Az előző bejegyzésben már beharangozott látványosságokból azt hiszem e csütörtöki napot kimaxoltuk.
A kempinges fizetés ugyan kicsit nehezen ment, mert 500€-s címletből nem tudtak visszaadni (ezen nem is csodálkoztam) de a tulaj nőci mesélte, hogy a postán felváltják.
Felváltás helyett képeslap vásárlásba torkollott a biznisz, majd sikerült a két napi összeget is otthagyni a szálláson. Időben ezzel a manőverrel kicsit megcsúsztunk, így igyekeznünk kellett, ha teljesíteni akarjuk a mára tervezett autós programot, néznivalókkal.

Így utólag látom, hogy egy hónap is kevés lenne még egy ilyen kisebb tájegységet alaposan szemügyre venni, mint Provance, de azért mi megpróbáltuk a Var-folyó mentét egy napba belesűríteni.
A tavat Rougon, Castellane irányába hagytuk el. Rövid ideig követtük azt az útvonalat, ahol a Tour a 17. szakasz során elhaladt. Hat nappal a profi kerekesek érkezése előtt jártunk erre, de már ekkor jó előre táblák erdeje jelezte az autósoknak mikor, hol kell útlezárásra számítani. Természetesen ez senkit nem érint ilyenkor kellemetlenül, tudjuk, hogy Franciaország a kerékpározás bölcsője.
Saint Julien du Veronnál csaptunk egy ebédet, mert már fél 1-re járt. Akartunk keresni egy jó kilátással bíró padon, asztallal, de kb. az egyetlen amit láttunk hosszú idő alatt az pont foglalt volt. Ezért leültünk a kikötővel szemben, valami sütöde mellé és egyáltalán nem zavartatva olyan svéd asztalt rittyentettünk a hűtőtáskából, hogy az csak na! Volt étvágyunk, benyomtam azt a nem kis méretű szendvicset, ami a kép alján látható (kb. 40 centi hosszú)

Hozzáteszem, hogy itthon mérlegre állva vettem észre, hogy négy kilót fogytam a bő két hét alatt. Nekem fel sem tűnt, pedig termeltünk rendesen.
Ebédet követően belecsaptunk a lecsóba, következett a Var folyó völgye.
Móni meglátott a kocsiból egy marha jól kinéző hidat. Úgy tűnt, mintha a római korból maradt volna itt a patak felett. Lehet, hogy a felvételen nem látszik, de meredekebb volt, mint bármelyik hágó, amelyen jártunk a két hét során.

A gyors híd szemrevételezést követően begurultunk Entrevaux városába. Csak közelről lehetett látni a település feletti középkori városrészt és a felette tornyosuló erődítményt, mert hátulról közelítettük meg és a sziklák kitakarták. Kerestünk egy parkolóhelyet, majd fényképezőt és folyadékot magunkhoz véve bevetettük magunkat a falak közé.

Szűk sikátorok, hatalmas síkosra kopott kőlapok borították a belső részt. Belül ugyanúgy laktak, mint a város többi részén, de az egésznek meghagyták a középkori feelingjét nagy vaskapukkal, vastag erődítmény falakkal, bástyákkal, szűk lőrésekkel a falakon.

Az egyik ilyen résen keresztül láttuk, hogy két oktató nyári táboron van fiatal srácokkal, akik a Var-folyó vad sodrásában próbálnak rajta maradni a traktorgumi nagyságú felfújható matracon. Közben pedig számtalan ügyességi szakaszon kellett végigmenniük feladatokat teljesítve. A két srác alaposan megdolgozott a pénzéért, mert az erős sodrásban a pöttöm legényeket és lánykákat csak úgy dobálta a víz olykor a vár falának, olykor pedig a szikláknak. Másztak falat kötélen, szóval ez az egész egy előre kialakított terep/akadály pálya mentén zajlott és egész nap ezt csinálhatták, csorogva lefelé a folyón. Marha nagy buli lehetett, irigykedtem rájuk!

