zuhogó esőben gurultam lefelé faszán szarrá ázva. Még egy vasúti piros lámpán is áthaladtam, persze körültekintően, de nem volt kedvem szakadó jégesőben egy helyben álldogálni. Szentgál előtt szerencsére volt egy fedett benzinkút, ahol még pont a jégeső leszakadta előtt sikerült bemenekülni.

Itt találkoztam Andrissal, aki már videózta, hogy szakad az égi áldás. A magammal hozott száraz cuccba átvedlettem, egyedül a cipellőmnek kellett volna megszáradnia. A vihar elvonulása után folytattuk a nedves úton a Kab-hegy felé, de most áldottam az eszem, hogy a 300-as túrát követően a 400-asra már felraktam a sárhányókat, most nagyon jól jött, hogy legalább alulról nem áztam.
A Kab-hegy egy nem túl vészes emelkedő és nem is túl látványos. Kormányunkat Andrissal ezután ismét Ajka felé fordítottuk. Néztük az Időképet, hogy bizony még jön egy következő óriási viharzóna DNy felől és a várost elhagyva Kolontár települése előtt valóban leszakadt az ég. Célunk a Somló hegy lett volna, de itt úgy döntöttem, hogy ideiglenesen kiszállok a túrából, Andris tovább ment, én pedig bemenekültem egy fedett buszmegállóba.
Újfent remek döntést hoztam, mert hatalmas jégeső zúdult a környékre, villámok cikáztak az égen. Még az autók is lépésben tudtak haladni. A tatyómban lapult komoly esőcucc, ezért újra átöltöztem, immáron másodjára.

Vártam még 1,5 órát mire csillapodni kezdett az égi áldás. Amikor már csak csepergett, akkor elindultam. A Somló tövében találkoztam két bátor lovaggal, akik már lefelé jöttek a hegyről. Láthatóan ők fossá áztak, de legalább ekkor már nem esett. A temetőben újratöltöttem a kulacsaimat, majd gyakorlatilag innen már nem találkoztam többször a túrázó társakkal. A Somlónál az esőnek hála a Garminom elkezdett szarakodni, ezért itt nem mérte a szintet. A meredek részen inkább toltam, mert sár és kimosott kavicsok hevertek az úton. Az ellenőrzőponton kérdezgettem Ákos faterját, hogy hányan jöttek fel eddig, és csak négyen rajtam kívül, ráadásul azok közül egy ember feladta. Kissé meglepődtem, azt hittem többen vannak előttem.

A Tapolcáig tartó szakaszon sötétedett rám. Megálltam optimalizálni a hőmérséklethez az öltözetet valamint magamra öltöttem a fényvisszaverő cuccokat.
A sötét nyíl egyenes, picit hullámzó úton közepes tempóban tempóztam, mert kissé több fényt reméltem az újonnan vásárolt lámpámtól, de inkább alul teljesített hála a szembe jövő autósok reflektorainak. Néha nem sokat láttam az útból, de szerencsére ezen a szakaszon ritkák voltak az úthibák.
Tapolcán egy benzinúton alakították ki az utolsó előtti ellenőrző pontot, itt találkoztam egy fiatal túrázóval. Szegény srác nagyon szét volt csapva. Korábban a nap folyamán láttam elmenni mellettem többször, de már akkor megjegyeztem, hogy feleslegesen tempózik ezerrel messze még a vége. Lám most este vissza is ütött, próbált frissíteni, de látszott rajta, hogy neki már jött a fal.

Így ismét egyedül vágtam neki az utolsó hosszabb szakasznak. Ez egy 90 kilométeres rendkívül hullámos szakasz Tapolca és Várpalota között. Eleinte a főúton kellett pedálozni, de Veszprém után alsóbb rendű utakon haladtam. Veszprémig annyira nem jött be a terep, sokszor csak 20-al tudtam haladni, nem élveztem a sunyi lapos emelkedőket. Viszont elhagyva a nagyvárost az alsóbb rendű utakon a hajnali órákban a kihalt utakon baromira élveztem rádőlve a kormányra a tekerést.
Közben Facebookoztam és lestem az Időképet. Láttam a radaron, hogy mögöttem érkezik még egy hatalmas esőtömb, bár nem az a viharos mennyiségű esőt hozó, hanem csak az a szemerkélős.
Várpalotára hajnali fél 3-kor értem. A kutas megkért, hogy várjak egy kicsit. Elszívott egy szál cigit, én meg addig kajáztam egyet és kértem tőle egy kólát és egy kávét. Felhúzta szemöldökét amikor meséltem neki, hogy következik a tési emelkedő, sok szerencsét kívánt a maradék kilométerekhez.
A tési olykor 10%-os emelkedőn a vak sötétben szinte aludva tekertem fel. Elborzadva láttam, hogy pulzusom néha alig éri el a 110-et (meredek emelkedőn!) és nem azért mert rosszul működött, hanem mert annyira fáradtam már, bár a lábam még bírta. Felértem az emelkedő tetejére, amely egy hosszabb laposabb fensíkban folytatódott. Sűrű erdőben az esőnek hála hatalmas párában tekertem a kihalt és a sötétben kissé félelmetes úton. Nem voltak se útjelző bóják, se középen felfestés és a párában a lámpám fényénél kb. 2 méter volt a látótávolság. Itt és a következő lejtős kanyargós útszakaszon fogalmazódott meg bennem, hogy az első dolgom lesz hazaérve, hogy veszek egy normális fejlámpát.

