A kellemesen eltöltött szombat után (láblógatás a patakban, piknik) a hét utolsó napjára maradt a túra legnehezebb szakasza. Három hágó jutott erre a napra, elsőként a Col de Larche majd a Colle delle Lombarda végül, de nem utolsó sorban a Cima del la Bonette a maga 2802 méterével. Amikor ezt a szakaszt terveztem a számítógépen egy dolgot tartottam szem előtt, hogy a Lombarda-hágót és a Bonette párosát a szebbik feléről, azaz utóbbit délről, az előbbit pedig Olaszország irányából szeretném megmászni. Amikor a tervező program kidobta az adatokat, hogy ezen a napon 160 kilométer és 4200 méter szintemelkedés vár rám, akkor egy picit megkérdőjeleztem, hogy épelméjű vagyok-e?

A hosszú táv, de elsősorban a nagy szint leküzdése miatt "korán" indultam, már 8 óra előtt tapostam a pedálokat az Ubaye-völgyben folyásiránnyal felfelé. Rohadt hideg volt, mindössze 9 fokot mutatott a GPS. Mivel hőséget jósoltak a mai napra, csak a szélkabátomat vittem magammal, de nem akartam emelkedőnek felfelé felvenni beizzadás végett, inkább vállaltam a didergést. Rövid snitt erejéig megálltam a patak felet átívelő hídon, ahová odasütött a napocska. Hú, az nagyon jól esett, kirázott a hideg miközben mögöttem a sziklafalba vájt Fort Tournoux erődítmény rendszert szemrevételeztem. Otthon olvastam egy s mást az erődről, kérdeztük a kempinges fickót, hogy lehet oda felmenni, de sajnos elkeserített minket, hogy már 3 éve lezárták, mert balesetveszélyes. Már csak a történelme miatt megért volna egy gyalogtúrát, a fasza kilátásról nem is beszélve.

A kis pihit követően újra a fák árnyékában tekertem, elkerülvén a fázást inkább keményebb áttételre váltottam és diktáltam egy kis tempót. Mire a Larche és a Vars-hágó kereszteződéséhez értem pont bemelegedtem. Jobbra tartva megláttam a tiltó táblák erdejét. Többek között ki volt rakva, hogy bringával behajtani tilos. Ezzel tisztában voltam, mikor terveztem a kört. A miértje pedig az, hogy sziklaomlás veszélye és az út keskenysége miatt nem tudják garantálni a kétkerekűek biztonságát, hogy a motorizált járművek egy-egy vészhelyzet esetén ki tudják őket kerülni, ezért egyszerűen így oldották meg. Utólag belegondolva a szakasz során ennél jóval nagyobb veszélynek voltam kitéve, de ez egy későbbi történet.

Mivel magam előtt már az emelkedő első két kilométerén láttam vagy 10-15 cangást egyáltalán nem zavartattam magam, hogy tilosban járok. Hittem benne, hogy a franciák pont nem azzal foglalkoznának majd, hogy minden egyes bringást megbüntetnek. Nem is lett belőle probléma, sőt, tanúsítani tudom, hogy az út egyáltalán n
em veszélyes és még csak keskenynek sem mondható. Látszik, hogy kis hazánk útjaihoz vagyok szocializálódva, mert semmi félelemérzetem nem volt a kaptató során, a motorizált tömeg pedig tökéletesen nyugat-európai stílusban közlekedett.

Apropó kaptató. Majdnem 2000 méterig kell felmenni a nyeregig, de nagyon koca véleményem szerint. Négy-öt százalék között van az átlag meredekség. Eltekintve egy 2-300 méteres szakaszt, ahol a max. majdnem elérte a 9%-ot, szinte végig nagyon kellemes, bemelegítő emelkedőnek szántam a következő kettő előtt. Hasonló érzés kavargott bennem, mint amikor az Echellere igyekeztem. Igaz ezen a hágón, mivel ez a két ország között a második legalacsonyabb alpesi tranzit átjáró eléggé nagy volt a trafik. Hétvége révén csak úgy tobzódtam a motorosok, de autósból sem volt hiány, viszont rengetegen azért jöttek fel, hogy a nyeregből a környező ormokra induljanak gyalogtúrázni. Mentem volna én is szívesen, de még hosszú nap állt előttem.

