Kifizettük a szállás összegét - 25€ per kopf - a szőke hajú házinéninek, majd körbevezetett minket a kétszobás 4 ágyas helyen. Elmondta mi merre hány méter, erre a fürdő, arra az emeleten van két ágy. Serényen bólogattunk, hogy oké-oké, köszönjük szépen, de így 10 óra magasságában mennénk már egyet tusolni, aztán meg jöhet a csucsu. Kedvesen elmagyarázta, hogy sajnos van egy kis rumli a konyhában, mert most lett kész a pakolással, mosogatással, de megnyugtattuk, hogy eszünk ágában sincs most nekiállni főzőcskézni. Különben is, olyan fasza friss szendvicset kaptunk Nikicáéktól pecsételés közben, amilyen finomat ezek után egy helyen sem ettünk, pedig a 'Pekara' nevezetű helyeket alaposan megszemléltük belülről, gyomrunk legnagyobb örömére. Azt kell, hogy mondjam a bosnyákok nagyon ott vannak a szeren péksüti terén!

Ha esetleg most cseppentél volna ide a 3. rész elolvasása közben, akkor ajánlom a bevezető ill. a 2. rész elolvasását, mint előzményt. Aki viszont a kezdetektől velem van, annak egyrészt köszönöm, másrészt szkippelhetik e bekezdést. Akkor folytassuk, ahol éjszaka abbahagytuk.

A fenti ágyakra neveztünk be Lacival, mert közben betoppant két srác az alsó szintre - a haverom Emanuelle (nem ő az) Ausztriából - meg a spanja, akikkel még a briefing előtt kezeltünk, közösen találtuk meg az eseménynek helyt adó épületet. Kicsit nehezteltem a srácra, mert nekiállt még késő este nem kis hangerőn traccsolni a barátnőjével, miközben mások pihenni szerettek volna, de nem vagyok haragtartó. Csak aggódtam, mert rossz alvó vagyok, és ahogy az előző fejezetben emlegettem, nem sikerült túl pihentetőre az alvás, az egyik oka ez volt, a másik pedig a túl korai megállás. Később amúgy jókat beszélgettünk, szinte folyamat mögöttünk jöttek időben.

Volt, aki más taktikával tekert, nem a hagyományos négy szakaszra osztott randonneur minta (Mostar, Visegrad, Bjelasnica) útvonalat követte, például PG, aki nem állt meg Mostarban mialatt húztuk lóbőrt. A gyengébb nettó tempóját ezzel igyekezett kompenzálni, hogy nem cseszte el az idejét szálláson, hanem valahol meghúzta magát és pihent egy keveset. Hozzáteszem ezzel a módszerrel sincs semmi probléma, sőt egész bejövős tud lenni, mert megkíméled magad bruttó időben a szállásra való betéréstől és az elhagyásra való készülődéssel. Tapasztalat, hogy a szálláson igencsak el lehet tökölni a időt, a sok felesleges mozdulattal, bambulással, beszélgetéssel. Céltudatosan, már-már katonásan kell tenni-venni, a másnapi korai indulást szem előtt tartva. Csak egy cél lebeghet a szemed előtt, minél többet, hatékonyan megpróbálni aludni. A későbbi szállás foglalások során éppen ezért fizettem ki inkább több pénzt saját szobára, de nem szerettem volna, ha a nyugodt pihenésemet megzavarják, ügyelve arra, hogy nehogy bunkó módon hangot adjak nem tetszésemnek.
Na ennyi bevezető bőven elég volt, lássunk neki tekerni, mert haladni kellett.

4 órás kelést követően pontban 4.45-kor csatoltuk be a pedálokat és visszagurultunk az „Öreg híd”-hoz. Egyrészt, mert a track arra vezetett, másrészt, hogy most full csendben csináljunk egy-két hajnali képet. Jól sikerült.
Aztán az egyetlen lámpán keresztül futárzöldön kint találtuk magunkat a Neretva folyó menti főúton, amelyről kisvártatva leágaztunk egy bicikliút szerűségbe, mondanom sem kell forgalom az a -1 és a +1 közé esett. Kényelmes beszélgetős tempóban róttuk az első métereket, olyannyira, hogy valami alumínium gyártelepre tévedtünk be... Wrong way, hátra arc, majd meglett a nyomvonal.
Kereszteztük a Neretvát újra. Mesterséges mederbe terelték a folyót, így klassz vízesések robaja közepette készítettünk néhány képet a bringaútról.

