Te jó Isten, hogy repül az idő... Mintha csak a múlt hónapban történt volna a tavalyi esztendő nagyszabású bringázása az Alpokban.
Már akkor rabul ejtett Európa legszebb tájegységének tartott magashegyi környezete.
A szebbnél szebb hágókon bringázva hallgattam a többiektől jobbnál jobb sztorikat a különböző verseny élményekről.

Ezek közül Magyarországhoz képest a nem túl messze lévő Ausztriában rendezett eseményről a Großglockner hegycsoport környékén zajló Glocknerkönig versenyről hallottam a legtöbbet, amelyet 2015-ben már a 20. alkalommal szervezték meg.
Személy szerint még „versenyszűz” voltam, nem vagyok a híve a csoportos országúti rendezvényeknek, inkább csak túrázgatni szeretek, de idén félre tettem az elveimet, mert hajtott a kíváncsiság és hárman Áprilisban beneveztünk.
Zökkenőmentesen elutaltuk a pénzt a szervezőknek, hamar megkaptuk a zöld lámpát, mi pedig szép komótosan megterveztük a kiutazást.

A terv az volt, hogy a vasárnapi verseny előtt legalább egy nappal korábban autóval elutazunk.
Személy szerint már a pár nappal az indulást megelőzően összepakoltam inkább, ami még utólag eszembe jutott azt gyorsan hozzádobtam.
A precíz pakolás végett semmiben nem szenvedtem hiányt, talán a napi frissen főzött kávé adag azért hiányzott, de erre a három napra lemondtam erről a luxusról, illetve hazudok, mert a verseny után egy jó kis sör + feketekávé kombinációt betoltam, de szigorúan csak a hidratáció és a koffein pótlás jegyében. De ennyire ne szaladjunk előre…

Ott tartottam, hogy kiutazás. Pénteken kocsiztam fel Pestre, majd szombaton kora reggelre beszéltük meg a találkát. Nem aludtam túl jól, kicsit izgultam az új élmény miatt, de ekkor még nem gondoltam volna, hogy lesz ennél még jóval kevesebb pihenés.
Reggel 5-kor már felébredtem, dobtam egy jó kis fürcsit, na jó ez túlzás, kitámolyogtam a fürdőszobába és erőteljes ásítások közepette megengedtem a tust, amiből egyből zúdult a hideg víz. Elmormoltam pár szitokszót magamban, mást nem akartam felkelteni, de hamar jött a megváltó meleg víz.
A reggeli tisztálkodás után összedobtam egy kis kamionos rántottát, ami abból áll, hogy két tojásból készült rántottát beletekerek egy nagyon picit mustárosra kent tortilla lapba, amelybe hajszál vékony csemege uborka is kerül (ínyencek mustár helyett Erős Pistát is használhatnak)
Eltettem útravalónak a tegnap megfőzött sajtos tészta és a sonkás szendvicsek mellé, majd megcsörrent a telefonom mire pont kész lettem. Móni hívott, hogy 20 perc múlva itt vannak Tomival. Mondom király, pont kész vagyok, kicsit még ledőltem az ágyra, majd próbáltam rendezni a gondolataimat, hogy tényleg ne hagyjak itthon semmit se. Bringázáshoz minden pipa, kaja pipa, ruha szintén. Húsz perc után tényleg itt voltak Tomiék. Bár a háztömb másik felén parkoltak le, sebaj a bringa mellett csak 20 kiló cuccot cipeltem a sátorral kiegészülve, de hát nem vagyok egy tápos legény :)
Gyors üdvözlés, puszi puszi majd betuszkoltuk a cuccaimat a nem gyengén megpakolt Peugeotba, de hát azok akik egy hónap múlva még messzebb szeretnének eljutni az Alpokba […]
Felpókoztuk a bringát hátra a tartóra, ahhoz képest, hogy Tomi most használta elsőre ez igen tempósan és profin összejött. Még alig múlt 7 óra és az M0-án hasítottunk a sógorok felé.
Szombat lévén kicsit aggódtunk, hogy a Balcsira utazók miatt netán lesz egy kis tömeg, de szerencsére semmi ilyesmiről szó sem volt.
Személyesen rég nem láttuk egymást, ezért mentek az élménybeszámolók az elmúlt hónapokról, jókat rötyögtünk, dumáltunk, majd… az M1-es autópálya 130. km-nél egyszer csak Tomi szólt közbe, hogy srácok „baj van!” Se köpni se nyelni nem tudtunk, hogy miről lehet szó, látszólag Tominak nincs baja.
De hát akkor mi a gond? Elhagytuk a bringákat?

