A hét első munkanapján a helyiek dolgozni, mi kerekezni indultunk. Páratlan időjárásra ébredtünk. Muszáj volt lecsekkolni az előrejelzést a telefonomon és a szám széle felfelé görbült, hiszen a túra további részére 30 fok feletti időt jósoltak és felhőtlen időjárást. Bőszen terjesztettem az igét bár a pakolás közben nem nagyon foglalkoztak velem.

A reggelit bepakoltam magamba. Végre finom rántottát ettem, majd a reggeli pakolásban az egész nővérszálló kitakarítását vállaltam. Tegnap mintha kisebbnek tűnt volna a hely - gondoltam - de fél óra alatt ragyogott a kétszintes épület. Azért egy Mr. Proper reklámot nem lehetett volna leforgatni és földről sem ettem volna :) Míg én söprögettem és felmostam a többiek betuszkolták a cuccot a buszba és felrakták a bringákat a helyükre. Szinte kopra együtt lettünk kész, mehettünk is volna, de mivel az autóval érkezők csak idáig tartottak velünk könnyes búcsút vettünk tőlük, főleg, hogy közöttük volt azaz illető, akinek köszönhettem, hogy éppen akkor ott vagyok. Még egyszer megköszöntem neki, és jó utat kívántam.
Airuno és Aosta között elég nagy a távolság, autópályán haladtunk Torino felé, majd északra és nyugatra fordultunk a Mont Blanc hegység és alagút irányába. Már a buszon megbeszéltük előre a délutáni programot, amely a Nagy Szent Bernát hágó megmászása. Két lehetőség volt: 1) a busz kb. 17:00-ig várakozik ott ahol leszállunk, 2) ha addig nem érkezünk meg, lábon kell megtennünk az amúgy nem túl megterhelő utat Morgexbe, ami plusz 25-30 km-t és néhány száz méter plusz szintet jelent.

Aosta völgye még a buszból is parádés kinézettel rendelkezik. Ennyi várat egymás hegyén hátán még nem láttam, szinte minden dombon, vagy sziklán vár vagy valamiféle erődítmény van. A túravideókból tudom, hogy ezek az építmények szinte egytől egyig magánkézben vannak és a felső 10.000 nyári rezidenciájának számítanak. A hegyoldalakon hatalmas szőlő ültetvények, amerre a szem ellát csodásabbnál csodásabb hegyormok és ami nagyon fontos, szikrázó napsütés, 34 fok.

Pontban 11-kor gördültünk be a forgalmas főút melletti parkolóba. Két lehetőség volt számunkra, mivel ezúttal nem A-ból B-be, hanem ugyanarra a pontra kellett gyakorlatilag érkezni. Aki akart vagy fáradt volt elmehetett vásárolgatni a közeli üzletközpontba a másik pedig egyértelmű. Természetesen mivel bringázni jöttem és lehet ide sosem jutok el legközelebb (amit kétlek :D ) az utóbbit választottam. Némi szöszölés és a bringák előkészítése után délben indultunk útnak egy kupacban, ha lett volna nálunk hőmérő, akkor annak a higanyszála már 36 fokot mutatott volna.

Mivel nálam volt GPS és a videókból, térképekből amúgy is tudtam merre kell menni a forgalmas főút jobb oldalán haladtunk, kényelmes tempóban libasorban. Vezettem a sort. Négy-öt kili után elértük a körforgalmat, ahol jobbra felkanyarodva lehetett megkezdeni a hágó mászását. A csúcsig innentől 34 kilométer és 1880 méter szint volt hátra. Elég hosszúnak tűnt, de ennél később jóval többet is megtettünk még vertikálisan felfelé.

A hágó maga nem túl meredek, huzamosabb ideig nincsenek is benne kemény %-ot felvonultató kilométerek, talán csak itt ott néhány pillanatra a vége felé kúszott két számjegyűre a meredekség mutatója a GPS-en. Az eleje mondhatni nagyon könnyű volt, alig 3-4%-os emelkedőn, 2x2 sávos autóút szerűségen haladtam sokáig egyedül. Egyetlen problémát később csak a víz utánpótlása okozta, de sas szemmel megáldott túratársam egy kocsma mellett pár száz méterről is kiszúrt egy csobogót. Mászásban ez lehetett a leggyorsabb pár száz méterünk :) Bedobtunk egy müzlit és kortyoltuk a jéghideg iható vizet, a másik kulaccsal pedig bőszen locsoltuk magunkat, benedvesítettünk minden létező ruhafelületet magunkon, mert a nap igen magasról sütött le ránk és kegyetlen hőség volt a PF aszfalton. Hétfő révén a forgalom csekély volt és azok után, hogy elértük az útelágazást mi jobbra, a tranzit forgalom pedig balra kanyarodott, hogy később áthaladjon a híres alagúton.

