Pihentető éjszaka után csodák csodájára a kerékpárok még mindig ugyanazon a helyen voltak a kerítésnek neki döntve, igaz egy ponyvát azért raktunk rá, de csak azért, h hajnalban ne a biciklire csapódjon ki a pára, azért tengerszint felett mégiscsak megközelítőleg 1000m-en voltunk. Ahogyan az előző bejegyzésben megemlítettem a mai napon találkozhattunk a Tour de France mezőnyével.

Ez azonban még váratott magára, legalábbis a részemről. A terv e pénteki napon az volt, hogy aki szeretett volna vagy lábon, vagy busszal elindulhatott a D 1091-es úton Grenoble felé, egész pontosan a Chamrousse nevezetű hágóra. Itt volt ugyanis Július 18-án a francia körverseny hegyi befutója.
Mivel 9-kor hermetikusan lezárták a főutat, ezért a kb. 30-35 km-nyi táv miatt jó hamar kellett volna elindulni. Este úgy döntöttem, hogy ezt kihagyom. De, hogy ma se legyek tekerés nélkül egy szűkebb társasággal, hatod magammal megmásztuk a legendás huezi emelkedőt, nem is akármilyen módon.

Míg a többiek talán már rég a hegyen kúsztak felfelé, akkor kászálódtam fel a derékaljamról. Szépen nyugis kajálásba és kávéfőzésbe kezdtem. A boltban közös pénzen a csajok vásároltak finom friss bagettet, amit szépen megkentem gyümölcs lekvárral, hozzá pedig gőzölgő - nem instant - kávét kortyoltam. Ez a menü olyannyira feltöltött, hogy azon nyomban menni akartam végre bicajozni. Felöltözés után gyülekező az udvaron, de még indulás előtt felszerelték a srácok az egyik bringa csomagtartójára a saját fejlesztésű víztöltő berendezést. Hozzávalók: Egy db. 5 literes üres ásványvizes bödön, tetszés szerinti színű és mennyiségű szigetelő szalag.
Gondoltuk milyen jó buli lesz ez a mai nap tekerés szempontjából, sehova nem sietünk és a táv úgyis csak bő 50 kilométer (meg 1800 szint). A szerelés alatt kialakult fergeteges fetrengős röhögések közepette indultunk útnak a "buli" tekerésre.

De, hogy miért is mondtam, hogy nem akármilyen módon hódítottuk meg ezt a nevezetes hágót? Nos, van egy alternatív útvonal, ami nem a völgyben vezet, tehát nem a főúton mentünk el Bourg-d' Osiansba, hanem a hegy oldalán vezető D 211A jelű sziklába vájt szerpentines balkonos útszakaszon, amely mint utólag kiderült fent van a páratlan szépsége és veszélyforrása miatt a dangerousroads.org-on.
Maga az útszakasz közvetlen (értsd 10m-re) a szállásunktól kezdődik, bent a faluban a patakon átvezető hídtól. Nulla bemelegítéssel az első 4-5 kilométeren a %-os mutató, csak a visszafordítókban ugrott 10 alá. Ha hozzátesszük, hogy fél 12-kor vágtunk neki a túrának és közel 40 fok volt a levegő hőmérséklete ráadásul az út csont déli fekvésű, el lehet képzelni, hogy fázni éppen nem fáztak a "hetek".

A meredekségnek köszönhetőek nagyon hamar jó magasra jutottunk és az út mellől elmaradoztak a fák és valami eszméletlen kilátás nyílt a völgyre. Az egész rész 13,5 kilométer hosszú, de amint felemelkedtünk az indulástól számítva 4-500 métert, onnantól szinte teljesen lapos volt, vagy lejtett a beágazásig. Nem voltunk egyedül így sem. Két középkorú német nőcivel és egy új-zélandi fickóval is szóba elegyedtünk. A hölgypáros mesélte, hogy a túloldalon lévő D 219-es út, ha lehet ennél még csodásabb. Abban egyetértettünk, hogy ez a hely meseszép, a szemünk majd kiguvadt a látványtól. Mivel két szembejövő autós egymás mellett el sem férne olyan keskeny az út, 2-3 órán át kocsival nem találkoztunk, csak miénk volt az egész! Nagyon nagy pillanatok voltak ezek a túra során és sajnálom, hogy a szembelévő oldalra nem sikerült eljutni. Az internetet böngészve utólag és látva a képes beszámolókat, óriási baki volt ennek a kihagyása, a német hölgyek tényleg igazat szóltak.
Az út során videóztunk fényképeztünk amennyi csak ráfért a memória kártyára, ökörködtünk egy sort a víz utána töltésével, majd indultunk a hagyományos alpe d' huezi út becsatlakozásához. Egy árnyékos helyen bevártuk egymást, kulacsainkat most már egy kútból töltöttük újra, mert ami nálunk volt, abban inkább tojást lehetett volna főzni.

