Annak tudatában, hogy milyen tekerésre készültem a mai napon, nem túl pihentetően aludtam. Túlságosan izgulni szoktam az ilyen alkalmak előtt és ezt most sem volt másként.
A fejemben olyan kérdések kavarogtak, mint:
Vajon tényleg olyan klassz lesz, mint azt a képekről láttam?
Nem lesz túl sok egy napra négy emelkedő?
Megint olyan rohadt meleg lesz?
És, ha igen, tudok e majd vizet vételezni?

A válaszok röviden:
Nem, sokkal parádésabb.
Ilyen élményekkel amit kaptam? Are you kidding with me?
Igen, a finn szauna ehhez képest a sarkvidéken vágott lék melegségű.
Hát, volt egy-két necces szitu a meleg miatt.

A reggel úgy indult, hogy kicipzároztam a sátrat, feltekintettem az égre és megint sehol egy felhő sem. Jól kezdődik - gondoltam.
A sátor szintén porszáraz, ahogy az előző két éjszaka után és a hálózsákot szinte csak takarónak használtam az éjjel.
A reggeli rutin után a három fős bandánk a tegnap esti megbeszélés nyomán két csoportra bomlott.
Az alcímben említett hágókon keresztül igyekeztem alaposan szemügyre vételezni a környéket, az MT páros pedig gyalogtúrázni indult az általam adott tipp alapján a Fort Chambertonhoz, amely 3100m felett található II. világháborús, félig lepusztult, de eredeti állapotában álló erődbe.
Kicsit sajnáltam, hogy válaszút elé álltam, vagy a bicikli vagy a gyalogtúra, de úgy gondolom mindhárman életre szóló kalanddal gazdagodtunk.

A jól megtervezett napot azzal indítottuk, hogy kocsival elrobogtunk Briancon település után található kis faluig, ahol a Col de l'Echelle DK-i útja kezdődött. Rögvest a kereszteződésben kipattantam az autóból és 20 percnyi szöszölés követően útjára engedtem a túratársaimat, akik a 1800m feletti magassággal rendelkező Montgenevre hágóból túráztak gyalog felfelé, több mint 1300m szintkülönbséget megtéve az erődhöz.

Az én dolgom az első emelkedővel nagyon egyszerű volt.
A 18 km-es szakasz első 15,5 km-re igen koca. A sík és 3 % közötti "meredekségű" kilométerek váltogatták egymást, sok outissal találkoztam e reggelen.
Megálltam megcsodálni a völgy névadóját a Clarée patakot, de raftingosokat még nem láttam, túl korán volt még ahhoz.
Majd az út a 15. megtett kilométer után elkanyarodott jobbra. Hozzáteszem, ha előre haladtam volna tovább, akkor egy zsákhágóba jutottam volna, amely 2000m fölé magasodik. Ez a Chalets de Laval, útközben pedig bal kéz felől egy régóta ismert vízesést csodálhattam volna meg. Ez most kimaradt a mai programból, pedig a képek alapján nagyon szép helyszín. Az Echelle-hágóra felkaptatva útközben hallottam a vízesés robaját és konstatáltam a fenyőerdőn keresztül kikandikálva, hogy tényleg szép lehet a szomszédos emelkedő. A maradék 2,5 km 8-9% körül lehetett. Ez a kaptató kitűnő bemelegítés volt lábnak és a szemnek egyaránt.
A hágón három kedves olasz fickó tartott pihenőt éppen, közülük egyikőjüket megkértem, hogy készítse el a csúcsfotót rólam. Három-négy fotót lőtt, cserébe én sem maradtam adós a jókedvű taljánoknak.

Elbúcsúztunk és haladtam még mindig francia földön, de Olaszország, Bardonecchia irányába, ahol a 2006-os olimpiának a snowboard számait rendezték a legnyugatibb olasz városnak számító helységben.
Nagyon szép és sok kacskaringóval rendelkező szerpentin vezetett le. Kb. 5-600m szintet veszítettem mikor beértem a településre. A főút keresztül vezet az olimpiai falu előtt, az pedig olyan volt, mint egy luxus apartmanház. A srácok az épület együttes előtt nyomták a röplabdát, focit és egyéb labdajátékot, gondolom nyári táboron lehettek a fiatalok.

