A keddi nap ott folytatódott, ahol a hétfői véget ért.
Szokásos pazar reggeli idő, napsütés. Tegnap megspóroltam az Agnel kihagyásával némi energiát, ezért fáradságot egyáltalán nem érezvén a mobil ébresztőjét nyugodtan tekertem 7 órára. Hiába jelzett előre tegnap este a Yahoo 40-50% esélyű thunderstormot, reggelre annak már hűlt helye volt, a vihart mindösszesen néhány arra kószáló felhőfoszlány képviselte.

A rutin után okulva a tegnap tanultakból "jó korán" 8 óra körül vágtam neki az előző nap programjában szerepelt. Agnel hágó 2744 méteres magasságának, amely egy tranzit emelkedő Franciaország és Olaszország között. A harmadik legmagasabban fekvő aszfaltos hágóút az Alpokban, nem sokkal fekszik alacsonyabban, mint a közkedvelt Stelvio.

A program áttervezésével, azzal, hogy az Agnel a mai napra jutott sajnos le kellett mondani az előzetesben általam összeírt két emelkedőről a Granonról és a Gondranról, amely Briancon közelében található. Persze a terv azért terv, hogy ha bármi ilyen eset, mint most a hőség közbeszól, akkor legyen min változtatni és ne ragaszkodjunk hozzá foggal körömmel. Fájó szívvel ugyan, de ezúttal ez a két kaptató lett az áldozat. Pedig micsoda mesés képeket láttam róluk...

Szóval ott tartottam, hogy 8 körül indultam. A tegnaphoz képest volt 2,5 óra fórom és ezt azért terveztem így, mert hegyet nem akartam ismét olyan pokolban megmászni, mint tegnap az Izoardot. Ráadásul tudtam, hogy az emelkedő első része még árnyékos helyen halad, úgy, hogy a nap még éppen nem fog odasütni. Igazam is lett. Az első 16 kilométer ugyanazon a Guil-szurdokon át vezetett. Ez a közös útvonala az Izoardnak és az Agnelnek, de ezúttal egyenesen folytattam az utam, nem kanyarodtam fel balra. Az első látnivaló, amit már a kereszteződésből látni lehet a Fort Queyras nevezetű erődítmény, amely uralja a látképet. A fura nevű Ville-Vielle nevezetű településen megálltam egy köztéri fullos WC szomszédságában, hogy egy jó szögből lekapjam az épületet. A faluban a sziklák miatt elég szűk az út, ezért jelzőlámpa irányította a váltakozó irányú forgalmat, én meg pont a közepén tanyáztam, így elindulásnál érdekes volt a szitu, főleg, hogy az út emelkedett.

Nemsokára egy szélesebb és forgalmasabb útszakaszra kerültem, de a tábla már jó előre jelezte, hogy az Agnel felé jobbra kell kanyarodni, át a Guil folyó felett egy hídon. Az egyenesen haladó út egyébként zsákutca minden irányba akkora hegyek övezik a határvidéket, hogy ott nincs keresztül átjárás járművel.
Az igazi hágómászás itt kezdődött meg. Szinte azonnal betámadtak az agresszív francia legyek érezvén, hogy kicsit megizzadtam. Néha-néha amikor hátra fordítottam a fejem, olyan légyglória alakult a fejem körül, hogy szinte elsötétült a kék ég. Emlékszem rá, hogy ez roppantul felbosszantott, mert e miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a kerekezést. Megpróbáltam nem rá figyelni, de amikor már az ember orrába, szájába és a szemüveg alá a szemébe repkednek, akkor ott már elhangzott hangosan egy-két durvább szitokszó.

Az emelkedő eleje számomra picit hasonló volt a tavaly megmászott Télégraphhoz. A meredekség full ugyanolyan 8% környéki kilométerek követték egymást, és az út bal oldalán erdősáv biztosította az árnyékot. Jobbról nemsokára felvillant egy balos kanyar után a Demoiselle Coiffée nevezetű bazalt képződmény. Érdekes volt látni, ahogyan kiemelkedett a szomszédos fenyők közül, hirdetvén az egykori talajréteg típusát, pusztulását.
Tovább siettem, mert már szinte martak a legyek majd arra lettem figyelmes, hogy az út jobb oldalán fűkaszával tartják karban az útpadkát. Picit kényelmetlenül hatott, ahogyan a gép mindent az útra fröcskölt, de pici volt forgalom, így nyugodtan beljebb húzódva konstatáltam, hogy Franciaországban még erre is van kapacitás.

Valahol 1800 méter környékén már a nap úgy sütött, hogy az egyre ritkuló fák sem adtak árnyákot, majd ahol az út szétágazik Saint-Véran felé ezúttal most balra fordítottam a kormányom, mert szép nagy betűkkel ki volt írva, hogy ITALIA. Az kellett nekem.
Egy bazi szűk városkába érkeztem meg, először azt hittem elnéztem a táblát, nem létezik, hogy egy ilyen sikátoros helyen visz fel az út az Agnelig, de mégis. Igaz kedd volt, de pezsgett az élet a falucskában. A piacolásnak ugyan lassan a vége felé járhattak, de még szépen sürögtek-forogtak a népek. Egy fickó meg a kukásautóval próbált manőverezni a kissé lazán megálló kocsik között. Egy ereszcsatorna útban volt, de megoldotta a csávó. Mindezt nyugodtan megcsodáltam, mert egy kút mellett falatoztam és éppen a kulacsokat készültem újratölteni. Nem egy Mo-on megszokott kék nyomós kút volt, hanem igényesen fából elkészített vízimalomra hajazó építmény, virágágyással. Itt futottam össze egy sráccal, akivel tegnap az Izoardon lefelé találkoztam Arvieuxben. Ismertetőjele az egyedi rózsaszín mez. Ezúttal felfelé tempózott, de úgy, hogy amikor nekem még hátravolt három kilométer ő már lefelé vágtázott. Megismertük egymást egy hangos bonjour erejéig.

