A fősuli után szerencsére szinte egyből munkába álltam, ezért megvolt a magam kis bevétele. Igaz nem lett volna elég egy rózsadombi villára, de az enyém volt és nem mellesleg mellette kitűztem célul, hogy meg kellene szabadulni néhány kilótól. 

Férfi ember létemre engem kimondottan zavart, hogy kis termetem ellenére, ne szépítsük a dolgot, úgy néztem ki mint egy disznó. A 174 cm-es magasságomhoz 90+kg párosult. Utólag már jót röhögök a régi fotóimon, de nagyon rusnya képem volt :D A fogyókúra semmi másból nem állt, mint sokat sportoltam meló mellett, foci, futás elsősorban és mellőztem a tészta, rizs, burgonya féléket, valamint egyáltalán nem ettem kenyeret és tejet sem ittam. Olyannyira jól sikerült a fogyókúra, hogy lefogytam 67 kilóra (képen), de a rokonságban többen is megszólták a családot, hogy beteg ez a gyerek, hogy így néz ki? :) Azóta azért rám jött néhány kiló, kitapasztaltam, hogy 72-73 lenne az ideális, amikor nem egy beesett arc néz vissza a tükörből. A bejegyzés keltének a pillanatában éppen 77 kiló felett vagyok, tehát azért figyelek a testsúlyomra, mert nagyon hamar vissza tud jönni, ezt tapasztalatból már tudom.  A foci továbbra is kitöltötte ekkor a sportolási igényeimet - igaz saját magamat pocsék játékosnak tartom - sosem tanultam focizni edzés jellegűen, csak ami a téren rám ragadt. Évről évre télen-nyáron részt vettünk szabad illetve fedett pályás tornákon, bajnokságban egy viszonylag jól összeszokott bandával, de az idő előre haladtával éreztem, hogy ennyi idősen nem leszek ebben sosem jobb. Aztán időről időre több csapattársam is ilyen olyan nagyon komoly sérülést szedett össze játék közben (keresztszalag-szakadás, Achilles-ín szakadás, lágyéksérülés stb.) és akkor elgondolkodtam, hogy akarom én ezt magamnak ennyi idősen, lehet, hogy én leszek a következő? Egy gyerekkori bal kar törést és egy részleges bokaszalag szakadást leszámítva mindig makk egészséges voltam így úgy döntöttem a focit abbahagyom.

Igazából itt picit megint előreugrottam az időben, 2012 kora nyarát írunk ekkor, a döntésem előtt faterom munkába járáshoz megvette a bejegyzés elején látható kő egyszerű cross trekkinget. Valami oknál fogva amikor nem volt használva, elsősorban hétvégenként kölcsönvettem és róttam vele pár kilométert. Újra megtetszett a kerékpározás, olyannyira, hogy online térképen nézegettem méricskéltem merre mehetnék egy-egy nagyobb kört. A választás a Méntelek-Ladánybene-Kunadacs-Kerekegyháza-Hetény útirányra esett egy forró nyári szombati napon. Ugyan nem a kinézett távot teljesítettem, mert Kunadacs után kicsivel földes út következett volna. Na de mindegy nem is ez a lényeg, hanem az, hogy teljesen kezdő fejjel rosszul méretem fel a távot, és ezzel a dög nehéz 20 kilós biciklivel, egy szál kulaccsal, kaja nélkül nekivágtam tudatlanul az útnak. Ugye sokan mondják, hogy a saját hibájából tanul a legjobban a kerékpáros, nos nekem ez a nap volt az. Utólag már tudom mekkora hiba kellő energiapótlás nélkül tűző napon kezdőként egy 55km-es távnak nekivágni, pláne egy ilyen bringával. Gyakorlatilag minden bokorban meg kellett állnom, annyira szarul voltam az eléhezés miatt :) Ültem fa árnyákában, buszmegállóban, fürödtem a közkútnál volt minden bajom közben csak tátott szájjal lestem, ahogy a mellettem könnyedén elsuhantak a versenybringások. Mire bruttó kb. 4-5 óra alatt hazaértem a homlokomon kicsapódott a só, és semmi máshoz nem volt erőm, csak lefeküdni a hűs nappaliba ebéd után, annyira kimerültem. Itt döntöttem el, hogy ha szeretnék cangázni, akkor ennél komolyabban kell venni a dolgot és rengeteget tájékozódtam, mit hogyan kellene.

A másik fontos lökést az adta, hogy gyerekkori jóbarátom - akiről meséltem, hogy később még fontos szerepe lesz - feltette a kérdést, hogy nem lenne-e kedvünk újra biciklizni. Mondom dehogynem, én már elkezdtem pár hete :) Igen ám, de itt jött egy komoly dilemma, de milyen biciklivel, mert egyikőnknek sem volt, amit a sajátjának mondhatott volna.