Utamat Torino felé vettem az SS335-ös viszonylag forgalmas, ámde haladós tekerés során (óriási hátszelem volt, és lejtett is), alaposan szemügyre vettem az Exilles-erődöt egy meredek szerpentinezést követően.
A képzeletbeli templom torony kb. már 11:00 órát mutatott és alaposan megizzadtam a rövid, de annál meredekebb kaptatón, mert kb. 35-40 fok lehetett a tűző napon. Az út mellett növényzetnek nyoma sem volt.
A hegyoldalról legurulva egészen Susáig suhantam, de útközben még megálltam egy takaros pihenőponton vizet vételezni. A pihenőt rövid kajálással és a szemközti ámulatba ejtően f@sz@ hegyek bámulásával töltöttem el. Néztem a GPS-en, hogy még 5-6 km és nekem valahol ott jobbra kell fordulnom, ebbe a hatalmas csúcsrengetegbe. Izgatottam vártam merre vezet az utam.

Nagyon gyorsan leértem Susaba. Fentről az útról egy kanyarban remek kilátás nyílt a városra, amely római kori alapítású és majdnem 2000 éves. Gondoltam rá, hogy meglátogatom az óvárost, hiszen nagyon szép a katedrális, van itt szobor Augustus császárról és még római kori vízvezeték maradványt is lehet látni, csak hogy néhányról megemlékezzek írásban, de tudtam, hogy az idő kincs és eddig csak 60 km-t tekertem 660m szintet letudva, és hátravan a nap fő attrakciója a Colle delle Finestre, amely pont ebből a városból vezet fel a 2015-ös Giro d'Italia legmagasabb emelkedőjére.

A korábban vételezett vizem ebben a forróságban pillanatok alatt a lóhúgy elegyévé vált. Sajnos Susában nem bukkantam rá egyetlen forrásra sem, így vágtam neki az emelkedőnek.
Láttam a tévében az idei szakaszt, de korábbi emlékeimből még fel tudtam idézni Simoni és Savoldelli csatáját, ezt később rámondtam a videóra.

Brutálisan indult az első kettő kilométer. A nap pont olyan szögben sütött fentről, hogy árnyék egy szál se, és a 13-14%-os emelkedőn megdöntöttem ezekben a pillanatokban az izzadás nem hivatalos világcsúcsát.
Ahol a vasút keresztezi a hágóba felfelé vezető utat, ott a legmeredekebb, közel 20%-ot mért a GPS-em a lábaim pedig vigyázzba álltak. Kénytelen voltam az első pár kilométer után megállni a buszmegállóban, ahol szemben a falon kimondottan esztétikus grafity látványa fogadott még egyszer emlékeztetve róla, hogy a Giro idén bizony itt járt.

Kicsit bóklásztam gyalog, találok e valamelyik portán vizet, de nem jött össze.
Visszaültem a nyeregbe, és haladtam szép lassan spórolós tempóval felfelé, majd váltórecsegésre lettem figyelmes.
Nem az enyém volt, hanem két olasz outis srácé, akik villámtempóban süvítettek el mellettem és csak annyira futotta tőlem a forróságtól döglődve, hogy angolul kiabálok utánuk lobogtatva az üres kulacsot, hogy merre van a legközelebbi water, wasser, aqua?
Megnyugtattak, hogy félúton, ahol az aszfalt elfogy, az ott biztosan működik.
Apropó aszfalt elfogy. Nem véletlen, hogy erre a hágóra szerettem volna felmászni, akár országútival, hiszen ez a Giro egyik legendás emelkedője. Igaz csak három alkalommal mászta meg a profi mezőny ezt a hegyet, de az út egyik fele 5*-os minőségű, nyugodt, erdőben tekergő aszfaltcsík, a másik fele pedig váltakozó minőségű, de annál lélegzetelállítóbb kilátással bíró, murvás/poros/ döngölt homokos útszakasz, néhány nagyobb kővel fűszerezve. 

