Eleinte az utolsó tekerősre beígért szombat terve csak amolyan "no nézzünk ki még valamit a környéken, ha már itt járunk" jelszóval keletkezett, bár tudtam, hogy a hegy, ahova szerettünk volna feltekerni az nem éppen a ronda kategóriába tartozik, de azt még csak nem is sejtettem, hogy ami ezen a napon rám vár az életem egyik legkalandosabb és egyben legszebb tekerését hozza magával.

Ugyebár a Lombarda hágó olasz kaptatója sem kismiska, már ami a látványt és a szépséget illeti, ráadásul kétszer jutottam fel e gyönyörű hágó tetejére, de a Colle Fauniera (más néven Colle dei Morti, Colle Pantani, Col Cuneo - ez mind ugyanazt a csúcsot jelölik) csak egy dologban marad el nevesebb kollégájához képest, hogy kevesebben ismerik. Pedig az ismertségre alaposan rászolgálna, ezt már szögezzük le az elején.

Halovány elképzelésem ugyan volt a túravideók, szöveges beszámolók képek megtekintése után, de élőben egész más megcsodálni ezt az idilli környezetet, na de ezzel még várjunk egy kicsit, vissza az elinduláshoz.
Tegnap este elterveztem, hogy korán indulok - később megmagyarázom a miértjét - ezért már fél 7-kor csörgött az ébresztő, csak engem ugyan nem ébresztett fel, mert már régen a fürdőben tisztálkodtam. Be voltam izgulva, hogy mi vár reám. A kemping mosdójából kifelé jövet a csomagos túrázó srác jött velem szemben álmoskásan, köszöntem neki, de nem szólt egy szót sem, gondoltam még alszik, kicsit húztam a szám, de hát ez van.
A piros cangás, sárga Ortlieb pakoló táskákkal felszerelkezett csávó már tiplizni készült, így csak elköszönni ment be Erikáékhoz a recepcióra. Annak ellenére, hogy vagy 6-kor felkeltem, megelőzött az indulással.

A többiek még húzták a lóbőrt mikor elindultam valahol fél 8 táján keltem útra, előtte még bedobtam némi reggelit, amit az este folyamán készítettem elő, időt spórolván, majd legurultam a város főutcájába, ahol eléggé nagy nyüzsi fogadott. Mehettem volna kis utcákon, hogy majd valahol becsatlakozzak a hágó útjába, de hivatalos akartam lenni, ezért a kereszteződéstől kezdtem el a bringázást. Valamiféle piacolást toltak a helyiek, finom pékáru illatot éreztem a levegőben. Gondoltam, hogy itt sem jártam volna rosszul egy reggelivel.
Nagyon szép idő fogadott ezen a napon is, igaz, mára jósoltak némi csapadékot kora délutánra, de fittyet hányva erre - mert egy párszor már nem jött be - nekiindultam az emelkedőnek. Kb. félúton jutott eszembe, hogy mintha a sátor cipzárját be se húztam volna. Ha esni fog, abból bizony még bajok lehetnek, de bíztam a kempingből később induló két hegymászóban, hogy majd csak kijavítják féleszű túratársuk hibáját.

A mai napon utam egészen 2481 méter magasba vezet nagyjából 785 méter az emelkedő kezdete.
Az otthon átböngészett diagramból rémlett valami, hogy az eleje kimondottan lightosnak írt 5,5, 6,5%-al melegít és csak a 25 kilométeres út felétől combosodik be igazán, ahol átlagban 9-10% folyamatosan.
Igen ám, de már az elejére úgy jött ki az alacsony %-os mutató, hogy hullámzik az útpálya, hol 10%, hol meg visszagurulok plusz szinteket gyűjtve, tehát könnyed bemelegítésről szó sem lehetett.