Elég nagy volt a zaj, ami nem igazán jött be és a táj sem nyújtott akkora maradandó élményt, de úgy voltam vele, hogy a másik két szépséghez le kell tudnom a kötelezőt. Talán ezt a mászást számíthatom utólag a túra legkevésbé impozáns kaptatójának, de mondom ebben nagy szerepet játszott a hatalmas vasárnapi forgalom. Még egy okot azért megemlítenék, ami Alpok léptékkel nagyon zavaró, hogy a tetőn nem volt semmiféle jelzés, egy tábla tengerszint feletti magassággal. Csalódottan vettem tudomást e tényről, éppen ezért egy rövid körpanorámát követően felvettem a széldzsekim és megkezdtem az ereszkedésem Vinadio/Pratolungo felé. Oda, ahol kezdődik a Lombarda északi oldalának mászása.

Menet közben a gurulás elején szemügyre vettem már a napfényes Itáliában a tájba beleillő tengerszemet. Még a motorosok is megálltak fényképezni, mielőtt adtak neki egy kövéret a lefelé vezető kanyargós útszakaszon. Cirka 30 kilométer süllyedés kellett, hogy leérjek a parányi olasz településhez, de meglepetésemre ez a lejtés elég nagy küzdelemmel járt. Óriási, 40-50 km/h-s pofaszelet zúdított felém a völgy. Hiába lejtett valahol 1-3% között, 25-el alig tudtam tekerni. Egy alagút előtt meguntam a dolgot és inkább megebédeltem a nálam lévő sós mogyoró, csoki, banán, müzliszelet kombinációjából. Szerencsére tök jó kiszögellésen parkoltam le a bringával, így szemügyre vehettem, ahogy Stura folyó brutális szurdokot vájt magának a sziklában, lent a mélyben pedig hatalmas robajjal zúg lefelé a Cuneo irányába.

Tele gyomorral folytattam az utam, így valahogy kevésbé zavart a borzalmas erősségű és forró szél. Kisvártatva már a tábla már jelezte, hogy a Lombarda felé jobbra kell kanyarodni.
Egészen 900 méterig ereszkedtem a völgyben, de volt vagy 35 fok fél dél környékén. A Lombarda első szerpentin együttese lombos fák árnyéka között kanyargott. Bal kézre szembe jött egy frissítési pont, amelyet kihasználtam. Itt találkoztam egy cingár olasz palival, aki valamit kérdezett tőlem, de mivel nem értettük meg egymást, tovább állt. Kicsit hasonló fazon volt, mint Cobranco túratársa Vizus (bár nem ismerem csak videóról). Főleg amiatt, mert a csomagtartójára keresztbe neki is egy sporttáska volt felpókozva. Ő tehát csomaggal ment, én meg üresen, ehhez képest már csak a tetőn láttam viszont, bár mentségemre szóljon, hogy a dög meleg és a brutális forgalom miatt ahol lehetett kiálltam. No meg fotózni, filmezni is volt mit. Arról nem beszélve, hogy miután felfrissítettem magam a szemüvegemet ott hagytam a kútnál, ezért beiktattam plusz 1 kilométert. Szerencsére a napszemcsi meglett és amikor ismét odaértem ahhoz a ponthoz, ahol megfordultam letört egy hatalmas ág ami pont mellettem landolt. A dög meleg miatt éppen akkor nem viseltem sisakot, de ez volt az a momentum amikor elgondolkoztam rajta, hogy lehet nem ártana felvenni [...]

Mákomra pont nem trafált telibe, de cserébe nagyobb lett a forgalom, mint a Larchon. Egymást érték az autók motorok le és felfelé. Ráadásul ez az út jóval keskenyebb, két kocsi csak úgy fér el egymás mellett, hogy kölcsönösen lehúzódnak, különben a visszapillantójuk koccolna.
Ahogy szokás mondani volt itt minden, mint a búcsúban. Majdnem leszorítottak a szakadékba, szemből érkező biciklist egy türelmetlen sofőr majdnem telibeverte, olasz anyázás, szerpentin kanyarokban dúgó és még sorolhatnám. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a 9-11%-on nem igazán könnyű irányítani a biciklit ráadásul tűző napon 35-40 fok között alakult a hőmérséklet, akkor elhiszitek, hogy tele volt a puttonyom finoman fogalmazva :)

