Megrészegülve a Gaviás élményektől indultunk el a harmadik napunkon Tirano felé. Az előző este játszották az EB-döntőt, de mivel sem a portugál sem a francia csapat nem a szívem csücske nem tolakodtam közelebb az étteremben a TV környékére. Zoli nézte a meccset, de a hosszabbítás előtt lekoccolt. Kérdeztem, hogy vége ki nyert? A válasz az volt: "Ááá faszt, szar meccs". Konstatáltam, hogy semmiről se maradtam le.

Tirano nincs messze Bormiotól. Az olasz-svájci határváros kb. 1/3 úton fekszik a comoi tó és Bormio között.
Srácoknak meséltem az előző napon megcsodált bringaútról, így egyértelmű volt, hogy Tiranoig azon fogunk menni. Kellemes 1-1,5%-os lejtéssel, kanyargós vonalvezetésen, szinte végig az Adda-folyó partján értük el az 480 méteren elterülő, a Bernina-expresszről elhíresült kisvárost.
Délelőtt 11-re estünk be a forgatagba az első dolgunk az volt, hogy bevásároljunk.
Ugyan meséltem nekik, hogy a bolt mellett itt egy híres, régi fagyizó, de egyikőjük sem volt hajlandó elnyalni pár gömböt, így ezt a programot szkippeltük.

Pedig, mint utólag belegondolva bőven ráértünk volna és jól jött volna a hűsítő édesség a 38 fokos hőségben.
A vonat kiinduló pontja mellett egy árnyas parkban letettük a seggünket a padokra, hogy a frissen vásárolt ebédünket elfogyasszuk. Közben két dolgot csináltunk a kaja majszolás mellett. Fényképeztük a tűzpiros vasutat és tervezgettük, hogy az előttünk álló 32,5 kilométeres Bernina hágót estig le tudjuk-e nyomni.
Bárhogyan számolgattuk, de déli indulással az 1850 méter szintkülönbség leküzdése nem tűnt gyerekjátéknak ebben a bitang melegben, 50-55 kilós megpakolt bringákkal.
Szerintem magában mindenki elmormolt egy pár imát és nekiveselkedtünk a délutáni hosszú műszaknak. 

Itt gyorsan megjegyzem, hogy ilyen pokoli melegben, olyan helyen ahol szinte egy talpalatnyi árnyék sincs az úton, mert szinte merőlegesen süt le a tarkónkra a nap, nem éppen szívem csücske a tekerés, pláne ilyen dög nehéz kerékpárral. Röviden összefoglalva a tököm ki volt az időjárással, hangulatomra alaposan rányomta ez a bélyegét hiszen innentől kezdve erről a napról nem készítettem felvételt kézi kamerával - persze ezt utólag már bánom, de ott abban a pillanatban nem, hogy beszélni, de még levegőt venni is alig maradt erőm.

A hágóutat szinte tökéletesen két részre lehet osztani. Az első szakasz Tiranotól a svájci határon át egészen a Lago di Poschiavoig (~980 m) tart, ahol ellaposodik, majd pár kilométert követően elég keményen megindul ismét felfelé, néha sűrűn szerpentinezve.

Ahogyan azt mondtam az első szakasz maga volt a pokol. Kapásból megindult felfelé 7-8%-al, innen nem nagyon kellett felfelé váltani csak a sík részen. Szinte kilométerenként álltam meg Zolival kettesben pihenni. Ő sem igazán csipázza a hőséget, de Bandibá vígan haladt felfelé, ott is hagyott minket, mint eb a szaharát.
Brusio felé közelítve lesegettem merre van az a híres neves spirál viadukt, de alig-alig lehet látni a főútról. Még magasabbról sem volt normális kilátás. Csalódás.

Ja tényleg a svájci határ. Ellenőrzést nem kaptunk, eleve 7%-os meredekségű a kaptató, a finánc fickó pedig kiguvadt szemekkel intett, hogy ez a három félnótás haladjon csak tovább, ne tartsa fel a sort a kemény 4-5 km/h-s sebességgel. Így léptem be életemben először kerékpárral Svájcba.
 
Aztán a maradék részen sem voltunk rest letámasztani Zolival a kétkerekűt, ahogyan abba belekezdtem. Személy szerint totál kidöglöttem, szerencsére hideg csobogóból dögivel van a falvakban, olyanokat fürödtünk, hogy csak na. Közben meg fél szemmel áhítozva lestem a verseny bringásokat, akik lefelé ezerrel döngettek, fülemnek ekkor bántóan hatottak a gumijuk suhogása és a szabadonfutó zümmögése. Hát mondom bakker, kellett nekem ezzel a dög nehéz géppel idejönni...