A címben a hágót, remélem nem veszi sértésnek a francia híresebb kollégája, mint olasz Mont Ventouxt emlegettem. Nos ennek az a magyarázata, hogy aszfaltos úton három felől lehet megmászni, de nem akármilyen szinteket gyűjtve.
Francia párjától az különbözteti meg a Colle dei Mortit, hogy itt mindhárom aszfaltos mászás hosszú és keményen meredek.
Néhány száraz statisztika, mielőtt folytatnám a leírást:
Talán a legnépszerűbb irány a demontei: itt 25 kilométer alatt 1700 a szint
Pradleves (keleti irány) felől  23,4 km alatt 1620 méter kell a csúcsig és
van egy északi út is Marmora irányából ahonnan 22 kilcsi alatt 1540 métert mászhatunk.
Az átlagokat nem írnám le, de biztos vagyok benne, hogy a Mont Ventoux Bédoin, Sault és Malaucène mászó triónál ez nagyobb kihívás.
Egy svájci bringázó honlapján olvastam először a tripla lehetőségről, naná, hogy felkeltette az érdeklődésem.
A fickó egyébként azt is megjegyezte, hogy Pradleves irányából a legszebb a táj, de erről majd pár sorral lentebb.

Kezdetben pici falvakon keresztül haladtam, forgalom minimális. Igaz az út elég keskeny, de szinte azonnal a vadon közepében érzi magát az ember, elhagyva Demonte forgatagát.
Menet közben tandemes párossal majd két olasz outissal találkoztam, bántóan kevesen keresik fel tényleg ezt a helyet - konstatáltam magamban. Pedig már 1.200-1.300 magasságról olyan eszméletlen szép a kilátás a hegyoldalra és a magam előtt szétnyíló völgyre, hogy azt pár képpel próbálom érzékeltetni.
Nekem az ilyen helyszínek jönnek be igazán. Minimális forgalom, gyönyörű háborítatlan vidék, zöldellő hegyek, kristálytiszta hegyi patakok maga a bringás paradicsom. Kérdem én, hol van ehhez képest - kicsit lefikázva - az Alpe d'Huez? Igaz jobb is így, legalább az ilyen helyek megmaradnak a magamfajta bringásoknak, akik kedvelik a nyugit és a magányt, nem betonteknőben tekerni, zéró kilátással 100 másik lihegő bringással a nyakában.

1.700 környékén tényleg elég meredekbe kapcsolt. Itt az útszakasz ketté vált - nem utoljára - a szembe jövő forgalom másik sávon ereszkedett le, annyira keskeny volt az aszfalt nyomvonala, ráadásul, mint Svájcban közvetlen a fű szélén már villanypásztor tett volna róla, hogy rázós emlékeim legyenek a kerekezésről.
Az 1.800 méter magasban lévő pihenőhelyen vízvételezés céljából megálltam. Egy idősebb olasz pali álldogált az út szélén és mivel nem értettem mi van a kútra kiírva megkérdeztem, hogy iható-e? A gyomorrontást követően nem lett volna sok kedvem a hazautat cifrafosással végigülni.
A vízcsere mellé müzli is dukált, majd búcsút intettem korosodó kollégának és belevetettem magam a völgy utolsó hatalmas méretű szakaszába. Itt egy U betűt ír le az út, ha jobbra felpillantottam a távolba már látni véltem a hegy túloldalán a hágót, de addig még hátravolt majdnem 600 méter szintemelkedés.
Ez az U vagy patró alakú rész ha lehet még szebb, mint lentebbi szakasz, amikor pedig magam mögé pillantottam, hogy mit hagytam már magam mögött, akkor kb. ennyi hagyta el a szám. Pfffff. Eszméletlenüberkirályság az a látnivaló ami a tenger iránya felé fogadott, magamban meg azon ujjongtam, hogy még mennyi méterem van még hátra ebből és ez csak az első emelkedő, mert ekkor már tudatosult benne - fél 11 körül járt az idő - hogy hülye lennék nem bevállalni a többi emelkedőt, ha ilyen fasza helyen járok. Nekem ugyan nem kell pisztolyt szegezni a tarkómhoz, hogy menjél, ha ilyen csodálatos helyen jár az ember, a fene se figyel arra, hogy fárad, vagy hogy az a három mászás majdnem 5.000! szintemelkedést jelentene, ami 800-al több, mint a túra során eddig valaha megtett egy napi szintemelkedésem. De vitt magával a lendület, amely a táj szépségéből táplálkozott.