A lejtős 10%-os részből olyan szinten nem láttam semmit sem, hogy a Garminon térkép funkciójával haladtam. Rázoomoltam a térképre és virtuálisan nézve a kanyarokat kanyarodtam gyök kettővel, gyakorlatilag vakon mentem egy órán keresztül. Majd elértem a Zirc felé haladó kereszteződésbe, ahol elkezdett újra esni az eső. Letámasztottam a STOP táblánál a bringát és újra felvettem a kabátot és még falatoztam egy utolsót.

Majd Dudar és a többi település felé haladva hajnali 3 és fél 4 között hallgattam ahogyan bal kéz felől félelmetes hangot hallatva forognak a szélerőművek lapátjai. Sok apró falun keresztül érkeztem pontban hajnali 4-kor Zircre, teljesítve életem leghosszabb (412 km) és legtöbb szintet magába foglaló (4956 m) egyben megtett tekerését.
Utólag megtudtam, hogy a versenyzők majdnem fele feladta a túrát, így büszkén konstatáltam, hogy a saját tempómnak hála a 4. helyen értem a célba. Nem is rossz egy magam fajtától :)

Két hétre rá következett a 600 kilométeres túra, amely az ország középső és északi részén haladt, de többnyire síkon. Nagymarosról indultunk és a Mátra és Bükk párosa között lavíroztunk az első 150 kilométeren. Az elején egyedül mentem, reggel még majdnem fáztam a ködös, párás Cserhátban. Hollókőtől már jött a forróság, majd Recsk környékén értem el a már ismerős Egerbe vezető utat.

Egertől Tibivel (Bakonyban ő volt a leggyorsabb) Tiszafüredig, majd Patrikkal végig együtt mentünk. Elég jó tempóval, konkrétan 27-es átlag körül, amit tartottunk Kecskemétig. Napon 45 fok és nem azért mert megsütötte a Garmint a napocska. Pusztulat hőség fogadott minket a Hortobágyon. 20 kilométerrel előtte betértünk egy csárdába ahol a tulaj vérbeli vendéglátós révén megsajnált minket. Nagyon nagy dumás volt a fickó :) Hortobágyon benyomtunk még egy pizzát, majd Tiszafüreden visszafelé a Shellnél kipihentünk magunkat.

A Tisza-tó gátján szép tempóban 27-28-al tempóztunk immáron sokadjára pofaszélben, majd Pélynél ért minket a napnyugta. 30 km/h felett suhantunk a szürkületben majd a sötétben. Baromi jól nyomtuk váltott vezetéssel, de Patriknak a térde szétment, nekem pedig a seggem kezdett el fájni mivel napközben locsolgattam magam, így durva bőrirritációm keletkezett. 1:05-ra értünk Kecsemétre a Matthias Pizzériás csekkpointra.

Patrikot tésztapartyra invitáltam, majd hajnali 2-kor bőséges vacsora után a konyhaasztal mellett úgy döntöttünk reggel meglátjuk mi lesz. Reggel 8-kor folytattuk. A beígért 20-as DK-i szél helyett 20-30-as Ény-i pofaszél fogadott minket a maradék 180 kilométerre. Hát jobb lett volna tényleg éjszaka folytatni. A 180-ból 150 kilométert vezettem kettőnk közül, ezért nagyon vártam már végét. Főleg, hogy a nap vasárnap is kegyetlenül tűzött. Taktikánk a 35 fokban az egy órát tekerünk 10 percet pihizünk volt, majd 17:00 után kicsivel végre felkapaszkodtunk a célba Nagymaros mellett lévő erdei fogadóhoz és bruttó 37:00-val fejeztünk be a hőség miatt rendkívül nehéz, ám az elején rendkívül jól induló túrát. Gazdagabb lettem a locsolgatással kapcsolatban egy tapasztalattal és bő 612 kilométer élménnyel, no és persze Patrikkal azóta is tartjuk az online kapcsolatot.

Folytatás 2017-ben...