Zolival már számolgattuk, hogy vajon melyik kanyar, bukkanó után következik végre már a tó a laposabb résszel, de a meredekség csak nem engedett 8% alá, a borzalmasan hőség mellé bejött jobb kéz felől a támfal, ami visszaokádta a nap melegét. Ingyen nyári szauna, száraz hely nem volt rajtam az hót tuti.
Majd végre megérkeztünk a tóhoz, Bandibá szerintem már fél órája itt dekkolhatott, illetve dekkolt is, mert már ki tudja hányadik dekkjére gyújtott rá, miközben fürkészte a kékség fantasztikus látványát és leste, amint a japó turisták kihajolva a Bernina-expresszből hol a tavat, hol meg minket kezdtek el fotózni, kamerázni. Pózoltunk a ferde szeműeknek, majd jót röhögtünk, mikor elrobogtak a vonattal.

Mi fél óra, Bandiá több pihenője után továbbálltunk, mert azért az egész estét nem akartuk a Berninán tölteni és onnan még le is szerettünk volna gurulni. A sík szakaszon a tó mellett több városban is elmentünk, nézegettünk a fura rétoromán építkezési stílust, majd kiérve a kisvárosokból megkezdtük a második hosszabb és keményebb szakaszt. Bandibá itt is előre gurult, jó erőben érezte magát, Zolival inkább csak poroszkáltunk.

1400 környékén volt egy kiépített kis csobogó az út mentén, itt tartottunk egy nagyobb pihit, uzsival addig pedig felbaktattam a hegyoldalba és egy újabb B betűs hágót trágyáztam meg.
Megkajálva és megkönnyebbülve szinte új erőre kapva már-már azon kaptam magam, hogy én diktáltam a tempót a hármasnak. Bevetettem még egy praktikát. A kisebbik törölközőmet bevizeztem és a fejemre tekertem a sisak helyett, hogy hűtse a búrám, hiszen 1500 felett még mindig bőven 30 fokot mértünk.

Útépítések és szerpentinek tarkították az utat, majd egy pár ilyet követően találtunk egy takaros panoráma kilátópontot, ahol szinte be lehetett látni az egész megtett utunkat. Ha nem lett volna ennyire párás a levegő szerintem még Tiranot is jobban ki lehetett volna venni a mélyben, így csak tippelni tudtunk, hogy az ott az.
Úgy 1900 környékén változott meg a táj. El-eltünedeztek az örökzöldek és a táj képét kezdte átvenni a pokoli magasságba törő hegycsúcsok és felhők kombinációja. A hegyoldalak szürkébbek és kopárabbak lettek és a forgalom se igazán csillapodott, de ezt betudtuk annak, hogy itt van nem messze a vámmentes terület a livignoi elágazással. Sokat nem kellett menni hozzá, hogy lássuk szinte minden egyes autó jobbra indexelt Olaszország irányába.

Ennek megörültünk, annak viszont nem, hogy nagyon csúnya felhők gyülekeztek szemben a Piz Bernina előterében. A 4000-es csúcs alig-alig mutatta meg magát sajnos ráadásul egy-két esőcsepp riogatott minket. A 2350 méteres végcél nem tűnt túl messzinek, pár szerpentinkanyart kellett addig letudni. Ennek tudatában ismét összevártuk egymást és Bandibával fél perc alatt eltüntettünk egy tábla Milkát, pótolva az eddig elvesztegetett energiát.

Apropó hőmérséklet! Alig jöttünk 500 métert felfelé és azzal, hogy a napocska is elbújt és kicsit felhős szar idő lett a 30-ból lett 12 és izzadt mezben nem volt túl fasza megállni sokáig pihenni. Ezt szem előtt tartva néhány pedál rúgással érkeztünk meg a nyeregbe, ahol egy teremtett lélek sem volt este hétkor a félhomályban.
Elég csípős hideg szellő fújdogált, így dideregve azonnal ruhacsere következett a táskákból.
Majd fotózkodás a táblával, hegyekkel, tavakkal, egymással és már indultunk lefelé St. Moritz felé az Engadin völgybe.

Utunkat bal kéz felől a vasút, fél úttól pedig a leszakadó vihar, dörgés, villámlás kísérte. Hát ez nagyon hiányzott. Megálltunk egy híd alatt, hogy mi a franc legyen, várjunk, de aztán rájöttünk ,hogy felesleges, mert ez a vihar csak most jön, bal oldalról a Maloja-hágó felől. Naná, hogy arra kellett volna mennünk. Az eredeti útiterv Silvaplana-ig tartott volna, de az első lehetőségnél, Samedanban egy Shell benzinkutas rövid felhőszakadást kiböjtölve bemenekültünk az első kempingbe, ami onnan már nem is volt túl messze.

A kempingben a fossá ázott földön, szakadó esőben mennyei élmény volt sátrat állítani, majd elcuccolni valahogy, miközben nem ártott volna megszárítani az addig szétázott ruhákat, cipőt és még enni, majd utána mosogatni. Na ez kb. eltartott éjfélig, úgyhogy így jutottunk el az olasz kánikulából a svájci nyárba, akarom mondani a télbe, hiszen reggelre 4 fok várt minket és az a rohadék eső csak nem akart elállni...