A mosolyt reggelig nem lehetett letörölni az arcomról állítólag álmomban krolloztam a lábammal imitálva a tekerést. A késői fekvés kicsit éreztette a hatását, hiszem míg mások hamarabb végeztek a kajával és a tisztálkodással, hamarabb is tudtak menni pihizni. Nekem ez éjfél után sikerült és hát tudtam volna még aludni, de...

Utána eszembe jutott, hogy a mai napon mi vár rám. Szinte azonnal kipattant a szemem, a füldugót a horpasztók miatt kivettem a fülemből és - nem mintha lett volna - de kitöröltem a csipát a szememből jót nyújtózva. Az este az asztalon hagyott meredekség diagramra egy fél kacsintást vetettem, miközben araszoltam ki papucsban a konyha felé, hogy a tegnap vásárolt tejből egy jó kis tejeskávét varázsoljak. Csak akkor tűnt fel, hogy a többi szobában alvók, gyakorlatilag már majdnem össze is voltak pakolva és hordták fel a cuccokat a buszba.

Hopp gondoltam akkor ideje belehúzni, de a kávéból engedni nem szerettem volna, mert a túra során mióta Budapestről elindultunk még nem érezhettem az ízét. Konyhába menet előtúrtam a táskámból a 2 in 1 instant port - legalább színvilágban hasonlítson kicsit, de azt megfogadtam, hogy ha van rá mód legközelebb egy kávézót csak kerítek magamnak. Szóval szép kényelmesen tejet melegítettem a villanyrezsón, ahol tegnap a sztrapacska készült. A konyha kb. úgy nézett ki, mint tájkép csata után. Állítólag hajnalig dajdajoztak páran, ez nem az én világom.

A kávé után konstatáltam, hogy a mai napon tuti a grupettoban tekerek. Két lehetőséget kaptunk választásra.
1) Morgexből limitált férőhellyel bringákkal együtt elindul a busz a Petit St. Bernardon át, majd valahol az Iseran lábánál kiszáll az, aki benne helyet foglalt.
2) Lábon megyünk az már említett két hágón keresztül egészen Lanslebourgig.
Lassan már képzeletbeli droiddá avatva természetesen az egyes opció nem játszott, pláne, hogy akik még a szállás környékén voltak velük megbeszéltük, hogy a mai nap aztán tényleg nem sietünk sehova. Igaz, hogy közel 120 km-re van a szállásunk - amit még nem tudtuk, hogy mi lesz - és több, mint 3200 szintet kell eközben legyűrni, de ha olyan szikrázóan gyönyörű napsütés és 20 fok fogad már reggel fél 8-kor, akkor aztán tényleg nincs kedve az embernek sietnie. Behozva a pakolás lemaradását némi reggeli vételezése közben becsatlakoztam a gépek közös szervizelésébe. A templom parkolójában - mert egy templom alagsorában volt a tegnapi szállás - tisztítottuk a láncokat, kentük újra, valaki pedig még annyira biztos volt a túra hátralévő részének időjárásában, hogy lepattintotta a sárhányóját.

Kb. fél órás bütykölés és készen volt az utolsó társaság az indulásra és a buszba is felszálltak az egy hágót megmászó bringázó cimborák. Egészen belejött a társaság a logisztikába, olyan mintha egyre kevesebb cuccunk lett volna :) Elbúcsúztunk a szállást adó paptól és megkezdtük utunkat a Mont Blanc felé. Néhány kilométerrel később azonban kénytelenek voltunk megállni, mert a főútról pazar kilátás nyílt Európa legmagasabb pontjára.
Egészen elképesztő volt az időjárás. Ilyen kék eget csak rajzolni lehetett volna. A hegység bambulása közben már úte.. út... útelágazódáshoz is érkeztünk :) Pre' Saint Didier településen irányunkat balra fordítottuk, megkezdődött a Kis Szent Bernát hágó (lásd később KSzB) mászása. Az elején mindjárt pazar kilátást nyújtó szerpentinezés következett. A meredekség egyből az egekbe szökött, de a gyors szintemelkedésnek megvolt az előnye, hiszen a fák között kisandítva remek kilátás nyílt - de még nem utoljára a Monte Biancora. Miközben kattintottunk "néhányat", két dudálással elhúzott mellettünk a buszunk a többiek pedig mosolyogva integettek. Bonjour! Ja még majdnem :)
A szerpentines részt letudva lassan haladtunk a völgyben. Sűrű fenyőerdőn, alagutakon át vezetett az utunk La Thuile felé. Reggel lévén a nap még nem tudott lesütni reánk, de így sem fáztunk, de nemcsak napfény nem volt, meglepő módon autókkal is alig találkoztunk, igaz Július 15.-én keddi napot mutatott a naptár.

