Másnap kora reggel 6-kor ébredtem, indulhatott az összepakolás, be a buszba, közben közös rántotta készülőben. A főtéren az alábbi kép fogadott minket, hmmm ez egy jó előjel? Az időjárás kissé borongós volt, csípős hideg, de csak szél lengedezett.

A logisztika az előző nap után sem sokat változott, órákig tartó becuccolás a busz platójába, felhelyezni a bringákat a tartóba, majd miután még másoknak is segítettem a cuccolásban kiderült, hogy a közös rántottából sem nekem, sem a többi segítőnek nem maradt.
Sebaj. Szarul esett, inkorrekt dolog volt, de megoldottam sajátból, szokásos 7days croisanttal a buszban előttem ülő srácoktól kaptam Nutellát, így máris tovaszállt a rossz hangulatom. A későbbiekre nézve az ilyen momentumoknak még fontos szerepe volt, mert az aprónak tűnő súrlódások nem éppen a társaság felhőtlen összekovácsolódását segítették elő. Ráadásul az sem volt éppen pozitív, hogy a szervező, de főképp a buszsofőr próbálta elpoénkodni a dolgot. Köszi szépen, nem neked kell feltekerni megfelelő kaja hiányában több ezer szintet, amire ráadásul a pénz ki volt előre fizetve, neked csak a gázpedált kell nyomni, az meg olyan "fárasztó".

A reggeli akció után, mindössze kilenc körül indultunk el Sölden felé, onnan startoltunk. Egy félreeső parkolóban még a város előtt a lankásabb helyen félreálltunk és lecuccoltuk a gépeket. Mindenki elvégezte az utolsó simításokat és kisebb nagyon bolyokban nekivágtunk a kb. 1200 méteres szintemelkedésnek. Sölden városa egyértelműen az a benyomást keltette bennem, amelyet elképzeltem, tipikus turista centrum, szép főutcával, nyüzsgő élettel, sok üzlettel. A várost már majdnem elhagyva pillantottam meg a gleccser út elágazását jobbra, emlékszem, hogy valakinek még odanyomtam egy poént, hogy na nem rövidítünk, errefelé kevésbé meredek :D Söldenből kiérve jött néhány elég kemény szerpentines rész, valahogy a meredekség görbéből nem így emlékeztem, hogy már az elején 11-12%-os az út, de nem zavart simán bírtam. A társaság hamar szétszakadt, sokan az erőlétük vagy a nem megfelelő hátsó sor megválasztása miatt szenvedtek. Előkerültek a fotóaparátok, lőttük a képeket, és egyre másra értem utol az előttem indulókat, pedig egy út burkolat javításnál szabályos kerekes benyomását keltve, én bizony kivártam a zöld lámpát, hiába integetett nekem a jelzőőr :) 