Éppen két kamion előztünk volna meg a belsőben, amikor lassulni kezdtünk. Alonso valamikor ilyenkor rádiózott volna a mérnökének, hogy „elment az erő a Hondából”, bár most nem a japán márkával volt probléma.
Szerencsére mögöttünk nem jött senki, be a vészvillogót, majd bevitorláztunk a leálló sávba és megálltunk. Tominak hirtelen szar kedve lett, mert a legrosszabbra gyanakodott, a kocsi motorja konkrétan 150K km után ott és akkor kilehelte a lelkét.
Beindult a tanakodás, hogy most akkor mi a túró legyen. Assistance szolgálat felhív, tréler küld, mínusz 65.000 jó kis magyar forintért vissza Érdre. Még nem utaztam tréleren lévő autóban, de ezt azért nem most szerettem volna kipróbálni. Ráadásul egyre távolibbnak tűnt annak az esélye, hogy
eljussunk a verseny helyszínére Zell am Seebe, pláne hogy nyomtunk egy hátra arcot és az eddig megtett 130 kilométer nullára redukálódott közben meg eltelt legalább négy óra.
Tomiék a sofőr mellett utaztak, tartottuk a telefonos kapcsolatot és kiötlöttük, hogy Apukája kölcsön autójával megpróbáljuk a lehetetlent, azaz a ki és bepakolást is beleszámítva hat órával kevesebb idő alatt megtenni a nem kevesebb, mint 600 kilométeres távot.
Délután egy körül Móni pakolási stratégiájának köszönhetően már Tomi Anyukájának finom tejszínes csikehúsos spagettijét fogyasztottuk ebéd gyanánt, hogy aztán ismét nekivágjunk az ismeretlennek, akarom mondani az ismerős útszakasznak.
Az előbb bebizonyosodott, hogy a memóriám ismét nem túl jó, mert én az ebéd után kaptam egy fantasztikus feketét, nem hiába a Saeco az Saeco és nem csak Mario Cippollini miatt :)

Az Opelra a tetőre kerültek a paripák, párszor megálltunk még megnézni a jószágokat nehogy elszabaduljon a ménes az ótópályán. Nem lett volna jó buli. Móni cangája kicsit lötyögött, de a pókok ismét tették a dolgukat.
Hegyeshalomnál intettünk búcsút az országnak. Aztán, mint megtudtam másokkal ellentétben, mi nem Bécs belvárosát látogattuk meg, hanem DNy-nak vettük az irányt. Az előbbin jót röhögtem, majd azon alakult ki „parázs vita”, hogy a sógoréknál mennyivel lehet menni a különböző minősítésű utakon.
A GPS vágott rendet közöttünk, amely 1 km/h-s sebesség túllépésnél már osztotta az észt a sofőrnek.
Így haladtunk egyre beljebb a nagyobbnál nagyobb hegyek közé. Kicsit elhalkult a társaság. Személy szerint most hogy kiszabadultam az Alföldről kissé sóvárogva tekintettem az ormok felé, bezzeg aki itt lakik kifejezést sűrűn használva.
Az idő PF volt, 30 fok sem volt ritka a hegyek között, ment az AC javában. Elhagytuk a Schneeberget haladtunk az S-jelű úton Schladming irányába. Majd következett a Dachstein és a nagyobbnál nagyobb hegyek, mivel az idő tiszta volt ez egyenesen arányos azzal, hogy a panoráma meg fasza.
Nyolc körül lassan K.O. állapotban értünk Bruckba a tó partjára. Követtük az előre kieszelt stratégiát, amely az alábbi volt: szállás foglalás, rajtcsomag átvétel egyéb logisztikai események.
Az út során, mint az időjárás folyamatos figyelésének megszállottja riogattam azzal őket, hogy itt bizony szar idő jön, de szerencsére nem lett igazam. Egy darabig...