Így roppantmód feldobódva valahol 2.000 méteren értem utol a csomagos fickót, akinek sárga színű táskáit már messziről kiszúrtam a távolban, fent a magasban. Végérvényesen valahol itt fogalmazódott meg bennem egy csomagos túra képe, hogy de jó lenne most a helyében lenni. Szabadon, kötöttségek nélkül arra megy, amerre akar, hogy nem kell A pontból A pontba visszatérni... Ez a nagy hátránya az üres biciklis tekeréseknek, hogy maximum csillagpontosra lehet őket tervezni, vonulósra semmiképpen, legalábbis ahhoz elég vastag hitelkártya szükségeltetik, meg kísérő autó.
Nagy vigyorogva ezúttal kölcsönösen köszöntünk egymásnak, gondolom a kempingből megismert. Ő fotózott egyet az patkó alakú völgy visszafordítójában, míg jómagam kamerázgatva csodáltam meg a hágó hátralévő részét. Egy szűk sziklás átjárón vezetett a hágóba az utam, majd szemben megpillantottam a "Kalóz" Marco Pantani szobrát, aki legendás hegyi szakasz során diadalmaskodott még '99-ben. Az új aszfaltozás dátuma is innen datálódik, a verseny tiszteletére tették versenyezhetővé a szűk utat.

A tetőn letámasztottam a bringát a korlát mellé, majd a többi kerekessel és autóssal együtt csak ámultam a csodás kilátáson, ami fent fogadott. Gyönyörű cakkos hegyormok, zöld hegyoldalak és a szikrázóan kék ég valami eszméletlen egyveleget öltött. Az olasz csomagos fickó mellett volt még fent egy francia is, őket kértem meg, hogy készítsék el rólam a csúcsfotókat, cserébe én pedig róluk készítettem el párosan, majd egyénenként.
Nekem viszont még volt egy teendőm hátra. 2014-ben, amikor elsőként jártam az Alpokban együtt tekertem Nádai Lacival, aki óriási Pantani, Bianchi rajongó, szinte megszólalásig hasonlít körszakállával a néhai olasz legendára. Emlékszem egyszer még az Eurosport közvetítésében el is hangzott, hogy a Dózsa György úton látták a magyar hasonmását, na az ő volt :)
Szóval szegény Laci a nyáron balesetet szenvedett egy parkoló autó ajtózónájába került és csúnya kézsérüléssel kórházba került. Vigasztalásként azt eszeltem ki, hogy ha már ő nem lehet itt, akkor egy képet küldök neki arról, hogy az emlékmű mellett kövekből kirakom a nevét, de úgy, hogy minden egyes mászáskor csak folytatom, így a harmadikra jött volna ki a teljes installáció. Szóval így elsőre egy Ná-t és egy La-betűt formáztam viszonylag méretes kavicsokból.

Délben, fél 1 táján indultam el a lefelé a hegyről és úgy kalkuláltam, hogy megcélzom a legnehezebb mászást, irány Pradleves. Gurulásom nem tartott sokáig, mert kénytelen voltam megállni fotózni. Szemből helyi outisok érkeztek nagy fújtatás közepette. Hangos ciao közben ránéztem a GPS-re, -13 -15%-ot mutatott. Hmm, itt tényleg jó lesz majd visszakapaszkodni. Ez az útszakasz kevésbé volt jó minőségű, ha lehet még keskenyebb és fehér, töredezett aszfaltos. Castelmagnoig tényleg szép ez az útszakasz, onnantól viszont ellaposodik a táj és betonfalak között vezet. Pradleves hasonlóan 800 méter magasan található, mint Demonte, viszont egy deka visszagurulás sincs benne tehát a rövidebb egyben meredekebb hágómászást jelent.

Pradlevesnél a Grana folyó felett átívelő hídjánál csaptam egy kajálást, majd egy idősebb házaspárt útbaigazítottam, úgy mintha ismerném a helyet. Majd nyeregbe pattantam, de csak addig míg nem találtam a Granáig egy lejáratot, mert így délután 1 körül 37 fokot jelzett a Garminom. Nagyon jót mártóztam, mint pár nappal ezelőtt a Tinéeben. A patak partját elhagyva málnabokorba botlottam, ezért amit találtam rajta azt szépen lelegeltem. Jól esett egy kis változatosság a müzli, csoki kombót követően.

A fürdőzés jótékony hatása sokáig nem éreztette magát, mert a durva meredekségű kaptató és a tűző nap valamint a betonfalak megtették a hatásukat, seperc alatt kivert a verejték.
Viszont kellemes meglepetés, hogy minden egyes hajtű kanyart neves kerekesekről például Bartaliról vagy Coppiról nevezték el, valamint odabiggyesztették, hogy hány %-os lesz a meredeksége. Meglepetésemre többségét németes precizitással eltalálták.