Ezzel együtt azért maga a hágó szépsége magával ragadott. Hangulatos, ahogyan a patak zúg mellettem, szép virágok nyílnak a partján én meg már arról álmodoztam, hogy egy-egy jakuzzi jellegű mélyedésbe vetem magam hűsölés gyanánt. Ez ugyan elmaradt, de egyre magasabb kapaszkodva és hála a fenyőerdőnek néhol azért a hatalmas hőség ezáltal enyhülni tudott. Nagyon bejöttek a visszafordító kanyarok, többségükben a meredekség simán elérte a 13%-ot, de nekem ezek a kedvenceim közé tartoznak, így kiállva picit a nyeregből vidáman léptem át a 1800 méteres tengerszint feletti magasságot. Szemben velem egy szinten már a Szent Anna kolostort figyeltem a fák közül, konstatálva, hogy az autók nagy többsége oda tartott, mert a nap fénye megcsillant a szélvédőkön.

Elértem a kereszteződést, ahol balra fordítottam a kormányt és sajnos már csak hat kilométer maradt a Lombarda tetejéig. Az elején még árnyékos erdős részen, majd később nagyon szép zöldes hegyoldal mellett haladtam. Hatalmas sziklák szabdalták fel a hegyoldalt és mivel az idő a meleg mellett gyönyörű kék égbolttal ajándékozott meg a környező hegyeket alaposan szemügyre vettem. Ezen a ponton találkoztam egy kedves olasz sráccal - Andreaval - akivel együtt tettük meg a maradék kilométereket, közben jót dumáltunk. Röpke 20 perc alatt szó esett a kémiai érdeklődésétől, a drága olasz üzemanyag árakon keresztül egészen Magyarországig. Mintha régi cimborák lettünk volna úgy elcsevegtünk egymással angolul. Bár ezen nem lepődöm meg, mert aki kerékpározik az rossz ember nem lehet és szeretünk dumálni akár menet közben. Az, hogy miről az másodlagos. De olyan témák kerülnek ilyenkor elő, ami lehet máskor soha.
A pofázással úgy elmúlattuk az időt, hogy totál elfelejtettem kamerázni, pedig lett volna mit, mert a végső útszakasz elég ütős. Akárcsak a francia részé. Bár annak inkább tényleg csak a legfelső pár kilométere tetszett, az Isola 2000 feletti.

Készíttettünk közös fotót egy másik olasz sráccal. Fent elég sokan bámészkodtak, motorosok, autósok, cangások vegyesen. A hágó tábla úgy tele volt ragasztva matricával, hogy alig lehetett kiolvasni a nevet és a 2350 méteres tengerszint feletti magasságot. Andreaval megebédeltünk, így délután fél 2-kor. Felajánlott valami rák féleséget, de illedelmesen megköszönve inkább nemet mondtam miközben nyúltam be a táskámba a banánomért. Kicsit összelapult szegényke, de legalább jót röhögtünk. Benyomtam még egy csúcscsokit és egy müzlit, hagy emésszen gurulás közben a gyomor, kell még az erő a Bonettere - gondoltam magamban. Bámészkodás közben meglestem a katonai építményeket, bunkereket, amellyel tele volt a környék, hirdetvén a II. vh. emlékét.

Fél óra pihenés, fotózást követően az utamat tovább folytattam immáron újra francia földön. Célpontom Isola települése kb. 900 méteren fekszik, itt ér véget a gurulásom, amely ugyanolyan hosszú, mint az olasz, húsz kilométer.
A francia rész sem volt kevésbé kacskaringós, de az út szélesebb és sok helyen teljesen újraaszfaltozott. A felső negyede nagyon tetszetős, ahogyan azt már említettem, de az erdős galériás-alagutas szakasz sem éppen csúnya. Egyedül a gurulás utolsó negyede nem jött be, amely során vagy 5-6 szinte tök ugyanúgy kinéző kanyarkombinációt kellett megtenni betonfalak között, majd hirtelen leértem a településre, ahol a hőmérsékletet jelző tábla délután két órakor 38 fokot mutatott, árnyékban. Mi tagadás igaza lehetett, mert úgy éreztem magam, mint hajnalban a zsemlék a kemencében sülés közben. Nem véletlen, hogy az első utamba eső nyilvános wc-ben hűtő fürdőt vételeztem és kicseréltem a kulacsokban a vizet. Még pár elcsattintott kép a patakról a virágokkal és a környező hegyekről majd nekivágtam a nap utolsó lankás hosszú kaptatójának. 900 méterről egészen 2802 méterig kellett felkapaszkodnom, ami kimondva ott a helyszínen is elég mellbevágónak tűnt. Pláne úgy, hogy eddig megtettem már majdnem 80 kilométert és még csak alig mentem több szintet 2000 méternél.