Megérkeztünk a Panorama Campingbe, lebotoltuk a fickóval az árat, 10 ercsi éjszaka per kopf. Nem is volt rossz vétel, ahhoz képest, hogy teljesen jól kis kiépített camping volt, még mosni is tudtunk volna szarosgatyát.
A tulaj megmutatta a placcot ahova felhúzhattuk a sátrainkat, ennek hamar nekiálltunk, mert a Grossglockner völgye felől hatalmas csihi-puhi kíséretében zúdult felénk a vihar és nem tűnt kispályásnak.
Kb. az eső leszakadása előtt öt perccel végeztünk a sátrakkal, majd nyomultunk kocsival az ASE-sok szállása felé, mert délután leesemeseztük velük, hogy ha tudják intézzék el nekünk a rajtcsomag átvételt. Szerencsére az osztrákok jó fejek voltak és Sanyinak, Karcsinak hála ez is a kezünkben volt, bár fél 10 környékén a vihar kellős közepén alig találtuk meg egymás a szeg zugos faluban úgy ömlött az eső.
Azt már csak én teszem hozzá, hogy az egyik villám úgy belecsapott a hegygerincen lévő fába, hogy az kb. 1 sec. alatt elporladt és ezt real time pont sikerült premier plánból végignézni.
Tízre vissza kellett érni a kocsival a campingbe. Öt perccel zárás előtt épp beestünk, legalább nem kellett szakadó esőben kintről becuccolni, no nem mintha a dühöngő viharban lehetett volna mást csinálni, jobb híján ültünk az autóban és vártuk, hogy csillapodjon a jégeső.
Ahhoz képest, hogy holnap reggel hétkor rajt van, a paripák áznak a tetőn, nem ettünk, nem tisztálkodtunk, nem készültünk össze holnapra még semmivel sem. Ja és még aludni sem ártana. Remek volt a kilátás a holnapi versenyt illetően.
Volt részem az elmúlt hetekben pár olyan keményebb edzéshez, ahol 4-5 órát pihenve konkrétan majdnem lefordultam a nyeregből. Ezt szem előtt tartva kissé elkeseredtem, mert azért nem piskóta kaptató várt ránk.

Amúgy is hullafáradtak voltunk ez még jól jött, de azért Mónit kifaggattuk a holnapi verseny tudnivalóival kapcsolatban, ő meg birkatürelemmel válaszolt a nyilván értelmes kérdéseinkre.
Ugyan a percek nem óráknak, az órák meg főleg nem tűntek napoknak, de azért tele lett az a bizonyos hócipő a viharral a kocsiban ülve. A hosszú úttól szétment a hátam, így közel egy óra várakozás után éjfélkor meguntam a dolgot, és a neszeszerem meg a telóm társaságában nyomtam egy csukafejest a sátramba. Nem igazán volt még tesztelve esőben az egy személyes Decathlonos csoda, meglepődtem rajta, hogy a fejest megúsztam szárazon. Felfújtam a derékaljat, belőttem a hálózsákot és már horpasztottam. Volna, mert a vihar továbbra is úgy nyomta a villámokat meg a dörgéseket, hogy hiába volt füldugóm meg szemellenzőm alváshoz az annyit ért, mint mókusnak az erdőtűz. Valamikor hajnali kettő tájban kussolhatott el az égi áldás, amikor meg arra riadtam, hogy mellettem lévő raktárnak hitt utánfutóból erős horkolás zaja hallatszik. Finom szavakkal kifejezve, hát mondom ez szuper! És akkor még a szokásos fél 4-es madárcsicsergésről még nem is beszéltem, amit suhanc koromban legtöbbször akkor hallottam, amikor hazabotorkáltam a diszkóból.
Mivel eleve hajnali ötre volt belőve a mobil ébresztése ki lehet számolni, mennyi jutott a „pihentető alvásból”.