Sikerült túltennem magam a vízhiány okozta félelmemen és csak az előttem lévő élményekre koncentráltam. Főleg, hogy rövid időn belül másik forrás is volt, amire a srácok nem emlékeztek. Alaposan betáraztam, megfürödtem a jéghideg vízben a 37 fokban és tovább indultam.

Elérkeztem az aszfaltos rész legfaszább részéhez, ahol folyamatosan 9%-os meredekségű volt az út (innentől egész a hegytetőig) és egymást váltották a szerpentin kanyarok. Rettentően élveztem ezt szavakkal nehéz kifejezni, abban biztos vagyok, hogy legurulni itt sokkal kevésbé élvezetes, mint felfelé mászni. Az egymás felett elhelyezkedő kanyarokat alig lehet megpillantani a sűrű tűlevelű erdőben, de fantasztikus érzés volt ott elhaladni, ahol a mezőny pár hónappal korábban. Erről tanúskodtak az aszfalton és a falon olvasható, jobbára Arut biztató feliratok. 

Az aszfaltos etap 1500-1600m körül ért véget és tényleg volt itt jobb kéz felé egy ház, ahonnan szintén jéghideg víz csordogált. Elfogyasztottam egy szelet müzlit, a meleg vizemet frissre cseréltem, majd jöhetett a murvás csodaút, egészen a 2176m-en lévő nyeregig.
Kezdetben egészen jó minőségű később néhány kaviccsal megbolondított útszakasz váltotta egymást. Az mondjuk nem volt élvezet, ahol a meredek kanyarokban a kocsik fellazították a talajt, mert alig lehetett bevenni őket. A terhelést a hátsó kerékre helyezve könnyedén be lehetett venni ezeket, néhány kivételével.
Menet közben jöttem rá, hogy a szemüvegem nincs a fejemen, azt hittem leraktam a kútnál, de csak a lyukas nyergembe akasztottam be a szárát, közben pedig rajta ültem, szerencsére nem lett baja.
Rengeteg frankó kilátópont adódott a hágó végéig. Naná, hogy nem voltam rest letámasztani a bringát, olykor pedig csak úgy a földre rakni, hogy megörökítsem ezt a parádés hágót.

Az átlagsebességem tuti, hogy nem verdeste az eget, mert a 18 kilométer hosszú kaptatót, valahol bruttó 4-5 óra között teljesítettem, de most itt a teljesítés abszolúte háttérbe szorulhatott.
Legjobban az utolsó pár kilométer tetszett igazán. Nemes egyszerűséggel ezt a részt csak "Stadio"-nak neveztem el, hiszen lentről és fentről belátni a hágó maradék részét. A tévé közvetítésből látni lehetett, ahogyan a sziklákon ülnek az emberek úgy sorjáztak a meredek sziklaperemen, mintha a csilláron lógtak volna. Körös-körül pedig zöldebbnél zöldebb sziklaalakzatok tekintettek le reám, ahogyan az egyik kanyart kiegyenesítettem. Még egy mormota is hangosan kiröhögött, (pedig nem tudok mormiul) mert a 13%-os laza talajú kanyart úgy vettem be akaratom ellenére, hogy a kormány nem akart engedelmeskedni. Ki kellett csatoljam az SPD-t, és irányba kelett rakni a biciklit, hogy tudjak haladni felfelé.

A hágóút során ennyi idő alatt felfelé találkoztam a két olasz bicajossal, lefelé montival jöttek 4-en, és még két kocsi, de azt elmondhatom, hogy annak ellenére, hogy mekkora élményt tud nyújtani ez hágó, kimondottan kevesen bicikliztek rajta. Ezen persze egy cseppet sem bánkódtam, mert imádom az ilyen forgalommal rendelkező utakat, már-már a Pilis erdészeti útjain éreztem magamat, csak a körítés volt pöppet jobb.