Miután mindenki megvolt ezzel a maga tempójában elkezdtünk araszolt felfelé. Pokoli volt a hőség, ahogy a betonfalakról visszasugárzott a nap hője. Néha mikor ránéztem a GPS-re, az többször 40 feletti értéket mutatott. Szél alig volt mutatóban az egész tényleg egy betonkatlan. Ráadásul az út széle tele volt fával, se kilátás nem volt a völgyre, se árnyék, mert a nap szinte derékszögben sütötte a tarkómat. A 9-e kanyarnál az egyik fa alatt tartottam egy rövid ebédszünetet, ami tervezettnél is rövidebbre sikerült, ugyanis kiesett a kaja a kezemből a másikat meg későbbre tartogattam. Pár falattal a gyomromban újra útnak eredtem, mert hiába vártam a többieket, nem jöttek meg 5 perc alatt sem. Két kulacs vízzel indultam neki, de szép ütemben termeltem a szervezetembe. A visszafordítóknál lestem, hogy a táblára éppen kinek a neve van kiírva, de becsület szavamra mondom elég sok ismeretlen név akadt közöttük, pedig elég régóta követem figyelemmel a kerékpársportot. Néhány táblánál megálltam fotózni, majd a fogyó vízkészletem miatt Huez faluban friss itókát szerettem volna vételezni, ha már ki volt írva lehet, hogy pusztán figyelmetlenségből, de én nem akadtam rá a forrásra.
Gondoltam beosztom a maradék pár deci húgy állagú löttyöt. Nem tudom melyik lehetett melegebb, a víz vagy a levegő. Nem sokkal Alpe d'Huez előtt egy szőke német nőci ért utol zihálva. Hozzá képest egy gőzmozdony kevesebbet fújtat, de az biztos, hogy nyálat annyit nem köp, mint ez a szőke szépség. Kicsit kiábrándító volt ezt egy nőtől látni, 100 méterenként, hol jobbra, hol balra.

Az utolsó - már lankásabb kilométeren - végre elértem a várost, ami nem igazán tett túl jó benyomást rám, bár az első adandó alkalommal legalább találtam víz vételezési lehetőséget. A klasszikus emelkedő óta inkább túlélő túrává avanzsáló mai tekerés sem győzött meg arról, hogy ez a hegy a kedvenceim között fog szerepelni, valahogy tényleg nem jött be. Hozzá kell tenni, hogy nem igazán vagyok oda az ilyen síközpontokban végződő hágókért. Az egész város nekem egy mini Siófokra hajazott, csak nem volt Balcsi, de a tömeg hasonló. Kicsit kiábrándítónak hatott, de ha a környéken voltunk a bakancs listán kipipálhattam ezt is.

Szinte egy órát vártam a többiekre, de sehol nem jöttek, így tovább álltam a Tour befutó időmérőjének célállomása felé, ami egy lakótelep és egy buszmegálló közvetlen szomszédságában található. A helyszínen megtaláltam a 100. Tour tiszteletére emelt márvány dobogót, szép virágokkal díszített faemelvény társaságában. Lőttem néhány fotót, aztán befutottak a többiek hulla fáradtan. Az egyik cimborán konkrétan az eléhezés és a kiszáradás jelei mutatkoztak, így első utunk egy hiper modern Sparba vezetett, amelynek parkolójában hatalmas műjégpályát alakítottak ki. 40 fokban ott koriztak a jóemberek szinte egy szál semmiben :)

A boltban mindenféle hülyeséget össze akartunk vásárolni, amikor megláttunk egy szép termetes grillcsirit, 7,5 ercsiért. A szirszarokat azonnal visszatuszkoltuk a helyükre, csak néhány a csirkéhez passzoló kiegészítő landolt a kosárban. Kb. egy hete nem ettünk húst. Hatan kb. 2 perc alatt úgy szétkaptuk szegény szárnyast, mint Floppy a lábtörlőt. A husika mellé bőven elfért hidralás címén egy jóféle citromos Radler a hátsózsebbe is passzíroztam egyet a későbbiekre, mert itt még nem ért véget a mai nap.
A kajától ismét erőre kapott a társaság, ezért a szomszédos Col de Sarenne hágó irányába indultunk, ami 1999 méter magas és mivel 1800 felett voltunk, gondoltuk ez már bakfitty, felmegyünk aztán nemsokára már a szálláson lógatjuk a lábunkat. Ekkor még nem is sejtettük, hogy mennyi minden vár reánk...