A falui idillből pár pillanat alatt a "kietlen" vadonban éreztem magam, hiszen ez volt az utolsó települések egyike a hágóút során. A völgy itt eléggé kiszélesedett, fák már csak mutatóban voltak a Agnel patak partján. Véleményem szerint messze ez a legszebb része a francia oldalnak. A zöld hegyoldal, a ritka forgalom, a pazar minőségű lankás meredekségű aszfalt, a közeli patak zúgó hangja és a mormoták füttyének összessége által belopta a szívembe magát az Agnel hágó. Tartottam egy nem rövid pihenőt ezen a szakaszon, gyönyörködtem a kilátásban, kameráztam. Lélekben felkészültem a hágóút maradék részének meredekségére. Rövid fejszámolást tartottam. Nem vagyok jó matekos, de azt még én is kisütöttem, hogy ha hátravan nyolc kilométer és vertikálisan még 650-700 méter szintet kell megtegyek és a következő egy kilométer csak 4%-os lesz, akkor ott bizony lesz a végén fekete leves.
Ahogyan az általában lenni szokott a hágók végén mindig kicsit bedurvul a %-os mutató, ez az Agnelnél sem volt másként. Átlagban szórta a 9 és 10%-ot, ami azt jelentette, hogy a közben szerpentinbe váltó úton egyáltalán nem volt ritka a folyamatos kétjegyű érték.
Többször rövid pihenőket tartottam, hogy különböző magasságból oda és vissza megörökítsem a tájat, mert az emelkedéssel egyenes arányosan megnőtt a látnivaló.

A szikrázó napsütésben az egyik visszafordítóban mintha megláttam volna öt kilométer távolságból a nyerget. Könnyű volt a dolgom, mert a parkoló autók szélvédője tükörként továbbította a nap sugarait.
Ez kicsit belelkesített, nem mintha amúgy rossz lett volna a kedvem, de már láttam magam előtt a célt. Bal kéz felől feltűnt a Queyras Nemzeti Park egy másik érdekessége a Cukorsüveghegy. És tényleg olyan alakú volt, mint a riói, csak ennek a tetején nem áll szobor.
Jobbra balra tekergettem a fejem a kilátásban gyönyörködve egyszer csak azon kaptam magam, hogy hoppá már fent vagyok a tetőn. Eszembe jutott, hogy talán filmezni is kellene, ezért ezt a pillanatot megörökítettem kamerával.
A határra érve megpillantottam a fotóról már ismerős kőtáblát az ország jelzésekkel és a tengerszint feletti magassággal. Néhány motoros és autós tartózkodott csak a tetőn, akik élvezkedtek a napsütésben, nemsokára én is így tettem miközben falatoztam picit és lekameráztam az olasz oldalon felfelé igyekvő korosodó bicikliseket. Bezony ám. Kedd révén a ráérősebb idősebbek errefelé nem otthon a szék karfáját fogva nyomogatják a tévé távirányítóját, hanem nyeregbe pattannak és a 7. X környékén is feltekernek az Alpok 3. legmagasabb aszfaltos hágójára. Na ezért mondják, hogy nemzeti sport Olaszországban a kerékpár. Tényleg fiatal-idős, fiúk-lányok egyaránt űzik. Respekt!

A déli napsütés szinte már megszárította az izzadt mezemet és a kamerára is rögzítettem 10 perc felvételt, gondoltam itt az ideje a gurulásnak és azon morfondíroztam, hogy ebben a szép időben és a közel 30 fokban szükség lehet e a széldzsekire lefelé, aztán inkább a mellett döntöttem, hogy jó helyen van az ott a hátsó zsebben. Döntésem helyességét akkor nyugtáztam leginkább, amikor visszafelé gurulván lentebb megálltam kulacsot tölteni egyben pancsolni egy jót, mert ismét tombolt az afrikai meleg.

Fél óra múltán ismerősként üdvözöltem a Guil-szurdokot és azaz ötletem támadt egy rövid kajaszünetet követően, hogy az Agnel után időm, mint a tenger és így délután 14:00 táján még akár betámadhatnám Ceillac felé a La Bergerie du Bois Noir nevezetű zsákhágót a szép panoráma kedvéért. Nekiindultam, de a kezdeti lelkesedésem szarvát hamar letörte a pusztító 42 fokos hőség és a 13%-os meredekségű kaptató. Az első pár kilométert még legyűrtem, de aztán jobbnak láttam ha visszafordulok, mert így nem volt túl komfortos a mászás és akkor még finoman fogalmaztam.

Így a délután hátralévő részét ismét a Tour de France nézésének szenteltem miközben újratöltöttem az energiára szomjas készülékeket.
A szakasz megtekintése és némi hűsölés után elugrottam a már ismert Carrefourba, hogy valami finomat főzzek estére, de ha jól emlékszem valamiféle szendvicset állítottam össze, mert a pékségben megcsodált kenyérféleségek annyira csábítóan kacsintottak rám.
Kellett az energia, mert holnapra az egyik olyan tekerést terveztem be, amelyről már előre tudtam, hogy rövid bringás pályafutásom egyik legmeghatározóbb élménye lesz.

További képek az Agnel hágóról:
https://www.facebook.com/gabor.horvath06/media_set?set=a.1049895145044517.1073741852.100000721237885&type=3

A szakaszról készült videó publikálása a későbbiekben várható