A reggeli ébredés ilyen szarul még nem esett, illetve füllentek, de ezt majd később. Ötkor nyivákolt a vekker, kikászálódok és látom ezek ketten már teljes harci felszerelésben épp rajtszámot igazítanak a bringán én meg még túl sem vagyok a reggeli menetrenden (a cigit leszámítva) :)
Ideje volt belehúzni. Kész szerencse, hogy a kamionra feladott hegyi csomagomat már otthon összeállítottam, így azt csak zacskózni kellett meg felmatricázni a rajtszámnak megfelelően.
Kissé bódultan keresgéltem elő a kocsiban hagyott sporttáskából mindent ami kellett aztán épp időben értünk a kamionokhoz, 6.30 volt az időlimit, ezt két perccel még túl is teljesítettük.
Ahhoz képest milyen fos idő volt éjszaka, reggel 12 fok volt, és már majdnem áttörte a napocska a felhőket. A völgyben már látszott előre, hogy tűz a nap, így csak mezt és gatyát vettem, megtanultam már a Pilisben, hogy nem kell itt a rucit túlbonyolítani különben beizzadás a vége.
Feldobtam az akciókamerát még egyszer rácsekkoltam a kajára (két müzli, két kókuszrúd), szélkabira. Lőttünk néhány fotót a placcon, majd beálltunk a 3. 4. depóba, előttünk több száz mit száz, ezer(!) bringás várta a 7 órás ágyúdörrenést.

A távolban felcsendült a hangszórókból a jól ismert induló, amiből tudtuk, hogy a legjobbak már nyélen tapossák neki.
Tervem az volt, hogy a laposabb részen bemelegítés jelleggel, alacsonyabb pulzussal csorgok a hegy lábáig, majd onnan egyenletes tempóra beosztva nem fogok emberkedni, csak megyek a mezőnnyel. Köszönhetően az alvásnak 100%-ig ragaszkodnom kellett a tervhez.
Kb. 28-30-al tempóztam 120-130-as pulzussal, mellettem meg ezerrel zúgtak el a vonatok, oúti monti vegyesen nyomták, mint állat 40-45-el, mennyetek csak, majd be lesztek fogva a hegyem mondtam magamban :)
Azért néha felraktam a nagytányérra, hogy olajozódjon meg az is az újrakent lánctól, így értünk el a fizető kapuig öt kilométert megtéve.

Itt kissé kiszélesedett az út, és egy enyhe bal ív után magam előtt láttam azt a rengeteg bringást, akik araszolnak felfelé az ott éppen 13-14%-os részen.
Kattogtak a váltók, csörögtek a fogaskoszorúk, nyúltak a láncok néhányan pedig már itt az emelkedő elején vad bólogatásba, kígyómozgásba kezdtek.
Nálam is befigyelt ezen a szakaszon a 160 feletti pulzus, de jó volt látni mások nagyobb mértékű szenvedését, így ebből erőt merítve szakítottam le az előbb még a síkon nagyon májerkodó sporttársakat, persze csak gyök2 különbséggel.
Itt szeretném megjegyezni, hogy a világ e részén (beleértve a más nációkból érkezetteket is) a gyerektől az idősig mindenki szeretettel bringázik, még egy ilyen versenyen is, legyen az illető nő vagy férfi. Szuper jó volt látni, hogy a 70 éven felülieknek kinéző idősek is mennyire fiatalosan, fitten mozogtak a nyeregben. Szeretnék én is ennyi idősen így kinézni, ahogyan ők.