La Thuileben már volt egy kis nyüzsi, de láthatóan a turistákat vonzza elsősorban a remek fekvésű, télen pazar síparadicsomnak tűnő városka. Annak ellenére, hogy még alig tettünk meg 10km-t hála a lelkes kísérőautónknak igazi mókába kezdtünk a főtéren. Pózoltunk a kiállított képekkel, szobrokkal, imitálva az azokon lévő alakokat. Betértünk némi ercsit költeni a szuvenír boltba, hogy legyen otthonra is valami mágnes formájában a hűtőn emlékbe. Már majdnem 11 óra volt, az átlagunk nem verdeste éppenséggel az eget, szóval ideje volt indulni tovább.
Elhagyva a várost a valaha volt legjobb minőségű aszfalton tekertünk felfelé a hegyen. Szerintem táblára ki kellett volna írni, hogy aszfaltra lépni tilos, mert hibát a fekete színű kerék alávalón még nagyítóval sem lehetett volna találni. Kilométereken keresztül tartott a N(agyon)F(@sza) útminőség, közben hátba csapott minket egy 50+ -os ffi-hölgy társaság. Ez azért égő volt ilyen fiatalon, így kénytelenek voltunk menni velük, nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát!

A hegy emelkedési mutatója nem hazudott. Kellemes meredekségű az olasz oldal, és látványban sem volt hiány, ahogy egyre fentebb jutottunk. Nem sokkal a legmagasabb pont előtt jobbról kilátás nyílt utoljára a Mont Blancra és mivel már majdnem fél 1-et kongatott a nem létező templom harangja muszáj volt ebben az idilli környezetben elkölteni az ebédünket. Arra nem emlékszem, hogy az mi volt, de a kilátás örökké beleégett a retinámba.
Ezek után nem meglepő módon tök utolsóként értünk fel hárman a tetőre. Szegény kísérőautósok már tűkön ültek merre vagyunk. Tudták hogy jövünk, mert közben az anyós ülésről ezeregy kép készült, ahogyan caplatunk a szerpentineken.

Közös fotózkodás után megörökítettük a táblát és aztán következett a gurulás Bourg-Saint-Maurice felé Franciaországba. Még sosem voltam ebben az első benyomásra fantasztikusnak tűnő országban. Szavoja megyében léptük át a határt, a tábla emlékeztetett, hogy a maximális sebesség 90 km/h, jóóó talán azért ennyivel nem fogok gurulni, na. A sisak kamera természetesen a helyén volt és készült a felvétel, közben meg csak lestem a tájat.
Első alkalommal akkor esett le az állam, amikor egy éles balos kanyarhoz érkeztem a gurulás felénél. Elém tárult az egész völgy, szemben a havas hegycsúcsokkal. Óriási teret lehetett belátni, tiszta idő révén baromi messzire elláttam és azok a fényviszonyok... Talán ez volt a túra legszebb momentuma, percekig álltam egy helyben és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen szépre teremtette Franciaországot a Jóisten. Egyúttal bosszankodtam, hogy ez milyen messze van kis hazánktól.

No, de muszáj volt indulni. Közben jött az infó, hogy ne guruljunk le egészen Bourg-Saint-Mauriceba, hanem az egyik kanyarban menjünk tovább 1200m környékén előre. Ezzel lespóroljuk az Iseran elejéből a síkabb öt kilométeres szakaszt. Annyira nem rajongtam az ötletért, mert ez a kis kerülő út elég keskeny, de annál szarabb minőségű volt. Szinte minden kanyarban az útfelújításhoz használt kis kavicsok beleragadtak a gumimba, azok meg hozzáértek a sárhányóhoz, abszolút nem hiányzott volna egy defekt, így ujjal mindig pöckölgettem. A gurulás élvezetes volt a KSzB-ról. 2012-ben ahol Cobrancoék videójában elgurult a kóla az ótvar minőségű úton, ott most ismét 5*-os, széles aszfalt fogadott. A lankás ereszkedés során nyugodtan meg lehetett ereszteni a kétkerekűt, mert kilométer hosszú egyenesek követték egymást a szerpentinek között. Lehetett gyönyörködni közben és konstatálni, hogy a francia oldal a nyakamat rá, hogy sokkal szebb!