Majd kilyukadtunk a képen látható (hídon átvezetett) főútra és Dracevoig meg sem álltunk. Illetve hazudok, mert egy éjjel nappali 'Pekara' elcsábított minket egy reggeli erejéig. Jutott a hátsó csomagra tarcsiba egy, majd szépen fokozatosan ereszkedtünk folyás iránnyal megegyezően, egészen 21 méter tengerszint feletti magasságig. Reggelink mellé kaptunk Nikicától egy Messenger üzenetet, hogy még az 'Intermediate' pontot (Ravno) megelőzően lesz egy graveles útfelújítás, akkor kicsit cipelni kell majd a gépet, de gond egy szál se, simaliba lesz kivitelezni és hogy legyek szíves adjam tovább az infót a magyarok között. Ez megtörtént, bár erre azért később még refferálni fogok, mennyire volt könnyű. Ezen a lapos szakaszon értük utol PG-t, aki szintén kiállt egy pékségben reggelit venni, de ez a jelenség nem lepett meg, mert Laci folyamatosan lökte az infót ki merre, hogyan áll hozzánk képest. Végre egy olyan pont, ahol én jegyezhetem meg más rigolyáit, és nem engem csesztetnek azzal, hogy épp milyen meredekségű emelkedőn tekerünk! :)  

Dracevonál dobtunk egy balost hegyre fel, hogy abszolváljuk a délelőtti etap legmagasabb tengerszint feletti pontját, 412m-t. Az ötös ellenőrzőpontig Trebinjéig (498 km) 134 kilométert kellett megtenni, ebből a leglaposabb részt az első 50-est ezzel letudtuk. Napsütötte, jó meredek és hullámzó hegyoldalban kaptattunk felfelé. Egy kicsit kiestem a tempóból, mert meg kellett álljak hátsó váltót igazítani. A két legfelső fokozatot nem teljesen jól vette már be a bowden nyúlástól, így két negyednyi ráhúzást követően, úgy ahogy elfogadható lett a váltás minősége.
A szintek ezúttal bal kéz felől hozták a kilátást, mellettünk a Svitavsko tó nyújtotta a látnivalót. A sekély, félig mesterséges tavacska egész hosszan kísérte utunkat, innen fentről úgy tűnt, hogy a nagy szél következtében alaposan felkorbácsolódott a víz felülete. Apropó szél! A már tegnap beígért kavargó ÉK-i szél erőssége a domboldalban igencsak odatette magát, legnagyobb bánatunkra. 

A délelőtt fő attrakciójának a szervezők a Ćiro Bike Trail útvonalát tartogatták számunkra. És akkor, ahogy anno Grétsy László mondta, itt  "Álljunk meg egy szóra!"

A Ćiro egy korábban vasúti nyomvonalként üzemelt, 140 km-es bicikli túraútvonal Trebinje és Dubrovnik között.
1906 után 70 évig közlekedtek rajta vasúttal, majd a nyomvonal teljes felszedése után leaszfaltozták (nem mindenhol). Elég kietlen helyen halad, kiépített infra egyáltalán nem található a környéken, szóval, aki erre téved tankoljon fel alaposan munícióval. Több helyen régi hidakon, graveles részeken (öklömnyi sziklák), alagutak mentén halad, de minket a szervezők ezektől a legvadabb helyektől megkíméltek. Nem hiányzott volna a defekt, bár teszem hozzá, hogy PG vesztét pont ez az útvonal okozta. Részletek később, addig egy részletesebb - angol nyelvű - leírást szívesen megosztok, hátha valaki kedvet kap hozzá (a képek láttán ezen sem csodálkoznék) MTB vagy cross trekking melegen ajánlott, mert azért az aszfaltos rész minősége sem az a D2-es szlovén tüköraszfalt. Ja és ezt részben használják autók! Szóval óvatosan.