Annál a körforgónál, ahol balra kellett kanyarodni, hogy elérjük a hivatalos befutó helyszínét, ott most egyenesen mentünk előre. Elhagytuk a szállodasort, majd a helikopter leszállót és hirtelen ismét a háborítatlan és páratlan szépségű vadonban találtuk magunkat. Növényzet mentes, sziklás hegyoldalak amerre a szem ellát, a távolban pedig a hósipkával büszkélkedő magasabb hegycsúcsok. A friss hegyi levegőt szinte harapni lehetett, a félig lemenő nap fényében páratlan fényviszonyok tették még szebbé a környezetet. Nem lehetett nem megállni és lecsüccsenni a sziklákra és azon merengeni, hogy vajon a szembe lévő meredek hegyoldalon az a regiment állat, hogy képes végigmenni. Amilyen jól indult a mai nap, úgy tűnt, hogy a befejezés sem lesz piskóta. A látvány valahogy pillanatok alatt feledtetni tudta a huezi emelkedőn átélt kellemetlenebb emlékeket. Ha másért nem, de ezekért a pillanatokért megérte felküzdenie magát az embernek.
A hágó 13 kilométer távolságban van a várostól, hosszú visszaereszkedés után szinte végig 9-10%-os emelkedőn értük el a legmagasabb pontot. Egy kicsit kellemetlenül érintett a felerősödő pofaszél, abszolút nem volt semmi, ami az erejét csökkenthette volna. Szűk fél óra alatt feljutottunk a hágóra, ahol letámasztottuk a bringákat és a jobb kézre eső hegyoldalba felgyalogoltunk. Megérte! Káprázatos panoráma nyílt kelet felé. Tiszta, páramentes volt a levegő, nagyon messzire el lehetett látni. Nem véletlenül jelölték meg a térképen ezt a helyet, hogy "szép kilátás!". Ez bizony AZ!

Miközben gyönyörködtünk a tájban és fényképeztünk megcsörrent a telefon. Baj van, az egyik túratársunkat, aki a Tourt ment nézni, kórházba szállították, bukott a biciklivel. Óóó b***a meg, hangzott fel szinte egyszerre a felkiáltásunk. A grenoblei kórházba szállították a srácot, nagyon sajnáltuk és egyben ez azt jelentette, hogy ideje volt indulni. A rossz hír hallatán hamar búskomorság ült a társaságra, de innentől már csak lefelé vezetett az utunk.
A gurulás sem volt kevésbé látványos és veszélyes, mert a burkolat apró kaviccsal fel volt szórva. Talán a hír miatt, de még óvatosabban ereszkedtünk lefelé a kanyarokban, egyben megállapítottam, hogy ez az oldal mászva sokkal keményebb, mint amin mi jöttünk ellenkező irányból, pedig az se kutya.
Rövid idő alatt megérkeztünk, ahol a többiek sem tudtak új infóval szolgálni, hogy mi történt. annyit tudtunk meg, hogy miközben a nép elindult gyök kettővel a hegyről lefelé, a bringás sorban haladva szintén lassan fejre állt és csúnyán megütötte a kulcscsontját.
Az est további része várakozással telt, mint utólag kiderült műteni kellett a vállszalagokat.

A szerencsétlen baleset következtében másnap nem indultunk tovább, meggyőztük a szervezőt, hogy ilyen baleset elszenvedése után jót tenne a túratársnak ha pihenéssel, vízszintesben tudná tölteni a következő napokat.
A döntés könnyű volt, de belül vérzett a szívem, mert a kedvenc hágóm megmászásáról kellett lemondani.
De ahogy a szólás tartja, ami késik nem múlik. Ugye La Bonette?
A fájdalmat enyhítve este jót beszélgettünk egy-egy francia vörösbor és sajt társaságában.