A széles utat és a többieket is elhagytam valahol. Az elágazáshoz érve vártam egy darabig, megettem egy Power Bart, amitől már akkor herótom volt. Sorra jöttek felfelé az emelkedőn a helyi kerekesek. Biztos jól megnéztek engem is, mert erre a napra direkt az Europcaros mezemet vettem fel és a sárga Touros sapeszt.
Jó 20 perc várakozás után nem volt több türelmem, ezért egyedül nekivágtam az Iserannak. Észak felől mászva naposabbik felén haladt az út. Melegből ezúttal már nem volt hiány, simán 35 fok volt a tűző napon, a mezem úját is feltekertem hagy kopjon a bringás lesülés. Keményebb 8-9%-os és lankásabb részek váltogatták egymást, jobb kéz felé meg olyan kilátás nyílt, hogy jó párszor lekényszerített a nyeregből 1-1 fotó, videó erejéig. Közben a többiek is meg megjöttek, a kísérő autó hirtelen előkerült, de láttam, hogy egy fővel nőtt a bent ülők létszáma. Sajnos a kánikulai meleget nem mindenkinek bírja a szervezete. Szépen lassan araszolgattam Val d'isere - a szintén - síközpont felé. Jobb kéz felől szembe jött a felduzzasztott hatalmas tó, melynek színére talán a legjobb az a kifejezés, hogy Alpok-tó szín. Az út épp felújítás alatt volt, ezért váltakozva engedték a forgalmat, így letoltam a bringát a padkáig és úgy fotóztam a tavat. Val d'isereben ismét összefutottam a kísérő kocsinkkal, szorgosan töltögették a kocsiból a kiürülő kulacsaimat, de olyan vérprofi módon, hogy már én is elszégyelltem magam.

Az Iseran igazi szépsége csak a város után következett. A sisak kamerám nem így vélekedett, hiszen hiába volt rögzítve a körforgalomban gondolt egyet és kipróbálta milyen kínai fából hajlították. Szerencsére nagy baja nem lett, csak azóta a lencsén belül megjelent egy fekete pötty. Ez a sérülése innen datálódik. Valahogy összeszerencsétlenkedtem a kamerát, de inkább már zsebre raktam, legközelebb csak a guruláshoz tettem fel.
Tizenkettő szépséges kilométer volt ekkor hátra, persze ebből akkor még semmit sem sejtettem. Az utolsó települést elhagyva kezdődött igazán a móka. Meredeknek nem volt túl meredek, 7-8% közé tenném átlagban. Szépen kúszott felfelé az út, körülöttünk meg akkora hegyek ölelték át a patak völgyét, hogy az valami eszméletlen. A kopár, köves, de ugyanakkor zöld színben is játszó hegyoldal még szebb volt, amikor jó néhány kanyart leküzdöttem belőle. Ekkor összetalálkoztam néhány társammal mert érdekes módon pár kilométer alatt nem sok bringással futottam össze, autóssal meg pláne. Nagyon ritka volt a forgalom, szemből szinte nem jött senki sem vagy csak ennyire lefoglalt a táj. Egy magaslati pontról rá lehetett látni a korábban megcsodált tóra. Fentről sem volt kutya a távolban kéklő víztükör. Pár méterrel odébb két mormi füttyögetett, így ők is a fényképezőm memóriáján landoltak.
Baromira élveztem az egész napot, már előre sajnáltam, hogy csak hat kilométer és fent vagyok a tetőn. Fáradt nem voltam, mert az élmény magával repített, úgy éreztem tudnám ezt naphosszat csinálni.

Az tuti, hogy az élmények teszik még szebbé az emelkedőket, de az hótziher, hogy ez a nap az Iserannal hágóval bekerült a kedvenceim közé és nagyon megkedveltem a francia Alpokat <3 már az első találkozásunk alkalmával. Az a pár kilométer nagyon hamar eltelt, pláne, hogy annyira élveztem, hogy szinte felresuhantam a hágó tetejére annak ellenére, hogy könnyűnek éppen nem mondható a vége. Fent megpihiztem, megkértem egy általam bármilyen beszélt nyelven megszólalni nem hajlandó pár férfi tagját, hogy csináljon rólam és a bringáról két fotót a tábla előtt, de ez nem sikerült túl tökéletesre. Ezt csak utólag néztem meg, de sebaj, az egész napot egy ilyen csekélység elrontani sem tudta. Hamarosan szállingóztak felfelé a többiek, de amilyen forróság volt lent, olyan hüsi fent 2700 méter felett, ezért a széldzseki fel is kúszott a felsőtestemre. Ráerősítettem a kamerát a sisakra, majd gurultam lefelé, mert már kb. fél 6 lehetett és este még pakolni, kajálni meg pihenni sem árt. Azért előtte még jól körbenéztem a hágón, bepillantottam a szuvenír boltba és lecsüccsentem pár percre az előtte lévő padra a pihenőt itt tudtam le.