A rossz minőségű aszfalttól eltekintve elégedett voltam a körítéssel, bár azért a napi szívásunk csak ezután következett, az emlegetett Messenger-üzenetes rész. Felküzdöttük magunkat a legmagasabb pontig, majd egy éppen komoly útépítésen áteső szakaszra tereltek a szervezők. Bomba aszfalt minőség, ráadásul lejt a széles út Neum irányába, uccu neki 80-al, majd egy hosszú és kellemesen hűvös alagutat követően hirtelen fékezés és dupla jobbos kanyarral kellene folytatnunk az utunkat, ahogy az üzenetben jött. "kb. 20m gravel, kicsit cipelős". Tessék mutatom a képen ->

Kihasználtuk a magyar nyelv változatos szépségének minden zegzugát, külön öröm volt SPD-SL-es cipellőben kézben a 16-17 kilós bringákat a szúrós szarok között cihölni. De a poén azaz volt, hogy ha mellettünk nem halad el éppen egy autó, akkor sose tudjuk meg, hogy tőlünk bal kézre három méter távolságra már ott az aszfalt. Hatalmas szenvedések árán csúszva mászva kb. négykézláb emeltük ki a bringákat, rohadt nagy mák, hogy nem kaptunk defektet és bőrünket nem kaszabolta szét a sok tüskés bokor.
Laci ezen annyira felhúzta magát, hogy belecsapott alaposan a wattok közé. Nekem már kezdett ezen a ponton fájdogálni a bokám, úgyhogy nem tartottam szorosan vele a tempót az emelkedőkön.

Hutovo városában szenvedtünk egy keveset mire megtaláltuk a helyes irányt, majd a városkát elhagyva célba vettük a Hotel Stanicat. Thomas - a brevet kategóriában induló francia srác, ment mint a gőzmozdony, bocs, ez szar poén volt - itt ért minket utol. A 600-as távon kísérte eddig barátnőjét. Mivel a féltávosok Mostartól északnak fordultak, végre kiélvezte, hogy a saját tempójában tekerhet. Lacival megdumáltuk, hogy jó lenne majd valamit tízóraizni a hotelnél, így ebben a szellemben loptuk a soha véget nem érő, elég ramaty állapotban lévő aszfalton a távot. A néhol pokoli széllökések közepette alig tudtunk haladni, ráadásul összevissza fújt, teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy akkor most le fog lökni a szakadékba, vagy nekidob a sziklafalnak. Maga az útszakasz se volt egyenes, kóválygott, mint gólya fos a levegőben, de inkább a sziklafal közelében poroszkáltam, mert balról életemben először megpillantottam az alábbi táblát.

Akkor köszönöm szépen, inkább jobbra tartok, ennyire nem szeretnék kirobbanó formában lenni... Azt azért megjegyzem, hogy az egész track útvonalán ilyen jellegű aknás táblát nem láttam többet, max. házi tákolásút, hogy elvegyék a kedvét az illetőnek a privát területre való behatolástól.
A Ciro még leírt pár S kanyart a domboldalban, majd hála az égnek, hogy véget is ért a hotel tövében. Éppen ideje, már a hócipőm tele volt a rázós útszakasszal, nem mellesleg a végén a kulacsaim már porzottak a szárazságtól.
Laci pár perccel hamarabb érkezett meg a megbeszélt helyszínre, úgyhogy nekem már csak annyi jutott feladatul, hogy a pincérnek jelezzem: Ugyanazt kérem, mint a kolléga. Sok legyen a kaja és hideg a folyadék!
- "Beer?"
- Az jó lenne, de "Mineral water is enough, sparkling, please!
- "Big one?"
(Mosoly - 'Uuuristen, very big')
- "Big, big, yes-yes, thank you!"
Majd ledobtam a csukát magamról és a fa árnyékában kiterültem a székben.... Bm*g Laci, azt hittem ennek sose lesz vége.... - idézet bezárva.
Nemsokára érkezett a pia, literes víz, majd előételnek házi kenyér, vajjal, házi mézzel és lekvárral. Etette magát. Nem kertelek, ilyen finom mézet még sosem ettem! Ez nagyon jót tett a lelkemnek.
Az adagnak, amit kihoztak, úgy 1,5 perc alatt a seggére vertünk. Kisvártatva jött a kirendelt főétel, omlett formájában. Guszta volt, bár még egy ilyennel meg tudtam volna birkózni. 