A tekerés közben néha kiment a fejemből bambulva a tájat, hogy van a stucnin egy akciókamera, így a hegy elejétől már elkezdtem csipogni a felvételek alkalmával. Vicces volt látni, hogy itt annyira vigyáznak felfelé egymásra a bringások, hogy azt hitték csomószor, hogy ez valami csengő féleség és hátranézés közben félrehúzódtak, én meg nem győztem szabadkozni, hogy csak lövöm a snitteket a kamerával. Semmi izmozás, semmi irigység, pedig az út nem túl széles a meredekebb részeken, ennek ellenére elfért a közel 4000 nevező. A szervezés profi volt, rendőri felvezetés, úton útfélen mentőautók, frissítő pontok. Apropó meredekség. A tervem jól működött, hogy 150 környéki pulzussal elég egyenletesen tempózni felfelé, ráadásul folyton eszembe volt, hogy mennyire nem aludtam semmit sem, oda kell figyelnem magamra, nehogy gáz legyen.
Kinéztem magamnak néhány ugyanolyan tempóban araszoló kerekest, velük együtt hagytam le a lassabbakat. Hogy az időt elüssem még becenevet adtam nekik, és figyeltem, hogy merre járnak előttem. Az egyik volt a Simplonpassos a meze miatt, a másik az amerikai, mert volt egy zászló a mezén, egy harmadik meg a drótozott lábú, mert a térdhajlata tele volt szalagozva.
Ritkán apadt egy számjegyűre a GPS-en látott érték a meredekségnél, ezzel arányosan a táj szépsége pedig egyre csak nőtt, ahogy hagytuk el a fenyvest. Szemben ott magasodtak a 3000-es magas havas hegycsúcsok, a nap meg csak egyre tűzött, ahhoz képest, hogy reggel mindössze 12 fok lehetett, 1700 környékén simán 20 fok feletti hőmérséklet volt az óra szerint. A visszafordítókban mindenki jót szusszant, kortyoltam a kulacsból, nyomtam egy fél kókusz rudat, amit úgy felszívtam, hogy majdnem megfulladtam a kókuszreszeléktől. Utána meg kicsit görcsölt is a hasam tőle, szóval az nem volt túl jó eső érzés, de nem foglalkoztam vele, majd elmúlik.

A középmezőnnyel jöttem végig a versenyen, mindössze már csak öt kilométer lehetett hátra, amikor megjelentek az első fecskék már lefelé száguldozva, nyakukban az éremmel. Hangos bravo volt a jutalmuk.
A hegy legszebb része természetesen a felső régió volt, ahol már teljesen elmaradt a növényzet. Valószínűtlenül kék ég, vakító napsütés borította be a szemben zöldellő Glockner hegycsoportot, minden visszafordító paradicsomi kilátást nyújtott. Nem véletlen, hogy többen – még ha csak pihenés céljából is – de megálltak fotózni, volt mit. Az utolsó két-három kilométer során már látni lehetett a célt, irigyeltem azokat, akik már ott jártak, viszont lenézve a szerpentinen konstatáltam, hogy alattam is vannak bőven.
Sajnos az idilli hangulatot mentőautó szirénája törte meg, pár perc múlva láttam, hogy egy nagydarab fiatal srácot tettek hordágyra, arcán oxigén maszk és épp mellkasát pumpálják. Jesszusom!! Láttam a többiek fején is a megdöbbenést. Pár perc múlva pedig érkezett egy piros mentőhelikopter, csak remélni merem, hogy a fickó jobban van azóta.

Az utolsó kilométereken pár versenytársat megelőzve érkeztem el a célegyeneshez, ahol tök jó érzés volt, hogy vad idegen emberek buzdítanak többek között engem is, mert a rajtszámon ott volt a keresztnevem. Magam mögé néztem, nem jött senki, az előttem lévőeket pedig hagytam, hogy ellógjanak előlem pár másodpercre remélve, hogy a célban így jó fotó készül rólam, amit elteszek emlékbe.
Átgurultam a chipes mérőkapun valahol 2.20 környékén, sokkal rosszabbra gondoltam abból kiindulva, hogy spórolósra vettem, mert az volt a terv, hogy itt még nem ér véget a nap és egy jót túrázok még. Ez így is lett, de még előtte magamhoz vettem a kamionra felpakolt kistáskát melyben benne voltak az eső cuccaim. Nagy szükség volt erre, hiszen fent a tetőn 26 fok volt, talán jobban jártam volna, ha rakok bele egy 30 faktoros napvédő krémet, mert a sisak pántja vicces leégést produkált a fülem körül :)