Jó darabig császkáltunk a várfalon belül, majd kívül. Megnéztük a vízimalmot, a sziklába vájt vasúti alagutat és a többi régmúltban épült lakóépítményt. Hangulatos város ez az Entrevaux - nyugtáztuk mindhárman.
Öt óra magasságában tova indultunk a Cians-szurdok irányába, mert a helyiek úgy tartják, hogy a szurdokban vagy délben vagy este 6 órakor van a legjobb fényviszony napsütés szempontjából. Szinte percre pontosan érkeztünk az először fehér majd vörös kőzetű szurdokba, amely összesen 18-20 kilométer hosszan nyúlik el a Var folyótól északra Beuil városáig. Sok jelzőt leírhatnék magáról a szurdokról, de inkább nem teszem, helyette beszéljenek a képek. Annyit el kell róla azonban mondani, hogy a közúti forgalom alagutakban halad (lakókocsik ki vannak tiltva) A régi országutat, ezeket a kiszögelléseket hagyták meg sétáló útszakasznak, ám sajnos némelyik elég ramaty állapotban van, a kőzet eléggé mállik és oda kell figyelni a lepotyogó darabokra. Sajnos hiába a franciák igyekezete, akik acélsodronnyal próbálják megerősíteni a laza szerkezetű falakat az idő nem nekik dolgozik. Örökre sajnos nem fog megmaradni ez a páratlan természeti látványosság.
A Cians-szurdok szomszédságában, nyugatra egy másik hasonló szépségű szurdok is található, ez a Daluis-szurdok. Lett volna még mit megnézni tehát.
No, de íme néhány fotó ízelítőül a Cians-szurdokból.

Ha jól emlékszem a régi országútból meghagyott részekből öt létezik. Mindegyiken oda-vissza végiggyalogoltunk, kivéve az utolsót, ahol egy pucér néni éppen ott sütette magát az aszfalt közepén.
Nem szerettük volna megzavarni nagy magányában :)

Így negyed nyolc tájában útnak indultunk Olaszország, Demonte városa felé. Menet közben megcsodáltuk Couillole hágó szépségét és Roubion városát. Gyönyörű vidék, egy bökkenő volt vele, hogy nem két keréken tettük meg a távot. Ugyanolyan vörös sziklafalak között kacskaringóztunk lefelé a meredeken egészen Saint-Sauveur-sur-Tinée falucskáig, mint a Cians-szurdokban. Itt északra fordultunk. Ez már ismerős terepnek hatott számomra, hiszen szűk egy hete pont a Tinée völgyében tekertem északra a La Bonettre. Meglátszódott rajtam a lelkesedés a hátsó ülésen, hiszen be nem állt a pofám, meséltem amikor én itt meg ott éppen hogyan és mit láttam, csináltam.
Szerettünk volna a kocsiba tankolni még Franciaországban, egyrészt, mert olcsóbb a diesel másrészt mert nem volt túl sok a tankban. Harmadrészt, mert még át kellett verekedni magunkat az agyig pakolt autóval a 2350 m magas Lombarda hágó francia oldalán. 
Csak automata kutat találtunk, ami speckó kártyával működött, készpénzest nem. Így kevés naftával voltunk kénytelenek nekifutni a 20 kilométeres emelkedőnek abban a reményben, hogyha a hágó tetejéig el is fogy, onnan már csak levitorlázunk :)
Móni kicsit szívbajos lett, amikor a kijelzőn a hátra lévő kilométereknél már csak 40-et mutatott a digitális kijelző. A Peugeot felfelé kissé éhesnek bizonyult.

Őszintén szólva így a kocsiból felfelé araszolva sem tűnt túl látványosnak a Lombarda hágó alsó része, ugyanerre a megállapításra jutottam múlt vasárnap, amikor fordított irányba hasítottam lefelé, de azért Isola 2000 környékén szépségileg ott van a szeren a francia oldal.
A tetőn természetesen még megálltunk egy gyors körbetekintés erejéig majd legurultunk Demonteba. Megállapításomat, hogy az olasz oldal szebb, hangos úúú, assztaaa, de jóó és ehhez hasonló kifejezések erősítették meg. No ugye mondom, és akkor holnap ide jövünk, nemde?
Demontéban megtaláltuk tankolás után a kempinget. Erika a tulajdonos hölgy erősen törte az englisht, de megértettük egymást. Egyébként hihetetlen kedvességgel fogadtak a kempinget csak a jausiersi szinten tudom emlegetni. Ide is biztosan vissza fogok még térni, rá merném tenni a nyakamat.