A hágó igazi mászása itt kezdődött el. Az út átváltott szerpentinezésbe és a panoráma is egyre jobb lett, ahogyan faltuk a métereket. Nemsokára egy sűrű erdős szakaszhoz érkeztünk, ahol az árnyékban kellemes levegő fogadott, végre nem az a tomboló kánikula. Pedig, hogy vártuk eddig a jó időt. Az erdőből kiérve megpillantottuk a völgy hátralévő részének nagy részét, ezt úgy kell érteni, hogy légvonalban kb. láttuk a 10 km-re lévő 3000-es csúcsokat. A völgy azon vége zártnak tűnt, nem is értettem merre fog haladni majd az út. Körbe mindenhol elmaradt már a növényzet, a hegyoldal valószínűtlenül zöld volt és nagyon vékony patakok szabdalták fel. Elhaladtunk az alagút alatt, melynek viaduktja kecsesen ívelt abba az irányba, amely felé mi is haladtunk, némi kitérővel. Szimpatikus volt az olaszok felfogása, hogy az alumínium szalagkorlát helyett, vastag farönkökből készült a korlát, amely egyáltalán nem rombolta a kilátást a fantasztikus szépségű hágóra.

Sokat fényképeztünk menet közben, csináltunk csapatfotót félúton, és 1900 méteren a "büfében" benyomtunk egy dekás kólát, újratöltöttük a kulacsokat. Az út hátralévő 500 méter szintje egységesen erős meredekségű, valahol átlagban 8-9% között lehet, de mivel visszakanyarodik az eddig megtett fölé, ezért páratlan kilátást nyújt a völgyre. Jó időben, mint amilyen a mai is volt, nagyon messzire el lehetett látni, de kellő tudás híján nem tudtuk megfejteni melyik csúcs melyik lehet. Azt viszont láttuk, hogy tőlünk felfelé az "út sarkában" a utolsó kilométerek felett gonosz fellegek sűrű egyvelege már órák óta egy helyben gyülekezett. Tapasztaltabb túratársam beleszippantott a levegőbe és bizony mondta, hogy abból eső lesz. Kételkedtem benne, de sajnos igaza lett. Az alagúttól pár száz méterre kiadós jégeső zúdult a nyakamba, de megállni már nem volt kedvem, inkább bemenekültem a biztonságot adó fedett helyre. Az alagútban - mivel ott is emelkedett az út - hömpölygött lefelé az égi áldás, jó hogy volt padka, hiszen le se tudtuk volna tenni a lábunkat, hiába voltunk fedett helyen.

Vártunk, vártunk egy darabig, csak elvonul a zivatar. Így is lett, elindultunk. A víz helyett orkán erejű szelet kaptunk Svájc felől, ami éppen átbukott a hágón. Levegőt alig lehetett kapni, olyan volt, mint amikor kihajolsz egy mozgó járműből. Fent a hágón nagyon barátságtalan idő fogadott minket. Bevártuk egymást, mindenkiről elkészültek a fotók a táblánál, de többet nem tölthettünk fent, mert 7,5 fok volt, és Svájc felől olyan szinten ömlött át a hideg szél és a sűrű felhők sokasága, hogy a tavat alig lehetett látni. A svájci oldalon lévő határ állomásból szinte semmit nem láttunk és a bazársor is teljesen be volt zárva, de lehet, hogy csak azért, mert valamiféle felújítási munkálatok zajlottak.

Gyors öltözködés után nem cicóztunk, húztunk lefelé minél gyorsabban, amennyire az adott körülmények engedték, természetesen videó felvétel itt is készült a sisak kamera segítségével. Mivel a tetőn már elmúlt délután öt óra - eleve lehetetlen lett volna addig visszaérni - tudtuk, hogy Morgexig lábon fogunk menni és úgy beszéltük meg, hogy Aostában be fogjuk várni egymást.

Hatalmasat lehetett száguldozni lefelé mivel az út, ahogyan írtam elég széles és tökéletes minőségű, a hágó tetejét leszámítva csont száraz. 50 perc alatt leérkezett mindenki. A kapaszkodás kicsit tovább tartott. :)

Aostában két részre oszlott a brigád és extra könnyű levezető fokozatban cammogtunk Morgex felé. A nap már lebukóban volt, de parádésan megvilágította Európa legmagasabb pontját a Mont Blanct. Tökéletes lezárása volt ez a pillanat a napnak, amelyet semmilyen bevásárlással nem lehetett volna pótolni!

Az este folyamán a szálláson most is volt némi káosz a logisztikával, kb. este 11-re sikerült lezuhanyozni és majdnem éjfélkor sikerült az amúgy nagyon finom sztrapacskát letuszkolni a gyomromba. Kellett az energia pótlás, hiszen holnap két BIG hágó is várt a bátrabbakra. Azt hiszem álmomban mosolyogtam előre gondolva a holnapi útitervre, illetve a ma szerzett pazar élményre. Az éjszaka pihentetően telt, persze nem csoda, hogy nem kellett altatni, mert közel 100 kilométert tettem meg, 2200 méter szintemelkedéssel.