Két motoros társaságában kezdtem meg a lejtmenetet. Jól bepöfékelték nekem az utat, így inkább hagytam hagy menjenek, húzzák csak a gázt. A hágó gurulása Lanslebourg felé kissé hajmeresztő volt elsőre. Az egy dolog, hogy az út minősége ezen a részen hagyott némi kívánni valót maga után, de a szélén nem volt semmi korlát, csak kevés helyen azaz alacsony a hegy kőzetéből épült fal. Így hát természetesen maradt az óvatos gurulás filmezéssel, meg egy kis fotózással. Hát mit ne mondjak, aki délről jön és felfelé tekint annak is kiesik a szeme a látványtól. Nekem meg majdnem a kormány a kezemből, mert bámultam azokat a havas 3000 méteres hegycsúcsokat, amelyek körbevették a völgyet és hát az útminőség... Gond egy szál se, baj nem történt, de egy jó nagyot örömömben azért a levegőbe kurjantottam. A tetőről a város 33 kilométerre van és 1300 méteren fekszik a tengerszint felett. Kis naivan gondolván, áááh de jó, innentől csak gurulunk. Aha persze. Utólag belegondolva egészen parádés döntés volt a maradék távnak 2 deci löttyel nekivágni, mert a lejtő nem tartott tovább 12 kilométernél. Innentől szinte teljesen sík következett némi meglepetés hágóval a Col de Madeleinevel (nem az amelyik a Glandon szomszédságában van). A sík mellé párosult egy jó nagy adag nyugati szembe szél, amelyet a völgy még jól meg is vezetett vissza az Iseran felé. Ez 100 kili és 3000 szint után nagyon kellemes volt, főleg egyedül. Azért valahogyan mégis lenyomtam e kellemetlen részt, legurulva a Madeleineről már megpillantottam a buszt, amelyet meglepő mód csak 5-en támasztottak a hőségben - este 6-kor 32 fok - ráadásul ez egyikük elég szar bőrben volt. Sajnos a kánikula az ilyen megfelelő energiapótlás nélkül.
Gyors boltkeresés után két liter almalével tértem vissza. Az egyikkel kisegítettem társamat, állítólag az alma jó a gyomornak, ez a típus pedig úgy tűnt tényleg almából készült. Egyre másra szállingóztak be a többiek a "célba" és közben kiderült, hogy este még fingunk sincs, hogy hol fogunk megszállni. Parádés. Tehát most ott voltunk hétkor a busznál és vártuk a szervezőt, aki csak az Iseranra ment fel, de még mindig valahol kint tekert. Így ismét lőttek a normális menetrendnek. Pont ez hiányzott egy maratoni szakasz után.
Végül mindenki egyben megérkezett, a rosszul lévő cimborák a hőség csökkenésével jobban lettek és szállást is kerítettünk. A helyi iskola tornatermében volt az ideiglenes búvóhelyünk. Hosszú kicuccolás után jöhetett a kaja, de tisztálkodásról ezúttal nem lehetett szó, mert se öltöző nem volt és wcből is 19 emberre jutott egy, de inkább nem részletezem milyen :) A tegnapi hideg vizes szállás után ezúttal hideg zuhanyként hatott a társaságra.
Egy bőséges chillis bab elfogyasztása után elővettem nyugiban a notebookom és kicsit oltottam az internet után vágyó agysejtjeim szomját. Majd következett az ágyazás. Ezúttal figyelmesen abba az irányba tereltem a cókmókjaim ahol nem a hangosan horkolók telepedtek meg, füldugó ide vagy oda, azért a tudatnak így jobb volt.
Korábban cselgáncsoztam pár hónapot, de azt bizton állíthatom, hogy annyira lusta nem voltam, hogy kipróbáljam a tatami alvó képességeit. Azt kell, hogy mondjam, ha 10 kilóval könnyebb lenne, mindig ilyet tekernék fel a cangám csomagtartójára derékalj gyanánt. Tőlem kiérdemelte az 5 csillagot. Sokáig nem kellett altatni. A tornaterem fényének kialvása után seperc alatt halk horkolás közepette mély álomba szenderültem. Hogy holnap mi vár ránk? Ha legalább annyi, mint a napok óta levegőben lógó meglepetés vacsora vagy a mostani szállás, akkor remek napnak ígérkezik.