A hotel és étterem rendkívül pozitív benyomást hagyott bennem. A vendéglátó ipari egység enteriőrjében hagyomány őrző berendezésekkel, plakátokkal, emléktárgyakkal hívták fel a figyelmét az idelátogatónak a történelem e szeletjére.
A kiszolgálás rendkívül udvarias módon történt, bár szerintem látták rajtunk, hogy megviselt minket a roppant felerősödő szél plusz hőmérséklet kombinációja. Meghát ugye alig aludtunk cirka négy órát. 
Laci felkiáltott a szemközti székből, hogy jönnek a 'haverodék'. Emanuellék befutottak, kaját és kávét rendeltek, miközben készülődtünk. Trebinjéig kevés, de Visegradig sok van még. Mindössze 452-nél jártunk.... óó neemár - és egyfolytában az a rohadt pofaszél járt a fejemben, egyszerűen nem tudtam elengedni.
A hoteltől egy rövid, velős gurulást követően kiértünk a nem túl forgalmas főútra, amely elvitt minket már Trebinjéig. Döglött szöcskékből, kígyó szerű állatból több tanyázott az úton, bár azért láttunk motoros balesetet az ellenőrző pont előtt. Mivel DK-i irányba tartottunk, a Dinári-hegység szárazabb felén, nagyon komolyan feltekerték a termosztátot, így fél dél táján. Ráadásul, attól függően, hogy épp merre kanyargott az út a szél [...] na hagyjuk, lesz még róla szó, szóval megérkeztünk a track legdélibb pontjára, Trebinjébe a CP5-re.

Ez azért már bosnyák szinten is egy nagyobb városkának mondható, takaros kis sétáló utcában jelölték ki az ellenőrző pontot a Tourist Infónál. Itt Nikica hű edzőtársa Miodrag fogadott bennünket egy fotó és a pecsét erejéig, majd megkaptuk a szokásos energiapakkot.
Miközben pótoltuk a szénhidrátot valami furcsaság tűnt fel. A pesti váci utcához hasonló tér hiába sétáló utcának volt titulálva, azokon sportmotorosok és egyéb berregő csodák nyomták neki, néhányan extrém paraszt módon (értsd kurva hangosan, direkt nyélgázt húzva üresben), miközben a kávézók teraszán meg a vendégsereg élvezte volna a nyári hétvége hangulatát. Látszik, hogy iszonyat balkán van a fejekben és ezek helyiek voltak, nem turisták. Itt még ez a módi.... 

Ebből a kiábrándítóan fülsiketítő zajból hirtelen menekülni támadt kedvem. Gyors ruhabevizezést követően egy szimpatikus benzinkútnál húztuk meg magunkat az árnyékban, hogy nyugodtabb körülmények között elnyaljunk egy jégkrémet. Közben felnéztünk a szemközti dombra, amely a 30 fokban full kopár hegyekre vezetett fel (a fenti képen látható)... és sírhatnékom támadt. Elképzelve mi vár ott ránk a pusztulat hőségben, ráadásul innentől beindult a para a már emlegetett SZÉL végett. 200 km, kettő, azaz kettőszáz kilométer pofaszél, embeeeeer... Ez lesz vajon életem leghosszabb 200 kilije Visegradig? Ugyan már, ez csak egy Balaton-kör, szint sincs sok benne, nem Laci? Track betöltve éééééés, szintemelkedés: 1550 méter a CP6-ig, Sutjeskáig, ami bő 100-asra található. Itt ledobtam a hajam, szívem mélyén a Canyont meg az árokba.