Miközben utolértem az előttem indulókat, rövid ideig mindenkivel váltottam pár mondatot, nagyon érdekes témák kerülnek ilyenkor elő :) Obergurgl után megkezdődött a hágó igazi szerpentines része, kemény 10%-os kilométerek egymás után és előkerültek a számozott kanyarok is. Némi kajautánpótlás és fénykép után már 2000 méter felett jártam, el-elmaradozott már a növényzet, sajnos a felhők miatt a környező hegyek nem igazán mutatták meg az igazi énjüket. Ez egy ilyen nap volt, de nem bánkódtam, mert azért így sem volt gyenge a látvány és nagyon jól éreztem magam, könnyebben ment a tekerés, mint gondoltam volna, de az biztos, hogy én kevésbé szenvedtem ránézésre, mint egy két túratárs a max. 23-as sorral :) Tudom puhány vagyok, szerintem inkább felkészült, de a kompakt mellett nálam hátul egy 30-as Ultegra figyelt, páran szemükkel villámokat szórva mikor meglátták. Ezen jókat nevettünk, bár lehet nekik akkor nem volt őszinte a mosolyuk. :D Ügyeltem arra, hogy a pulzusom se szálljon el, mert akkor izzadni kezdek, és átnedvesedett cuccban 7-8 fokban nem túl jó gurulni a hágóról. Bár csak a mezen kívül egy alá póló és kar lábmelegítő volt rajtam. Hochgurgl falucska következett, ami önmagában egy síparadicsom, innen indulnak a hegyre felfelé a síliftek. Nemsokára elértük a fizetőkaput, ahol kiderült, hogy a busz a hosszkorlátozás miatt nem jöhet velünk tovább, csak a plusz kísérő autó amit magunkkal hoztunk. Szervezés - Hegyek 0:1. Utólag láttuk, hogy mi hamarabb ott voltunk a célban, mint a busz. Még jó, hogy nem esett, mert mindenkinek az eső cucca a buszban volt, mondjuk nekem nem, mert a pillekönnyű esőkabátom, 3/4-es nadrágom, sisakhuzatom a hátsó zsebben leledzett, de ha olyan jégeső jött volna, mint Balázsnak a Penserjochon, a szervezés miatt kitört volna a káosz, mert a Timmelsjochról még Lanaig kellett eljutni DH-ban, ami Merano után egy kisebb város. És ekkor még volt hátra kb. 500 m szint és a meredekebb rész. Jót gurultunk hófalak között a visszagurulásnál, egy jó nagy boly gyűlt össze és nagyon hosszan lehetett előre látni a völgyet, majd magát a hágót ahova még fel kellett mászni. Optikailag nagyon csalóka volt a látvány, mert egyáltalán nem tűnt úgy, hogy az út emelkedik, holott mégis, 6-7% alá még az egyenesben sem ment a meredekség jelző a GPS-en. Az utolsó négy legnehezebb szerpentines kilométer csak ezek után következett, de az valami varázslatos volt, ahogyan a visszafordító kanyarban láttad magad mögött a már megtett utat és a tájat. Hosszan, baromi messzire. Nemsokára előkerültek a kolompoló tehenek, egyből beugrott a túravideózók jelmondata, akkor itt bizony már nincs messze a tető :) Ettől az érzéstől teljesen feldobódva sorra gyűrtem le a maradék kanyarokat, és nemsokára már fent is voltam a hágó legtetején az utolsó pár száz métert teljesen hófalak között megtéve, mindezt Július közepén. Brutális élmény volt így feljutni életem során először 2500 méter fölé, ez volt igazán a hab a tortán. Kerestem a többieket hol vannak, akik előttem indultak, de senkit nem találtam sem a hütténél, kilátó résznél, sem a hágó táblánál ezért egy német
srácot kértem meg angolul, hogy legyen szíves kattintson le engem pár fotó erejéig közösen a táblával. 
Aztán szépen sorban szállingóztak a többiek fel a hágóra. Együtt meghallgattuk, hogyan húzzák a fickók az Airwaves reklámból megismert alpesi kürtöt. Egész hangulatos koncertet rittyentettek. Mivel még sosem jártam az Alpokban valahogy a képzeleteimben sokkal monumentálisabbnak képzeltem el. Összességében nagyobbnak gondoltam. Egy hütte wc-vel, a kilátó rész és gyakorlatilag már gurulsz is lefelé a napfényes Itáliába.