A hágó tetején bal kéz felől megpillantottam a hágótáblát és Danilo di Luca 2005-ös leggyorsabb csúcshódításának emléket állító vakítóan fehér szobrát. Mögötte meg valamilyen hágókiállítás szerepelt. Nevesebbnél nevesebb hágókkal, mint az Izoard, Alpe d'Huez, Stelvio, Tourmalet, Gavia, Mortirolo, Galibier.
Baromi érdekes volt látni, ahogyan a kifaragott kőtömbökből és tükör darabkákból próbálták ábrázolni a kaptatók profilját, meredekségét. Abszolút profi módon volt elkészítve, le a kalappal az olaszok előtt. Baromira bejön ez a szimpatikus hozzáállás az ilyen kerékpáros nemzetekről, mint az olasz vagy a francia.
Még mielőtt elkezdtem volna tovább filmezni és fényképezni, küldeni akartam Tomiéknak egy sms-t, hogy "Bocs srácok nem akarok sietni, ezt ki akarom élvezni!" Hamar jött a válasz már a Chaberton erődből, hogy: "Nyugi, mi is!" :)

A csúcson volt nyomós csap, nyugodtan felfrissíthettem magam, délután fél 4 lehetett, de lazán 30 fok felett volt a hőmérséklet 2000 felett. Felcsatoltam az SPD-re a gumi védőt, és kicsit csatangoltam a sziklákon, keresgéltem honnan lehet szép beállítású fotókat készíteni. Kicsit kajáltam és filmeztem és hipp-hopp úgy elszaladt fent egy óra, hogy észre sem vettem. Sajnos a ritkás forgalomnak is megvolt a hátránya, mert senkivel nem tudtam fotót készíteni a tábláról és rólam, ezért maradt a jó öreg szelfizés, fél sikerrel.
A kaptató másik oldala, közvetlen a csúcstól már szintén profi minőségű aszfalt és ez sem kevésbé látványosan kanyarog a hegy oldalában, ám lényeges különbség, hogy növényzet a déli oldalon nincs. Ehelyett pazar zöld színben pompázott a hegyoldal. A gyönyörű kék ég és ez a zöld kombináció pazar egyveleget alkotott, miközben kamerával azt próbáltam pásztázni, melyik az a montis murvás út, amely Oulx irányába megy fent végig a hegygerincen. Ez a Stada Assieta, amely egy nagyon régi kb. 40km hosszú hadiút, amivel egyébként is tele van a környék, végig fent a gerincen halad, sokszor a 3000m-es magasságot súrolva. Baromi látványos, sokkal sziklásabb, egyértelműen nem országúti bringának ajánlott terep, ezért én a gurulást választottam Sestriére irányába.

A nap fő attrakcióját letudva haladtam a nem túl látványos emelkedőn ismét 2000 méter tengerszint feletti magasság fölé. Tipikus tranzit útvonalnak tűnt elsőre és másodikra is. Konkrétan ugyanazt az utat jártam be, mint a profi kerekesek, csak a tempó volt más.
Látszik, hogy idén erre jött a Giro, mert az aszfalt itt ismét patent minőséget kapott tőlem.
A nap már bukóban volt a szemközti hegyoldal el-eltakarta az égitestet, ezért a hőmérséklet már emberi 23 fokra hűlt. Az elmémben elraktározott élményekkel könnyedén haladtam a város irányába, és amikor az egyik körpörgő előtt megpillantottam a rózsaszín bicikli monumentet és az olimpia kabalafiguráit poénból két kört is forogtam benne.
Sestriére tipikus téli síparadicsom, az országúti bringások számára nem túl felkapott hely, bár azt tudom, hogy a környék hegyeiben a montis terepek tömkelege található és a profi csapatok azért szoktak itt edző táborozni.