Idő van, menni kell. Nagyon nem engedelmeskedett a tudatom főleg, mert egyből bele a sűrűjébe, 10%. Köszi!
A sok begyűjtött szintnek hála Trebinje nagyon hamar a lábunk alatt hevert. Innen fentről tetszetős térkép e táj, az egyen színű tetőkkel, folyóval a szebbik arcával búcsúzott a város a fáradt vándoroktól. Egy balos kanyarhoz érve már-már úgy véltem jön az emelkedő legvége, de az csakugyan nem jött, még jó négy kilin keresztül kitartott. Ekkora 600 méter magasságában átbuktunk a nyergen, majd olyan eszeveszett erős forró szellő csapta meg az izzadtságtól átnedvesedett hab testem, hogy a mínusz 5%-ban tekerni kellett a 25 km/h-s lejtőzéskor. Hát nem éppen ilyen gurulásról álmodozik egy bringás miután felkapaszkodott a csúcsra. Még két hasonló rövidebb kaptató következett, majd egy laposabb 15km-es etap, minimális szintvesztéssel illetve puklikkal. Néhol apró fák, földsáncok, néhol pedig nyílt terepen tekertünk/tekertem, mert Laci itt már előre ment, fájdogáló lábam miatt nem erőltettem, csak a saját tempó.

A hatalmas bileckoi tó jobbról eszméletlen pazar formáját mutatva terelte el gondolataimat minden bajomról. Nem tűnt úgy, mintha horribilis magas lenne a vízállás, csomó helyen apró szigetek emelkedtek ki a leírhatatlan szép kékszínű víztükörből. A tó túlsó kis szegletében kitesurfösök használták ki a kedvező széljárást, velem ellentétben repesztettek, ahogyan kifért.

Trebinjét követően az első frissítő pontot a tó névadó városában Bilecában terveztem megejteni és mivel Laci egy bolt tövében hűsölt miután végzett a bevásárlással, nyomtam egy satut. Kicsit kivoltam, így bevetettem a már emlegetett kabalámat a Nescafét további jéghideg üdítővel megfejelve. Kajálni ebben a rekkenő hőségben nem esett jól, úgyhogy nem vittem túlzásba, de valamit muszáj volt harapni. Közben túratársam csekkolta az élő nyomkövetést és kerestük, hol vannak a többiek, nyugtáztuk, hogy szépen mozgásban mindenki. Mindenki? Hol van PG? Kerestük a térképen. Nyomkodtuk a képernyőt, vissza még 10 kili, még 10 kili, rázoomoltunk, de hol a bánatban van, ha még Trebinjében sincs, hisz nemrég előztük csak meg? Legnagyobb megdöbbenésünkre Ravnoban (452) jelezte a GPS. Ez nem lehet, csekkoltuk az adatokat, de bizony igen. Közben befutott az infó, PG szarul van a hőség miatt és a Ciro szakaszán azon a 40 km-es etapon 6(!) defektet kapott, elfogyott már az összes belsője meg a tip-top foltjai, így feladni kényszerült később Trebinjében az eseményt. A látottak letaglóztak, hisz egy nálam sokkal tapasztaltabb rókával lett szegényebb a mezőny :(

A szomorú hírt követően újra a kietlen dombosabb útvonal közé vetettük magunkat. Nagyon rövid idő alatt búcsút intettem társam tempójának, majd az elkövetkezendő 20 km-en megérkezett a délután legkevésbé jól eső szakasza.
Nyíl egyenes utak, sunyi lapos 2-3%-os soha véget nem érő emelkedők, látványtalan, lapos részek váltották egymást. Az út menti fasor egy deka árnyékot se szolgáltatott, mert úgy sütött a Nap, de persze a szelet kiválóan megvezették. Full arcba, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Életemben nem esett ennyire szarul még 18-al haladni kamusíkon. Menet közben megálltam egy ház mögött ruhát és ragtapaszt cserélni a nyereg nyomás pontján, a combhajlatban. Kellemes érzéssel töltött el az izzadt helyett száraz ruhában nyeregbe szállni, a használtat meg felpókoztam hátulra, hagy száradjon és végre a köcsög legyek se követtek glóriaként. Közben Laci küldött üzit, hogy Nikica az 'ultracar"-ral mindjárt jön velem szemben és adjam neki oda az apartman kulcsot, hogy ha PG visszamegy Banja Lukába valahogyan be tudjon menni.