Rátértem a barátságos kerékpárútra, amelynek burkolata zöld színben pompázott és a végpontokon nem kis meglepetésemre pont olyan akadályok voltak leszúrva, mint a Budapestről megismert Demszky-karók. Két dolgot viszont hiányoltam a nagyon lankás emelkedési szöggel rendelkező útszakasz során a hőségben. Árnyékot és lejáratot a Tinée patakhoz. Lassan elhagytam az aktuális 1000m-es magasságot, amikor először feltettem magamnak költőien a kérdést, hogy ki volt az a hülye, aki ezt a kört megtervezte?
Utam többnyire pont úgy vezetett, hogy balról tűzött a nap, jobbomon meg a betonfal, vagy éppen a hegyoldal okádta vissza a hőséget. Már majdnem megzakkantam, amikor a balomon egy hidat pillantottam meg. Sikeresen megszemléztem hol tudnék lemenni a patakba egyet megmártózni. Egy fűzfa jellegű fa tövében fél órát hűsöltem a jéghideg vízben, miközben a magammal hozott 3 dekás kólát betettem egy szikla alá. Mielőtt elindultam felhörpintettem, hogy a koffein és cukorszintem visszatérjen a régi kerékvágásba. Lábamat a zsibbadásig hűtve indultam el. Az út továbbra sem emelkedett számottevően. Gyenge matekos képességeimmel megáldva még így is ki tudtam számolni, hogy basszus az nem lesz jó, ha ennyire fogynak a kilométerek a szint meg alig, mert a vége nagy szoppantyú lesz. Persze erre felkészültem szint diagramilag, de ott a helyszínen egész más szembesülni a valósággal a brutál hőséget meg előre nem lehet kalkulálni. Éppen ezért pár szitokszó elhagyta a számat. A kerékpárutat elvezették a Tinée mellé még egyszer, ahol kipróbáltam egy függőhíd kilengését. A túloldalon meg egy idős pár szemlélt, mikor hagyom már abba, mert ők át szeretnének jönni. Lesütött fejjel cangára pattantam és haladtam St. Étienne irányába.

A város kicsivel kevesebb, mint félúton van Isola és a csúcs között, de csak 1150m-en fekszik tehát még mindig hátra volt, majdnem 1700 méter szint. Ez azért 24 km alatt elég "szarul" hangzott ebben az időjárási közegben. A városban cseréltem ismét vizet a kulacsokban, mondanom sem kell, hogy nem ice-tea feelinget öltött. Kétszáz méter szinttel később jutottam el a félúthoz, ahol kettéágazott az út. Jobbra a Bonette, balra a Moutiers-hágóba vezet az út. A szomszédos hágó közvetlen a Cima de la Bonette alatt helyezkedik el, 2400m felett. Fentről rá is lehet látni, ráadásul van egy köves, murvás út, amely becsatlakozik a Bonette északi útjába.
Innentől kezdve lett igazán meredek az út. A legkisebb átlagok alig mentek 7% alá, de a táj kinézete ezzel egyenesen arányban lett sokkal szebb. Kicsit kietlen, szürkés, barnás, zöldes színek váltogatták egymást, olyan tipikus Francia Alpok táj érzete fogott el. A fákon láttam, hogy sok csapadék mostanában erre nem eshetett, mert a lombkoronájuk erősen hajazott a sötétbarnára az örökzöld helyett.

 A vicces nevű Le Pra helyiségben álltam meg utoljára vízcsere szükséglete végett, de még innen is több, mint 1000 méter szint várt rám a csúcsig, ám a hőmérséklet már egyre elviselhetőbbé vált. Szemből utam során szinte alig jöttek bringások, egy csoport országutissal találkoztam, de az én irányomba senkivel. Ezen nem csodálkoztam, hiszen ki az, aki délután ilyen hőségben egyedül csak a Bonettenek nekivágna.
Bousieyas települése előtt a hegyoldalban, ahol a patakot vezetik le hegyoldalon volt egy beugró rés. Pont annyi, hogy állva fekvőtámaszt imitálva két oldalt megkapaszkodva és a fejemet előre lógatva megmártózzam a jéghideg vízben. Az agyam egész nap forrt, jól esett némi hűsölés, de a víz olyan kegyetlen hideg lehetett és oly erősen zúgott le a mélybe, hogy mikor hátralöktem magam, hogy ennyi elég volt, hirtelen beleszédültem. Elment mellettem néhány kocsi, szerintem kicsit se néztek hülyének, de ez érdekelt a legkevésbé. A hűsölés után kicsit falatoztam, kellett az energia a további méterekhez, ráadásul már éreztem a hangulatomon, hogy kicsit elfásultam, annak ellenére, hogy rettentően élveztem a tekerést e csodás tájon, de a fáradtság kijött rajtam. Az ilyen intermezzók arra is jók, hogy kizökkentsék az embert a monoton tekerésből.