Ahogyan elhagytam az emelkedő csúnyábbik részét magam előtt megpillantottam, hogy felhősödik az ég. Elég csúnya fellegek gyülekeztek arrafelé, amerre irányom haladt. Az sem sok jót sejtetett, hogy kisvártatva dörögni és villámlani kezdett, így Chiottiban kénytelen volna behúzódni egy házhoz menedék gyanánt. A ház mellett nyomós kutat véltem felfedezni és mivel kajám az volt dögivel nem aggódtam a közelgő vihar miatt, ami a megállásom után szinte azonnal lecsapott. A nemrég még izzó aszfalton füstölögve ömlött le a zuhé és pattogott a jég. Néhány szerencsétlen kolléga éppen lefelé lavírozott szarrá ázva, hát nem irigyeltem őket. A közel 40 fokról hirtelen le is hűlt a levegő 15-17 fokra, tegyük hozzá, hogy már sok nem volt hátra a csúcsig, mert 1520 méteren várakoztam. Felhúztam az egy szem esőkabátom, ami ilyenkor jó védelmet nyújt, az izzadságtól átitatódott mezem, pedig kiteregettem a bicikli felső csövére, mintha azt várnám a 100%-os páratartalomban, hogy megszáradjon. Mindenesetre ott jobb helye volt, mint a felsőtestemen.

Vártam 20 percet, majd eltelt még egy fél, néha elállt, néha újra rákezdett, de a sötét felhők csak jöttek mentek, ahogy további néhány bringás, akik szintén rommá áztak a lassú gurulás közben.
Jól tettem, hogy nem indultam el, hiába egy-egy kis esőszünet, mert folyamatosan villámlott, az pedig, mint a medve nem játék a kopár hegyen.
Viszont az esőszünet azt is jelentette, hogy búcsút mondhattam tervemnek, amely során mindhárom oldalról megmásztam volna a hegyet, annyira elszaladt az idő és az esőtől olyan szinten leromlott az út állaga a kimosott törmelék miatt, hogy végül csak két mászás lett belőle.
Rengeteg időt vesztegettem el a kényszerszünettel. Menedékhelyemről csak negyed 6 magasságában tudtam elindulni, de ekkor már csak az eső esett a villámlás abbamaradt. Néhol kevésbé, néhol nagyon rákezdett a zivatar. A kevésbé csapadékosabb időszakban próbáltam még filmezni fotózni, mert így goromba zöld színben remekül festett a hegyoldal. 

Mint később kiderült túratársaimat is hátra arcra kényszerítette a vihar, sajnos ők már a demontei irányból megkapták az áldást, de az autóval feljöttek a hágóig körbenézni. Egy általam csak bárnak hitt sertéstelepnél futottunk össze, ahol a szabadon tartott mázsás jószágok felkergettek a lépcsőre, én meg bringámmal elbarikádoztam magam, hogy legyenek szívesek távol tartani magukat tőlem.
Rövidesen a vihar takarodót fújt így elindulhattam a 2015-ös túrám utolsó kilométereire. Ennél szebb élményeket nem is kaphattam volna kínlódásaimat követően hiszen meseszép szivárvány látképe fogadott a hegy felett, közben pedig mormotákat filmeztem a hegyoldalban.

Fent az emlékműnél már egy teremtett lelket sem találtunk, elkészítettem videóm utolsó snittjét, fotóztunk még néhányat és közösen befejeztük a Lacinak készített installációt, majd mindhárman beültünk az autóba nem vállalván a legurulást a leromlott állapotú aszfalton a hidegben.

Felkavaró élményekkel lettem gazdagabb a mai nap során, tény, hogy a kihívást nem sikerült teljesíteni, amit magam elé célként kitűztem, de abban biztos vagyok, hogy a Colle dei Mortira egész biztosan biciklivel valamilyen formában vissza fogok térni.   

Közös túránkból már csak az maradt hátra, hogy vasárnap egy seggel végigülve a hazafelé vezető utat hazakocsikáztunk Tomi hősies produkcióját követően ezt sikerrel abszolváltuk. Nagyon elfáradtunk a végére, de élményékkel gazdagodva hajtottuk álomra a fejünket már a saját ágyunkban aludva.