Nikica helyett a következő kiliben balról a kerítésen túlról egy tündi-bündi medveölő jellegű kutya érezhette meg a közben a táskán száradó szagomat. Naívan gondoltam majd a kerítés feltartóztatja, amúgy is mekkora kibaszás lenne már ha emelkedőn betámadna? Szerinted érdekelte ebben az esetben, hogy mi a fair és mi nem? Úgy átugrotta azt a tákolmányt, hogy 160-ra felment a pulzusom. Focimeccseket megszégyenítő módon küldtem el a kutyuskát melegebb éghajlatra, de a végső nyomatékot mákomra az adta meg neki, hogy ne kövessen, hogy szemből jött két kocsi. Hogy intézné el a valagad a Zsolti, aztat, hanyas vagy te disznó?

Az incidenst követően befutott Nikica, lehiggadva váltottunk pár szót, jól esett megpihenni, így kifaggattam a várható domborzati viszonyokról. Készségesen elmagyarázta, hogy lesz még egy combos emelkedő, pár sík szakasz, jó kilátópontok, majd a hosszú alagutat követően zúgás le ezerrel Sutjeskába 570-ig. A kulcsot átadtam, kicsit tanakodtunk ez jó ötlet-e, de arra jutottunk, hogy nálunk biztosan hamarabb jutnak el célvonalhoz.
A hegytető 1175 méteren érte el a csúcspontot, ahol bazi nagy darab tehenek állták el az utamat, de kivágtam a túra varázs szavát "Szezám tárulj!'  Moooooooooveeee! és már mehettem tovább.

Az Avtovacig tartó három kilométer hosszú nyíl egyenes pofaszeles szakaszon azt hittem megszülök. Sose mentem még 20-as tempót majdnem 300 wattal. Nem létező bakancslistám e pontját ezennel kipipáltam.
Az etap utolsó apró emelkedőjét követően a Vrba mesterséges tó kinézete még 1000 méterrel a tengerszint felett fényképre csábított, nem véletlen, hogy egy motoros banda itt tartott pihenőt.

A tavacskát elhagyva nagyon csekély mértékben gyűjtöttem a szinteket, már majdnem 1200 méter magasan jártam ismét, amikor szemmel megpillantottam a Garminban csak 'long tunnel'-nek írt rohadt hosszú alagutat.
Szerencsére innen már tényleg végig lejtett, bent az alagútban felkapcsoltam a világítást és élveztem lefelé a repesztést. Engedtem a bicót, de csak észszerű keretek között. Áthaladtam egy kellemetlen oldalszeles hídon a szurdokvölgy felett, majd magában a szurdokban nyomtam az egyre szelídülő lejtőn, míg végül a tervezettnél hamarabb, F6-kor beesetem az étterembe, ahol már Thomas és Laci egy asztalnál ülve tolta befelé a csevapot.

Túratársam készségesen segített. Helyettem elvitte a túrakártyát lepecsételni, míg kirendeltem a magam csevapcsicsa adagját hasábbal és kólával, 14KM-ért (7€). Alaposan pótoltam a kiizzadt sót, mert a szakács nem tűnt szerelmesnek, ezért kirendeltem még egy adag kis kólát. Jól esett a baromi kényelmes párnán ücsörögni a bicikli nyerge helyett, majd megkaptam a szokásos refreshment csomagot Nikicától a parkolóban, ami méretileg a legnagyobbnak tűnt. A vacsit követően jól lakva azt se tudtam hova tegyem, de azért a banánnak még szorítottam helyet desszert gyanánt. ;)

Fejben eredetileg úgy terveztem el, hogy tök jó lenne 18:00-ig megérkezni a CP6-ra, 602 km-hez, ehhez képest korábban, már 6 előtt újra úton voltunk és ismét kettesben, ezúttal Visegradig végig.
Egy kicsit bántam, hogy a fenti képen látott II. világháborús emlékműhöz nem mentem fel fotózni, de a valóságban nagyon magasan van és távol az úttól a monument. A rendkívül látványos építményt azon partizánok emlékére emelték, akik itt szálltak csatába az ellenséggel. Nem piskóta harcról beszélünk, mert közel 127.000 katona vett részt a véres küzdelemben. Itt megjegyzem, hogy kimondottan imponált a szervezők részéről a döntés, hogy az ilyen jellegű helyeket megismertessék a kerekesekkel. Egyrészt, hogy az útvonalat így alkották meg, másrészt, hogy ellenőrző pontként használták. Hatalmas gratuláció!