Megmagyarázhatatlanul kellemes érzés volt fent a hágó tetején bámészkodni, támasztottam a kerékpárom és emlékszem nem győztem nyomkodni a telefonomra a fényképeket közben pedig lestem, ahogy a felhők nekiütköznek a hegy tetejének, amit azelőtt még láttam, az pár másodperc után már felhőbe burkolózott. Az olasz oldalon egyértelműen látszódott, hogy sokkal jobb az időjárás, arrafelé sütött a nap. Felvettem mindent, amit magammal hoztam a zsebemben és nekivágtunk sokad magammal a lejtmenetnek. A tetőn csak 7 fok volt, ezért jó lett volna minél hamarabb, minél alacsonyabbra lejutni. Mondjuk nem úgy kellett volna, ahogy az olasz oldal utolsó pár kilométerén lévő szerpentines részen tettem. Egy szikla teljesen kitakarta a következő kanyarkombinációt és sem a sebességem sem a megválasztott ív nem volt arra ideális, hogy egy balos kanyart bevegyek, vagy talán a tapasztalat hiánya. Megtanultam, hogy nem kell az előttem haladókat vágtázva követni, tisztelni kell az utat. Szerencsére csak a drága hátsó gumim bánta a ki tudja mekkora vészfékezést, de a jobb SPD-t már kicsatoltam, hogyha nekiütközök a derék magasságú falnak, akkor valahogy ellökjem magam attól. Ez mákomra nem következett be, de nem én voltam az egyetlen, aki eszetlenül próbált lefelé száguldozni, mert hárman is defektet kaptak, mert túl felforrósodott a felnijük a sok fékezéstől. Megvolt a tanulópénz, de vastagon. A gumi teljesen tropa lett, szövetig lenyírtam a Conti 4000s-t, de Lanaig még kibírta óriási szerencsémre, mert a pótkülső a buszban volt, a buszt meg senki nem tudta merre jár.

A Timmelsjoch olasz oldala egyértelműen sokkal szebb látványt nyújt a túrázó számára. Bár lehet ebben közrejátszott a napsütés, ami már nagyon jól esett a didergés után. Ettől a hegyoldal sokkal zöldebbnek tűnt, ahogyan visszatekintettem a hegy meredekebb részéről legurulva. A fotózkodás után összeverbuválódott a társaság élmezőny része, és együtt bolyban tekertük le a maradék kilométereket Lanaig, ahol először rossz címre érkeztünk meg és több óra keresés és buszra várás után a remek logisztikának hála ismét a pihenés látta ennek kárát. Sebaj, ilyen élménnyel gazdagodva az sem igazán érdekelt, hogy mind a négy zsákomat a harmadik emeletre kellett felcibálnom az egyébként 5* kolostor szálló részébe, mert "éjszakára a buszban semmi nem maradhatott". Cipekedés után nekem jöhetett a külön program, kikukázni a hátsó köpenyt.

A poszt elején emlegetett a kajára előre befizetett pénzből estére, hogy is mondjam finoman fogalmazva a börtönökben sem túl irigylésre méltó állagú "paradicsom leves" jutott, illetve ehettél túrógombócot, ami olyan kemény volt, hogy féltem, hogy beletörik a fogam. De ha pizzára fájt a fogad, akkor arra is volt lehetőség. No nem azért, mert már Olaszországban voltunk, hanem mert volt még a bográcsunkban Miskolcon sütött tonhalas-féle, amelyet amúgy is kimondottan rühellek. Ja még egy fontos tényezőt nem említettem meg e kapcsán, hogy a busz plató részében volt és szarrá volt ázva :D
Így ismét maradt a saját kaja, de lassan már a fülemen jött ki a 7days croisant. A szálláson saját szobám volt, külön zuhanyzó résszel, nagyon patent volt az egész, a meleg vizes fürdő egy ilyen nap után nem kell ecsetelnem milyen jól esett. Sajnos a jól esett kapcsán meg kell említenem, hogy kint is jól esett, sőt, ömlött az eső. Olyan zivatar volt egész éjszaka, hogy azon gondolkoztam, vajon másnap, hogy megyünk fel a Stelviora? Az mondjuk poén volt este, hogy valamiért lementem az előtérbe, de kívülről nem nyitható kilinccsel volt felszerelve az ajtó. Természetesen ezt utólag vettem észre, ezért elkezdtem felfelé kiabálni, hogy engedjetek be :) De lehet, hogy ezt már csak álmodtam, mert a fáradságtól 22:00-kor lepihentem aludni.

A nap vége számokban: 84 kilométeren és 1414 méter szintet tettünk meg felfelé.