A túloldal sokkal klasszabb mászás szempontjából, meredekebb, hosszabb, szélesebb az út. Ezt gondolhatta egy f@szkalap BMW-s is, aki a szemközti irányból, Cesana felől ezerrel döngetett felfelé úgy, hogy a 2x2 sávos úton 0 forgalom mellett átsodródott az oldalamba a legszélső sáv szalagkorlátját majdnem elkapva. Jól látható és hallható módon adtam a tudtára, hogy az édesanyja egy ősi mesterséget űz. Ha 3 másodperccel korábban járok ott a gurulás közben e sorokat nem tudtam volna leírni. Egyébként jól láthatóan be volt fosva a faszi, láttam az arcmimikáján, hogy minden erejével azon volt, hogy valahogy összekaparja a szétszéledt ménest. Csak tudnám, hogy egy ilyen pötch miért a közúton méregeti a f@szát veszélyeztetve másokat, és miért nem megy el mondjuk a monzai F1-es pályára. Felelőtlen kötcsög.

E intermezzo után megálltam inkább egy kanyarban és méregettem a nap utolsó emelkedőjét a Col de Montgenevre hágót. Cesanaból indult a mászás és mivel kocsival pár nappal korábban innen jöttünk át Franciaországba tudtam, hogy a hágóra azon az úton nem lehet tekerni az alagutak miatt. De kérem ez itt Olaszország!!!
Elindultam a végig 8%-os emelkedőn és a fejem felett magasodott a hágó jellegzetes képe a galériás alagutakkal. Váó mondom, klassz lesz ez is. Az első pár alagútban nem voltak kitiltva a bringások, ez pedig csak jót sejtet. Este fél 8 körül lehetett már, forgalom szinte zéró, alig pár autó húzott el mellettem és akkor jött a majom vízbeugrása. Kerékpárral behajtani tilos az alagutakba, amelyek 1,5 km hosszúak és frissen tavaly készültek. Igen ám, de mint mondottam volt ez Olaszország illetve lassan már francia, éppen ezért a régi utat a már említett jellegzetes galériákkal meghagyták kimondottan a bringások számára! Király, ezt nevezen én fogadtatásnak!
E hat kilométer alatt egy teremtett lélekkel nem futottam össze, illetve az elején még láttam egy rókát, de aztán az egész napi élményektől elragadtatva az alagutakban ujjongtam az örömtől, mint valami hülyegyerek. De van az a pillanat, amikor úgy érzed, a mai nap a Tiéd és legszívesebben az egész világot a kebledre ölelnéd, vagy csak egyszerűen világgá kürtölnéd, hogy milyen frankón érzed magad! No, ez egy ilyen pillanat volt.

Pár kilométert haladva a két út ismét egyesült, megkerülve a hegyoldalt szinte pontban 8 órára érkeztem meg a Montgenevre hágóra korábban átlépve a francia határt Claviere települése után.
Kicsit vártam még az MT párosra, a maradék kajámat megettem, felvettem a szélkabit, mert már csak 12 fok volt fent. DH-zni már nem akartam a fél sötétben Briancon felé, oda ahova reggel kiraktak, pedig a hágó francia, szerpentines oldala klassz élményt adhatott volna még pluszban, de kicsit fáztam.
Fél óra várakozás után, cserébe kaptam a Napóleon emlékmű tövében csúcsfotót, majd azzal szívattak, hogy nem sikerült feljutni az erődbe. Kissé a szívemre vettem, éppen ezért fel se merült az a gondolat, hogy átverés áldozata lettem, annyira hiteles volt a performansz Móni szájából.
Este további részét az élmények mesélésével töltöttük, miközben a kocsiból csodáltuk Briancon esti fényeit. Ahogyan az erődítmények uralják a városképet az valami pazar feelinget adott a településnek.
Visszaérve a kempingbe fáradtan azon tanakodtunk mi legyen az elkövetkezendő napok programja, de holnap mindenféleképpen egy lightosabb napot szerettünk volna beiktatni a megfáradt izmaink megpihentetéséül.