A hatos EP-n útbaigazításként megkaptuk, hogy szinte egyből jön a nap utolsó komoly emelkedője, majd hosszú ereszkedést követően hol a jobb, hol a bal partján fogunk a Drina folyónak tekerni, természetesen mivel lefelé vezet az utunk, folyásiránnyal megegyezőleg. 550-ről, egészen 850-ig kapaszkodtunk fel a hullámos, néha igen meredeken. Majd jöhetett a Laci által csak MotoGP-s útszakasznak hívott gurulás, olykor a belső ideális ívet lovak foglalták el. Érdekes.

A napi célig tartó 98 kilométerből a gurulást követően már csak 75 maradt hátra, amikor megérkeztünk Foca városába.
Szép hidak, hangulatos közvilágítás így kora este táján, az utcákon sétáló turistákkal, a gyenge lejtőn mi meg toljuk neki 35-el, mintha nem lenne holnap. A lábam utólag nem lájkolta ezt.

Sok érdekes és izgalmas dolog ezen a szakaszon nem történt. Hosszabb váltott vezetéssel és két rövidebb pihenővel tarkított útszakaszon érkeztünk meg Gorazde városába, ahol egy idegesítően hosszú útfelbontással eltököltünk rengeteg hasznos időt, így már korom sötétben érkeztünk meg Visegrad elővárosaiba, ahol a Drina és a Lim folyó találkozása környékén rengeteg az alagút az M5-ös főútvonalon. Mi sajnos ebből sokat nem láttunk, csak azt tapasztaltuk, hogy a megszámlálhatatlan mennyiségű, néhol teljesen vak sötét alagútban csurom vizes az aszfalt, ami néha rendkívül szar minőségű. Így kicsit bosszúsan, este 11 táján érkeztünk meg a visegradi kilenc lyukú hídhoz, ami sötétben, díszkivilágítással se néz ki rosszul, de világosban azért nagyon ott van a szeren.
A hidat fotózva alkoholt a kezükben szorító fiatalok szólítottak meg minket, hogy honnan jövünk, hova tartunk, mennyit mentünk, de szerintem a számadatok alapján vagy azt hitték, hogy full be vannak már baszva, vagy UFO-kat látnak.

A tracket követve megérkeztünk a Hotelhez, amelyet pihenő és pecsételő pontnak használtunk. Épp egy srác indult útnak a következő szakaszra. Az úgy nem gyenge, mert 1500 feletti hágók vártak rá éjszaka.
Tegnapiakból okulva külön szobát kértünk az amúgy egyáltalán nem drága helyen (pedig a fekvése indokolta volna), és az ébresztőt annak ellenére állítottuk most 3:30-ra, hogy F12-kor foglaltuk el a szobáinkat.

Zárásként jöhetnek a számadatok, először az e napi, az összesítettek, majd kapcsosban a hátralévő, mert most már az is játszott.
- Megtett táv: 343km (700km) [512km]
- Szintemelkedés: 3232m (7444m) [~7000m]
- Bruttó idő: 18h30m (42h) [48h]

A fürdés, pakolgatás, cuccok töltögetése, kajázás ezúttal sokkal flottabbul ment, csakúgy, mint a pihenés. Ezt a 3 és fél órát már alvásnak merem csúfolni, amíg meg nem szólalt a telefon ébresztője. Aludni pedig muszáj volt, mivel a mai, legkönnyebbnek tartott, kevés szintet tartalmazó szakasz után mindössze egy Oetztaler Radmarathonnak megfelelő táv és szint szakadt ránk. Aki esetleg nem ismerné nyugati szomszédunkban rendezett híres egy napos bringás eseményt, annak elmondom, hogy a 256 kilométer mellé csekély ~5500 méter szint párosul.
A B^HARD honlapján ezt a napot csak úgy jellemzik, hogy: 'Road to CP8 will definitely separate men from the boys.'
Szerény személyem meg úgy fogalmazna, hogy: "Elválik, mint a szar a májtól"