Az imént emlegetett település felett megpillantottam a távolból a hegycsúcson lévő Fourches erődöt. Az elkövetkezendő kilométerek alatt, aki akart, az onnan jól szemügyre vehetett, de éles helyzetben már rég alulról szagoltam volna az ibolyát. Az út nagyon elcsendesedett, alig pár autó mászkált a hágóúton, mégis hátulról jött egy Citroenes lehúzta a J1-nél az ablakot és beállva mellém tempóban, kikiabált hogy "Allez, Allez!". Mindezt csak azért, mert a mai napra felhúztam a frissen vásárolt Bonettes mezem, és láttam, hogy saját magára mutogatva ő is pontosan ugyanolyan öltözékben vezetett.

Nagyon jól esett a biztatás, ez a hozzáállás a helyiektől. Ettől és a 2000m-en elköltött utolsó energiabeviteltől szárnyra kaptam és végleg búcsút mondtam a mai napra a fásultság okozta gondolatoknak és 100%-ban kiélveztem a maradék utat. A kajára azért figyelnem kellett, mert már csak a csúcscsoki lapult a mezem hátsó zsebében, itt eléhezni pedig egyenlő a véggel. Pedig nem akármilyen mennyiségű kaját vittem magammal, így üres biciklivel, de ezt most inkább nem részletezném, mert már a Lombarda során tettem róla említést. Még a szellemfalu előtt hatalmas motorzúgásra lettem figyelmes, majd arra, hogy szemből ezerrel elzúg egy Lambo, Porsche, Ferrari trió. Én kérek elnézést! A motorok zúgásánál már csak a gumik csikorgása hallatszott hangosabban a kanyarok bevétele során. Őrültek!

Majd következett a már említett szellemfalu, ahol korábban francia katonák állomásoztak kaszárnyákban ebben a magasságban, mostoha körülmények között. Sajnos a helyet az enyészetnek adták át, ezért az állaga évről évre drasztikusan romlik. A napot ezen a szakaszon eltakarta a hegyoldal, a balomon meg látom, hogy már magasabban vagyok, mint az emlegetett erődítmény. És micsoda kilátás párosult ehhez a részhez, hiszen vagy 1000 szintet belátva tárult elém a látkép azok a részek ahol még órákkal korábban jártam.

Innen látszik micsoda gigantikus méretű és hosszúságú hágóról beszélünk, mert még mindig hátra volt, több mint 400 méter szintemelkedés és ebből a pontból beláttam az elmúlt két óra tevékenységét a saját szemszögemből tekintve.
Az emlékmű után sokat kameráztam, nyugodtan kimentem az út másik szélére a szembe sávba, mert már nem jártak autók. Alaposan kiélveztem Európa "legmagasabb hágóútját". Az esti fények még egy lapáttal rátettek és konstatáltam, hogy basszus, most aztán tényleg olyan magasan járok bringával, hogy simán ellátok a környező hegyek felett. El, a messzi távolba ebben a páramentes időben. Ez leírhatatlan érzés.

Néhány balos-jobbos kanyarkombinációt követően az út szélét jelző cölöpök között megpillantottam a Col de la Bonette átjáró szerű pontját 2700 méteren és a mellette lévő meddőhányó jellegű hegycsúcsot és a kilátópontot 2860 méteren. Távolból az egyik bunkert autónak néztem, hiszen úgy megcsillant rajta a nap fénye, mintha egy szélvédő lett volna. Érdekes, hogy az utolsó pár kilométert már nem egész kilométerenként jelezték a táblák, hanem 5,5 - 4,5 és így tovább. A franciákra persze jellemző, hogy egész utamat végigkísértek az információs táblák. Imádom őket! No nem csak a táblákat, hanem az egész felfogást, ahogyan a kerékpározáshoz viszonyulnak. Etalon!