Felkaptam a tatyóm, majd a következő célpont az Edelweisspitze volt, ami ott volt egy kőhajításnyira a céltól, 150 szinttel magasabban kilátópontként funkcionálva. Az út baromi meredek felfelé, nem ritka a folyamatos 13%-os meredekség, ráadásul macskaköves végig. Szép lassan felcammogtam, néhány fotót lőve a 2-es kanyarban, majd fent falatoztam egy jót és levedlettem az izzadtságtól átitatódott mezem. Akár ki is feküdhettem volna napozni valamelyik padra, de attól tuti szénné égtem volna az erős UV-sugárzásban, meg hát bringázni jöttem, ezért fél óra szöszölés és a panoráma webcamnak pózolás után legurultam a cél felé. Összetalálkoztam a másik két jómadárral, akik tényleg fotózós tempóban jöttek be a célba. Nyomtunk pár közös képet és mondtam, hogyha nem bánjátok, akkor elgurulnék a Hochtor felé, úgysem sokszor jár itt az ember, sajnos.
Itt eszembe juthatott volna, hogy odaadjam nekik a rajtszámomat (abban volt a chip) amit 14:00-ig kellett visszavinni, ha akartál még pénzt látni a 40€-os kaucióból. Hát nem a bringán maradt? Így jól kibabráltam magammal, mert a végcél tényleg „csak” a Hochtor lett.

11:00-kor indultam meg lefelé a Fuscher-tó irányába, ahol nyomban lepattantam a nyeregből lőni pár fotót, majd néhány glockneristával együtt betámadtuk a Hocktort, amelyet két alagúton áthaladva értünk el plusz 250-300m szintet rápakolva az eddigiekre. Dög meleg volt, a hatalmas hófalból csorgott a víz az úton, út mentén közben pedig megcsapott a hűsítő jeges szél. Ki is cipzároztam a mezem köldökig, mint valami diszkópatkány.
Ha lehet ilyet mondani, de nekem ez a medence jellegű rész tetszett a legjobban az egész útszakasz során, mert minden oldalról hatalmas havas hegyek öleltek körbe, a parádés időjárás pedig csak hab volt azon a bizonyos tortán. Ahhoz képest, hogy alig két héttel a verseny előtt még 20-30 centis hó volt az uralkodó óriási csoda, hogy ilyen szuper idő lett. Móni mondta is, hogy az eddigi kilenc tekerése alkalmával soha nem volt még csak megközelítőleg sem ilyen idő. Hiába időzíteni tudni kell.
Szóval átbandukoltam a Hochtorhoz. Volt ott egy jópofa manus, aki bénázott a telefonommal a kép készítése közben, de végül összejött harmadjára, jót röhögtünk rajta, majd egy bunkó motoros rontotta a jó hangulatot, beszólva, hogy húzzak már el a hágó tábla elől, mert ő fotózni akarja a masináját.
Utólag magamban meg volt a véleményem róla, hogy igen nagy teljesítmény a 120 kilós hájas seggét ide felvonszolni a berregő csodájával, de a jó modorra se tanította meg az apja anyja. Milyen véletlen, hogy erről készült videó felvétel… és ugye a motorosok nem bunkók?! Szerencséje volt, hogy legalább a végén megköszönte.

A kellemetlen incidens után visszafelé vettem az irányt, egy jó kis gurulás és egy mászás várt rám a Glocker hágóig, hogy onnan ismét egy hosszabb gurulással leadhassam a chipet Bruckban.
Kár érte, hogy hamarabb nem jutott eszembe odaadni Tomiéknak, visszaválthatták volna helyettem, én pedig mehettem volna a „dolgomra”, mert kajám és piám volt bőven, az erővel se voltam híján. Így jártam.
Pedig még lett volna mit megnézni. Például a Kaiser-Franz-Jozefs-Höhere szívesen elmentem volna, állítólag gyönyörű ott a panoráma, egyúttal a déli oldalról megmászva a Glockner utat. Ez most kimaradt, sebaj, majd legközelebb.