Elérkeztem a nyeregbe, benéztem jobbra és szembe vakított a nap, ahogy az átjáróban átkukkantottam a túloldalra, de még hátra volt a mai nap legnehezebb kilométere. Stílszerűen az utolsó a legnehezebb. A Cima del la Bonettere, a nyakörv szerű útra két irányból, balról illetve jobbról is fel lehet tekerni, nincs egyirányúvá téve. A bal oldalit választottam, de csak azért, mert a jobb oldalin annyira lapos szögben, vörösen sütött már a nap, hogy a kamera nem tudom mit adott volna belőle vissza. Kézi kamerával már nem mertem bevállalni az utolsó meredek részt, hiszen ekkor már 135 kilométer alatt a lábaimban volt 4100 méter szintemelkedés. Ezért az akció kamera széles látószögére bíztam a 12-13-14%-os utolsó kilométer felvételét.
Hatalmas megkönnyebbülés, ááá dehogy, inkább felemelő euforikus érzés fogott el felérvén a csúcsra. Ha nem lett volna ott két kocsi és pár ember biz Isten üvöltöttem volna egy kellemeset, de így ezt inkább megtartottam magamnak. Kb. 3/4 8-ra értem fel, és mondom, szinte alig volt itt valaki. A sziklára tett emlékmű közelében senki nem tartózkodott, gondolom mindannyian felmentek a kilátóba a hegy tetejére, de szerencsére a táblával szemben van egy fa kereszt jellegű tákolmány beleütve egy szöggel. Még rá is van írva, hogy "Photo" LOL. Beigazítottam az okos telefonomat, 10 másodperces rögzítésre állítottam, és lefutottam pár sprintet a teló és a tábla között mire pár értelmes szelfit készítettem magamról és a bringáról. Jó móka volt :) Már csak ezért is jobb, ha többen túrázunk.

A parádés esti fények közepette videóztam fent a csúcson, elfogyasztottam az utolsó csokimat, amit igazán kiérdemeltem. Elkápráztatott a hágó szépsége és fantasztikus mérete. Ugyan még nem a nap végén, de lényegi részét letudva annak konstatáltam, hogy ez a pár pillanat megért minden egyes verejtékcseppet.
A lemenő nap fényében 1/2 9 körül mégis rászántam magam a gurulásra, mert ugyan még hátravolt 23 kilométer, de azért kezdett hűvös lenni. Útközben lefelé az állam majdnem leesett a lemenő nap fényében tündöklő hegyoldalak látványától. Még megálltam a Restefond kaszárnyánál a túloldalon néhány fotó erejéig, de sajnos pont olyan szögben sütött már a nap, hogy nem tudtam jó képeket készíteni az ellenfényben.

Gurulásom során még egy mormit majdnem sikerült 40-nél telibe kapni. A kettőnk élete kb. 10 centin múlt, egy rövid baszki azért kicsúszott a számon, belegondolva elég forró szitu lehetett volna belőle, így, hogy már a madár se járt ilyen időtájban a hegyen. Illetve ez nem igaz, mert lentebb a tónál láttam, hogy a tiszta égboltot éppen órási teleobjektívekkel és távcsövekkel figyelik. Tábortűz mellett készültek, hogy az éjszakában megfigyeljék a csillagokat. Hmmm, belegondolva ennek is hatalmas feelingje lehet az éj leple alatt egy ilyen monumentális közegben az állatvilág érdekes hangjai között csillagokat figyelni. Menet közben még hallottam, ahogyan csörög a telefonom. Gondolataimban eszembe jutott, hogy nem ártott volna néha smst küldeni a túracimbiknek, hogy mi van velem, de az egész napos élmény annyira magával ragadott, hogy erről megfeledkeztem. Megállni már nem akartam, mert 20 perccel később, kicsivel 1/4 10 előtt már a kempingben pacsiztunk.
Az esti készülődés és vacsorázás közepette meséltük el egymásnak az élményeiket. A duó beszámolójából így nem csak a gurulás, hanem a kaptató során is megismerkedhettem a Bonette déli oldalával, illetve az ott található bunker rendszer aktuális állapotáról, hiszen, ha Móniról és Tomiról van szó, akkor ők nem csak tekernek, hanem mindenhova benéznek, ahova egy emberi test befér.