A Glockner hágóra visszafelé 11%-os részen mászva még majdnem elcsapott egy német busz hátulról előzve szembe forgalomnál. A kanyarban igencsak kicentizett. Úgy látszik ez a dolog nem csak hazánkban nagy divat. Erős kézrázással jeleztem felé, hogy eszednél vagy??
A csúcson még néhány fotót elcsattintottam, felhúztam a szélkabátomat, majd lerongyoltam a völgybe. A végén már erős szagot éreztem a felni és a fék tájáról. Mondjuk nem csodáltam, mert néha örült tempóban zúgtam lefelé, előzve kocsit, bicajost. Természetesen az akció kamera forgott ismét, persze nem ezért siettem, hanem mert idő szűkén jártam. Kellett ebédre (sörre) a 40€, mert pénz nem volt nálam, Móniékat pedig legközelebb délután 5-kor láttam legközelebb.
A fizető kapunál felni hűtés céljából megálltam, levedlettem a szélkabit a lapos részre, 30 fokba feleslegesnek bizonyult. Jött hátulról egy-két beelőzött sporttárs, velük együtt visszaváltottuk a chippet, kezembe nyomták a 40 ercsit, én meg már húztam a Paulaneres sátor felé egy ice-cold beert benyomni. Mit ne mondjak kiválóan esett a hőségben du. fél2-kor. Elnyeltem, mint a homok az esőt. Újrahidratált állapotban üziztem a törpieknek, hogy merre leszek és levezetés céljából kigondoltam, hogy megkerülöm a tavat. Visszatértem a campingbe. Rendeltem még egy sört és egy szalámis pizzát, amit tegnap a srácok is ettek 7,9€-ért. Mit ne mondjak, amikor kihozta a tulaj felesége és jó étvágyat kívánt, a mérete láttán csak annyi jött ki a számon, hogy „Huh, wow”. Wifizgetés közben fél óra alatt szép kényelmesen elnyelte a belem az olasz tésztalapot, közben feltoltam a túrát online a szokásos helyekre, képekkel illusztrálva. Jól esett némi értelmes ebéd a sok édes vacaktól már megcsömörlöttem. A pizzától újra erőre kaptam. Noszogatni se kellett magam, hogy akkor tényleg nézzünk már szét a környéken levezetésképpen.

Ledobtam a sátorba a felesleges cuccaimat (esőkabát) és szép kényelmes tempóban araszolgattam a környéket keresztül-kasul szelő kerékpárutakon. Nem tettem meg 1,5 kilométert, mikor szemből egy sorompót kikerülő faszi egyszer csak eltűnt a bokor mögött a szemem elől, kérdeztem ezt meg mi lelhette? Közel érve láttam, hogy a csávó beleesett a szöges drótba, amit azért raktak oda, mert a tó lápos része valamilyen fokozottan védett terület lehetett a madárpopuláció végett. Az öreg fickó ott jajjgatott, mögötte jött egy fiatal srác, előttem meg volt egy gyalogos nőci. Kikapartuk a sráccal a faszit a szögesdrótból. Tiszta vér volt az ürge, a pólója szanaszét szakadva. Már értettem az indokát, hogy miért esett bele mikor kikerülte a sorompót. Csávókám olyan mata részeg volt, hogy azt se tudta hol van, magyarázta, hogy ő jól van, holott a háta közepétől a könyökéig hátul végig szabdalta a szögesdrót és folyt a vére minden felé. Fiatal srác meg is jegyezte, hogy részeg, mondom little bit :)

Mivel a hölgy hívott egy mentőt, sok mindent már nem tehettem, folytattam az utam a tó körül. Pompás kis Seeradweget találtam magamnak, ahol jó kilátás adódott csináltam képeket, a helyiek meg úton útfélen megmártóztak a 22-23 fokos tóban vagy napoztak. A víz természetesen kristálytiszta, ivóvíz minősítést kapott, mint utólag megtudtam. Vitorlások, vadkacsák, hattyúk szelték a habokat, az égen meg a paplanernyősök és a siklórepülősök osztoztak. Kár, hogy holnap mennem kell haza, gondoltam.
A tavat hamar körbetekertem, kb. fele akkora lehet, mint a Velencei-tó, de a keleti része nem igazán jött be, mert ott már nem volt kerékpárút, rossz volt az aszfalt minősége, ráadásul 30-as táblás ellentétes forgalomirányítású szakaszon engedték az autókat. Ennek ellenére mindenki türelmesen kivárta, míg meg tudnak előzni. Ha visszagondolok e napokra, amit itt töltöttem, ez is hiányozni fog.

Mikor visszaértem a campingbe jött Móni és Tamás. Velük is elmentem még egy fél körre, közben venni akartam holnapra vonatjegyet, de épp akkor húzta le a fickó a redőnyt, az automata pedig nem adott holnapra olyan jegyet, ami nekem jó lett volna.
Visszahúztunk a campingbe, az este közeledtével pedig teszteltük főző tudományunkat. A vacsora lilahagymás zsíros kenyér volt tejben rizzsel. Szép párosítás :)
A zsíros kenyér készítést bevállaltam, de a rizs kavargatásában is kivettem a részem. Jól mutatja, hogy a vacsora szupi lett, hogy alig tudtuk megenni (ekkora pizza után mondjuk nem csoda).
Az elpakolás kicsit sietősre sikeredett, mert megérkezett a szokásos esti vihar, ami szintén hajnalig tartott. Alvás ezen a napon se lett kielégítő.
Ráadásul a vihar elmúlta után a tegnapi horkoló mellé betársult egy lengyel motoros páros, akik egymással is versenyt horkoltak. Hiába volt füldugó, ezek valami olyan frekvencián tolták, ami átment ezen is.
Fél 4-től megint jöttek a madarak a csiripeléssel, hiába voltam totál K.O. megint semmit nem aludtam, na majd a vonaton gondoltam.
Később összepakoltam a cuccaimat, amit majd Tomiék hazahoztak később, elbúcsúztam barátaimtól, én pedig egy hátizsákkal nekivágtam a vasútállomás felé gyalog, Zell am Seebe.
Megvettem a jegyemet Salzburgig. 15,2€-be került. Pestig meg már volt kiránduló jegyem 40€-ért, amivel haza tudtam jönni.

Fél óra várakozás után jött a regionális járat amin amúgy bringát is lehet szállítani, de sajnos a Railjeten nem (még) ezért a bringa kint maradt Ausztriában. Elvetemült gondolataim között azért ott motoszkált, hogy csomagosan milyen jó buli lenne onnan egyszer hazatekerni.
Szép idő volt reggel, kissé elszenderültem, amikor jött a kalauz a jegyért, lyukaszott. Aludni nem nagyon tudtam, mert a mikrofonba recsegő hangon mindig bemondta a következő megállót, ez pedig viszonylag sűrűn zajlott le.
Kicsivel 11 előtt értem be a salzburgi főpályaudvarra, ami inkább hasonlított egy reptéri terminálra, annyira hiper modernek tűnt. Csak 10 percem volt felülni a Keletibe tartó Railjetre, de sima ügy volt. Kinyitottam egy sós mogyorót, majd elindultunk. Hamar jött a kaller, aki ezt a jegyet is szignózta, majd kicsit horpasztottam. A bécsi érkezés előtt szóltak, hogy ez a vonat nem megy a Keletibe, le kell szállni. A tapasztaltabb utasok csak néztek, hogy miaf*sz?
Kiderült, hogy Münchentől (ahonnan indultak a vonatok) akkora viharok voltak, hogy 2-3 órás csúszással indítottak a járatokat, amivel én jöttem, az elvileg egy két órával korábbi járat volt, és egy járat kimaradt, ezért Bécsben 2,5 órát szobroztunk. A következő járatra ezért kettő vonatnyi embertömeg zsúfolódott fel úgy, hogy konkrétan a WC mellett tettem le a seggem a földre. Így utaztunk 4 órát Pestre a három helyett. Azzal a hatalmas alvás mennyiséggel, amit levágtam az elmúlt napok alatt ez különösen jól jött. De legalább jót dumáltunk a magyarokkal Bécsben és hazafelé. Igaz, hogy a baj összehozza az embereket.
Este 8-ra értem Budapestre, ahol 1 órás BKV-zás után jutottam el a parkolóba, ahol hagytam a verdát, majd este 10 után, cirka 14,5 óra utazás alatt jutottam haza.

Hogy megérte? Naná! Bármikor végig csinálnám, de nem bánnám, ha ezúttal a szerencse mellénk szegődne.
Hatalmas élmény volt, köszönet érte a túratársaimnak és Tomi szüleinek, hogy ez megvalósulhatott.